2018. február 3., szombat
A kilencvenes években a maradás Don Quijotéje voltam. Azokban az években volt az elvándorlásnak volt némi magyarázata, a sorkatonaköteles fiatalok – nem a tartalékosok! – tényleg annak a veszélynek voltak kitéve, hogy elcipelik őket a frontra. Nekik menniük kellett. De az íróknak, az értelmiségieknek a maradást szuggeráltam. Előveszem a naplójegyzeteimet tartalmazó Wittgenstein szövőszéke című könyvemet, s a szemem megakad az egyik feljegyzésen, amit 27 évvel ezelőtt írtam. „Aki alanyban és állítmányban gondolko­zik, az engedélyezzen magának némi szkepszist, ne siesse el a döntést, és mintha erdei ösvényeken tévelyegne, fejezze be a mondatot, dadogjon, de addig ne meneküljön, míg az alanyra és az állítmányra ki nem írják a szabályos köröző­levelet”. Negyed század, ámuldozok. Az elvándorlás tömegesebb, olyan, mint a cunami. Ma már nem mernék senkit a maradásra biztatni, nincs rá erkölcsi jogom, senkit sem ámíthatok azzal, hogy rövidesen elmúlnak az ólomidők. Távoznak a szerbek, a magyarok, a mérnökök, az orvosok, az informatikusok, az ácsok, a villanyszerelők, az autómechanikusok az írók, az ismerősok, az ismeretlenek. „Az erdélyi irodalom lassan-lassan emigrál”, jut eszembe Németh László megszívlelendő gondolta, amelyet igy folytat: „Pest, Pest, Pest, kattogják az erdélyi írószívek.” Nem háborít fel Németh László iróniája, de elment a kedvem attól, hogy elismételjem. Láttam a bácskai kisvárosok kiüresedő utcáit, kitelepülő közösség lettünk, sokat hallottam arról, hogy ki miért távozik, az egyik a jobb élet reményében, a másik pedig bizalmat veszítve a szabadabb légkör miatt. Nehéz minden indítékot felsorolni. Egyszer majd az írók is elmondják, hogy miért távoznak, ez már az ő témájuk.