2018., június 5., kedd
Egész nap a Temetetlen múltak. Ki sem mozdulok a lakásból.
Este átlapozom a mai Politikát, az egyik cikkíró értelmezi a népszámlálási adatokat. 2001-2012 között magyarok lélekszáma 40 ezerrel csökkent. A statisztika szerint van igy, valóságos adatok sokkal lesújtóbb képet mutatnának, hiszen a népszámlálók összeírták azoknak is nagy részét, akik több mint egy évtizede nem élnek itt és soha többé nem fognak visszajönni. Esetleg “hazajönnek” vendégeskedni vagy könyvet kiadni. A népszaporodás magyarok között rendkívül alacsony, olvasom. A bosnyákok és a romák lélekszáma továbbra is növekszik. A romák lélekszáma annyival növekedett, amennyivel a magyaroké csökkent. Mi lesz a magyar kisebbséggel, manapság a vajdasági közéleti kérdések közül egyedül csak ez érdekel. Az irodalmi élet, a pártpolitikák ez mellett eltörpülnek. Ha nem érezzük ezt a tragikus helyzetet, akkor csak mímeljük a politikát, a kultúrát, még az irodalmat is. Félek, rémképektől amennyire lehet, küszködöm ellenük, néha úgy vélem, a küzdelmes fuldoklás közben szembe kerültem az árral, s magamra maradok a sötét képpel. Ha fiatal nemzedék nem veti fel élesen a kérdést, mint egykor Fülep Lajos vagy Illyés Gyula az egykézés ügyében, akkor minden remény elveszett, viszont nem vádolhatom őket, ahogy hallom sokan már fél lábon Budapesten élnek, előbb leszámoltak a vajdasági múlttal, mint én. Azt sem zárom ki, hogy igazuk van. Jogok van a tisztességes életminőségre, a karrierépítésre. Egyébként is: Pesten kívül nincs élet. Irodalom sincs. Ezen a ponton találkoznak a nemzetiek és az urbánusok. A többi csupán sziszifuszi munka. Nagyon izgalmas, megrendítő és felesleges. Az is meglehet azonban, hogy az utóbbiban rejlik a kitartás szépsége.