1. november 29., szerda

Indulok Ljubljanába. Valaha az egész Jugoszláviában ezen a napon ünnepelték a köztársaság napját. A minibuszban egy fiatalnak tűnő csinos čačaki hölgy, akiről kiderül, hogy nem is olyan fiatal, betöltötte a 40. életévét, elmondja, hogy még mindig őrzi a pionírkendőt, és a pionírsapkát. A pionírkendőről szóló mesét hallgatva azon töprengtem, hogy számomra hol is végződik a fiatalság? Pár évvel ezelőtt a harminc évesekről gondoltam, hogy fiatalok, most már a negyven is fiatalnak számít. Erre egy másik idősebb hölgy felmondja a pioníresküt. A sofőr bejelenti, hogy az ő nemzedéke volt az utolsó, amely letette ezt az esküt. Az esemény élményszámba ment. Az utasok nem siratják vissza a múltat, de nem is gyalázzák. Tudom, hogy Ljubljanában akarva-akaratlanul szóba kerül a széthullás. Aleš Šteger elküldte a téziseket, ám az idő múlásával párhuzamosan egyre tanácstalanabb vagyok ebben a kérdésben. Nincs nosztalgiám, ezt tisztáztam a Vittgenstein szövőszéke című könyvemben a Vukovár felé menetelő harckocsik láttán. A szocializmusban az volt a legrosszabb, ami a bukása után következett. Versailles-ban eldöntötték, hogy Kelet-Közép-Európában befejezik a nemeztállam-építést. Örökre véget vetettek Jászi Oszkár álmainak. Jugoszláviával nem tudtak, vagy nem akartak mit kezdeni. Valójában nem a széthullás ténye sokkolt, legfeljebb az ahogyan széthullott, hanem az, ami utána következett. A szocialista korszakban a többpártrendszerű polgári társadalomról álmodoztam, igaz nagyon távoli, majdnem lehetetlen célként lebegett előttem, viszont a mostani újkapitalista demokráciában egyre többször gondolok a szocializmusra. Igaz, most is nagyon távoli célkén lebeg előttem. Vajon igaza van-e Fareed Zakariának, aki a Szabadság jövője című könyvében szinte axiómaként írta le: „A demokrácia felvirágzott, de a szabadság nem”. S hozzátette: „Jugoszlávia és Indonézia sokkal toleránsabb és szekulárisabb ország volt akkor, amikor a nagyhatalmú uralkodók (Tito és Suharto) irányították, mint mostanság, amikor demokratikus államok lettek.” A demokráciában sok az ellentmondás, autokráciába is vezethet. Vajon éppen ez történik Kelet-Közép-Európában? Újra és újra megpróbálom tisztázni a múltamat. Az egypártrendszerben a szólászabadság határai merevebbek voltak, de a félelem is kisebb volt. Akkor tudhattam, mitől kell félni, ma minden kiszámíthatatlan. Akkor tudtam kikkel állok szemben, ma a demokratikus és nemzeti értékekről szajkózó névtelen kiskirályokkal. Akkor komiszárokkal, ma  harácsoló karrieristákkal. 

Ljubljanában havas eső fogad. A kávézók teraszán az emberek plédbe burkolódzva üldögélnek. Soha még nem láttam ennyi embert a hőesésben teraszokon üldögélni.  Kissé megilletődve tekintek szét abban a városban, amelyben egykor olyan sokat megfordultam. Szinte abszurdnak tűnik, hogy valaha ez is a hazám volt, de lehet, hogy a haza akkor is abszurd volt, csak nem mertem kimondani.