1. november 3., péntek

Szentamásra utazom Anikóval, hogy rendezzük apám, anyám és a nagyszüleim sírját. Az autóbuszban olvasom a híreket. A temetőben ismerősök, Horvát Katalin osztálytársammal. Pacek Etáról kérdezek. Elhunyt, hallom a választ a szenttamási temető közepén. Arra gondolok, hogy egyre kevesebben jövünk össze az osztálytalálkozóra, de valahogy mégis sikerül elűznem barátságtalan gondolatokat, egedüli kívánságom, hogy a maradék időmet az írásnak szenteljem. Más dolgok egyre kevésbé érdekelnek. Az irás az egyedüli fényűzés, amit megengedek magamnak. Azzal is tisztában vagyok, hogy feleleges fényűzés, egyszerűen rossz helyen születtem.

Este hallgatom és olvasom a híreket. Orbán Viktor kedden a reformáció jubileumi emlékévének központi ünnepségén a Papp László Budapest Sportarénában szónokolt. „Az isteni ige arra tanít minket, hogy ne a véletlent, hogy ne a sors szeszélyét lássuk abban, hogy itt és most Magyarország élén keresztény, hitvalló kormány áll, hanem érezzük benne Isten kegyelmének megnyilvánulását”.  Ilyen vakmerő kijelentést ritkán olvasok egy politikustól. Sejtelmem sincs, hogy 20-harminc év múlva az új nemzedékek hogyan emlékeznek majd Orbán Viktorra, de abban biztos vagyok, hogy emlegetni fogják, miközben ellenfeleinek nevére csak a történészek emlékeznek.

Majd Ferenc pápa az „Európa elgondolása, újragondolása” című konferencián elhangzott beszédét olvasom. A konferenciát a Vatikáni Államtitkársággal együttműködve az Európai Unió Püspöki Konferenciáinak Bizottsága (COMECE) szervezte.  Olvasás közben nem elcsodálkozom magamon, soha sem gondoltam volna, hogy egy pápai beszédet ekkora egyetértéssel olvasok. Soha életemben egy rossz szót nem szóltam a vallás ellen, de most is fülembe cseng a szenttamási Zöld utca napszámosainak mondata: „A mi papunk, csak a gazdagokat látogatja meg a születésnapjuk alkalmából.” Az a szociális mozzanat idegenített el a szenttamási templomtól. Ferenc pápa viszont a szegényekhez tér be, ha megélték volna ezt azok a napszámosok, bizonyára megkönnyebbülnének, mint ahogy sorait olvasva én is fellélegzek. Fellélegzek, annak ellenére, hogy úgy érzem, hogy ezekkel a gondolatokkal magamra maradtam Ferenc pápával a vajdasági magyar közösségben. „A párbeszéd elősegítése – bármilyen párbeszédé – a politika egyik alapfeladata, és sajnos gyakran azt látjuk, hogy a politika ehelyett szemben álló erők csataterévé válik”, állítja. Igazat mond, saját kis kisebbségi környezetemben naponta tanúja vagyok, hogy a „párbeszéd hangját a követelések kiabálásai helyettesítik”. Abban is igaza van, hogy ha a politikusok nem a közjót szolgálják, hanem a puszta hatalomért harcolnak, ezért termékeny talajra találnak a szélsőséges és populista irányzatok”. Egyszer be kellene látni, hogy előbb vagy utóbb szükség lesz egyféle új demokratikus katarzisra, nélküle a jelenlegi úgynevezett pragmatikus politika a szélsőségesek szálláscsinálója lesz. A migránsokról sem feledkezik meg a pápa. „A keresztényeknek komolyan el kell gondolkodniuk Jézus kijelentéséről: „Idegen voltam, és befogadtatok” (Mt 25,35). (…)