2018. augusztus 13., hétfő
A Temetetlen múltjaink írása közben egyre inkább kínoz az őszinteség kérdése, hiszen az is lehet ájtatos és mímelt. A személyes, szóbeli közléseket is mellőzöm, hiszen azok kiforgathatók, erről személyesen is meggyőződtem, hiszen mások naplójában vagy emlékiratában találkozom olyan számba adott mondatokkal, amelyeket eszem ágában sem volt kimondani. Nem biztos, hogy a szerzőket rossz szándék vezérelte, egyszerűen csak arról van szó, hogy azt hallották, amit hallani szerettek volna. Ezek a szerzők vakul hisznek saját kizárólagos igazságukban, ezért van szükségük a bűnös Másikra, hogy Saját Ártatlanságukat és Igazságukat csillogtassák. Miféle igazság az, amely ilyen torz tükörben ragyog? Nem, ezek a módszerek nem érdekelnek. Egyébként is, senkit sem akarok megbántani – legfeljebb (ez a megfelelő kifejezés) – magamat. Csakis saját permanens útkeresésem, saját hitem terhe foglalkoztat. Csak az az igazság érdekel, amellyel a botlásaimmal teli utamon találkozom. Nem az, amelyet pórázon vezetnek, mint ahogyan azt Canetti mondaná.