2018. január 23., kedd
Dubrovnik szállóban találkozom Slobodan Šnajderrel. Írja a drámát, a Horvát Faust második részét. Ahogy mondja, ez már Jugoszlávia szétveréséről szól. Sorra kerülnek nem csak a horvát, hanem a szerb bűnök is. Egyre inkább arra a következtetésre jutok, hogy Jugoszlávia széthullása nem csak az országot szétverő afféle balkáni törzsi háborúnak nevezhető, ennél sokkal több volt, most már nyugodtan kimondhatom, mert lassanként bebizonyosodik, hogy európai jelenséget előlegezett meg. El kell ismernem, a kezdetben én is bizonytalankodtam. A Wittgenstein szövőszékében polgárháborúról, majd vallásháborúról (is) írtam, s nem szolgál mentségemre az sem, hogy a jó szemű nyugati újságírók is igy látták. Évek múltán azonban kiderült, hogy az „etnikai reneszánsz” legbrutálisabb formája bontakozott ki. Döbbenetesen brutális volt, mert bár a II. világháború utáni Jugoszlávia a legnagyobb európai experimentumnak számított, de mégis a leggyengébb láncszeme lett. Később némileg lágyabb, „kifinomultabb” formában terjedt ez a “reneszánsz” – főleg Kelet-Közép-Európában. Mindezek után állítom, hogy a jugoszláv tapasztalatok alapján többet tudunk meg a mai Európáról, mint gondolnánk. Bár ne lenne igazam! A magyar értelmiségiek sokszor az elképzelt kultúrfölény hangján tárgyalták a jugoszláv tragédiát. Azt gondolták, hogy ők nem részesei ennek a történetnek. Nagyon kíváncsi vagyok Šnajder drámájára. Lehet, hogy európai dráma születik.