2018. március 10., szombat
Közeleg március 15-e. Mindig visszafogottan írom le a szót, hogy nemzet. Babitsra gondolok, úgy kellene leírni ezt a szót, szerényen, ahogy ő írta, csakhogy ebben az óriási hangzavarban és lármában majdnem lehetetlen, hiszen akarva-akaratlanul olyan mellékzöngét kap, amilyenre nem számítottam. Manapság a nemzet fogalmát kisajátították a nemzeti spekulánsok. A nyolcvanas években még úgy véltem, hogy Montesquieu szavai eligazítanak. „Ha valami használna a nemzetemnek s ártana egy másiknak, nem javasolnám uralkodómnak, mert elsősorban ember vagyok s azután francia; szükségszerűen vagyok ember s véletlenül francia.” A kilencvenes évek délszláv háborúi, majd a napjainkban feltörő nacionalista indulatok próbára tették e mondat nemes patináját. E szónál megtorpanok. Nacionalista indulatok? Nem pontos kifejezés. Már azok az indulatok is elkoptak, sunyi kalkuláció lett belőle. Hiába harsogják a nemzeti sikervadászok, a mondatok egyhangúak, szürkék, nem képviselnek semmi izgalmat. Rutinosak. Kikopott a nemzet fogalmának szubtilis jelentése, miként a világpolgárság fogalmának pátosza is; az egyiket is, a másikat is kiárusították. Olcsó pártbóvliként árulják. Nem tudok azonosulni sem az ügyeskedő, a tősgyökeres, de műveletlen nacionalistákkal, sem a valamennyivel műveltebb, hideglelősen sznob világpolgárokkal. Ezért érzem egyre inkább feleslegesnek magam. Azóta nem győzöm idézgetni Musilt, aki egy alkalommal a következőket jegyezte le: „Azok, akiknek számára a nemzet egyszerűen nem létezik, túlságosan megkönnyítik a maguk dolgát. De akik nem ismerik a nemzetfelettiség eszméjét, ők is túlságosan egyszerű megoldást választanak”, írta az osztrák író. Szóval, a nacionalizmus az ilyen egyszerű megoldások felé terel, de ez is csak az előző mondattal együtt érvényes: sehogyan sem tudnák annyira steril és hermetikus prózát írni, amelyben a nemzeti identitás nemlétezőnek nyilvánítható. Többször is ironizáltam azokkal a “kozmopolitákkal”, akik bármelyik reptéren kirántják bőröndjükből a gyökereiket és máris otthon érzik magukat. De mit érnek a gyökerek, ha a lombozat elhervad, a virágok pedig lekonyulnak? Nem véletlen, hogy Danilo Kiš annyit emlegette a gesztenyefákat. Pillantsunk csak annak az égboltra mutató virágjaira. A szélviharos időkben pedig a kidőlt fák gyökerei az ég felé mutatnak, mert a fák és a növények tudnak valamit, amit az ember nem. Egyébként is, a nemzeti érzésről nem a pesti kandallók mellől, nem a budai villák kertjéből merengtem vagy szónokoltam. Nem szakítottam el a gyökereimet a nagy próbatételkor: a délszláv háború idején maradtam, nem menekültem. A NATO légitámadások idején egy órára sem szakadtam el a közösségemtől, de ugyanakkor elismerem, hogy a mai globalizált világban szüntelen nyitottságra vagyunk ítélve, nincs hova menekülnünk, nincs sziget, a nemzet sem lehet többé sziget, s ebben a helyzeten aligha nyugtathatom magam a nemzeti és a nemzetfelettiség harmonikus ötvözetével, inkább a kettő állandó küzdelme formálja képzeletemet és mondataimat. A kettő permanens konfliktusát élem át, s ez a kényszerhelyzet tesz korom gyermekévé.