A Fiatal Írók Szövetségének tanácskozása ’68-ról. Úgy éreztem magam, mintha magyar vákuumba kerültem volna, amit nagyrészt az teremtett, hogy Magyarországon nem volt ’68, legfeljebb néhány értelmiség vetette vigyázó szemét Párizsra. ’68 hiánya nem csak a jelenkor magyar politikában, hanem az egész szellemi életben, természetesen az irodalomban is érzékelhető. Az érdeklődés elmaradt, a fiatal írókat nem érdekli ez a „múlt,” csak néhányan üldögéltek a teremben. Távol áll tőlem, hogy idealizáljam 68-at, megtapasztaltam a törékenységét, írtam is kudarcáról eleget, Azt pedig külön fájlaltam, hogy az állam és a párt manapság milyen könnyedén elcsábítja saját egykori kritikusait. Ezen rágódva olvasom a hírt, hogy Daniel Cohn Bendit Forgat 68 (Felejtsd el 68-at) címmel a napokban könyvet jelentetett meg. Miért kell elfelejteni azt az eseményt, amelynek ő is cselekvő részvevője volt? Miért nevezte a hatvannyolcat a bolíviai dzsungelben Che Guevarával együtt harcoló, manapság magát haladó szellemű reakciósnak nevező Regis Debray a multinacionális kapitalizmust revitalizáló csapdának. Igaz, ők a párizsi diáklázadásról írnak, én viszont a „vörös burzsoáziát” kiátkozó belgrádi eseményekre gondolok. Mindkettő baloldali színezetű volt, de meghatározó különbséggel. Az első a kapitalista rendszer ellen lépett fel, a második pedig a szocializmus végzetes deformációját jelezte, lehetséges, hogy ez volt az utolsó nagy kísérlet a szocializmus megmentésére. Mindkettő gyorsan kifulladt, akárcsak a legtöbb rendszerellenes lázadás a XX. század második felében. A kifulladással kapcsolatban fontosnak tartom, együtt olvasni az Egy makró emlékiratait és az Áttüntetéseket. Az első regényemben a szocializmus világában élő kiábrándult, hitehagyott, nemzedékről írtam, az Áttüntetésekben pedig ugyanennek a nemzedéknek az árulásáról. Mai szemmel pedig a ’68-ban távoli üzenetet látok egy kísérletről, amelyet éppen a kudarca miatt érdemes számontartani, hiszen a kudarcok folyamatosan ismétlődnek, ránk nehezednek, és egyre nagyobb kompromisszumra kényszerítenek bennünket. Hatvannyolc elvetélt lázadás volt, csak az a baj, hogy azóta nem találtunk ki jobbat. Mit örököltünk tőle? Csak valamiféle narcisztikus individualizmust, eszképista irodalmi avantgardizmust… amely a művészet autonómiáját mímelve könnyelműen behódolt korunk populizmusának azzal a vigasszal, hogy csak jöjjenek az az új barbárok, mi majd megbújunk (azzal a hiedelemmel, hogy nem érdekel bennünket a valóság) és ápoljuk kertjeinket. Ebben reménykedik korunk modern Nárcisza: dölyfösön „elviseli” a populista megaláztatást. Attól félek, hogy Regis Debray-nek igaza van. „A neonkapitalizmus az ellenkultúra összes erényével ékeskedve nyer teret”. A kudarcról tehát számot kell adni, nem feledkezve meg arról, hogy kik azok, akik manapság ki akarják iktatni a hatvannyolcat az emlékezetünkből. Nicolas Sarkozy 2008. május 1-jén bejelentette: Maradt még két napunk, hogy likvidáljuk ’68 örökségét.”. Azt hiszem a mai populistáknak sikerült. Mi mást tehetek, éjszaka Lenon Forradalom című dalát hallgatom.
