1. november 17., péntek

(…) Dušan Ljuština, a Kerempuh Színház igazgatója Urbánt és engem ebédre invitál a Korčula étterembe. Remek halételek. Beszélgetés Ljubiša Ristić abszurd politikai fordulatáról. Őszintén bevallom, hogy nem tudom értelmezni, ugyanezt mondja Ljuština is. Egybehangzóan állítjuk, hogy Ristić szervileg nem bírta a nacionalizmust. Mi történhetett vele? Ki tud erre válaszolni? Talán senki. Tíz évvel ezelőtt Dragan Klaićtyal Amszterdamban ugyanezen töprengtünk, ő is értetlenül állt a jelenség előtt. Akkoriban a szerb ellenzék fősodra nagyobb nacionalista volt, mint Milošević. Talán ez késztette a fordulatra? Nem igazolom, csak feltételezem.  A kisebbik rosszat akarta választani? A kilencvenes években sok barátot vesztettem el, de ez a veszteség igazán fájt és megrendített. Fordulata után vagy két évtizedig nem találkoztunk, csak a Neoplanta bemutatóján láttuk újra egymást.   Utána Urbán bemutató következett, az Audencia. Megjelent a zágrábi színház premier közönsége, úgy tűnik sikeres előadás lesz. Urbán a szokottnál könnyedébb hangnemben kezdte, de később következett a hideg zuhany. Az előadás második részét feszült csendben nézte végig a közönség. Nem hallottam a székek csikorgását, ami sokat elárul az előadásról. A szállodába menet Urbán pályafutására gondolok. A vajdmagyar sajtó nem képes értelmezni az Urbán-jelenséget. Nem elég csupán hírt adni, ezúttal lehet, hogy ez sem történt, nem elegendő alkalmi interjút készíteni vele, a jelenséget kellene leírni, ezenkívül az sem mellékes, hogy egy vajdasági magyar művésznek sikerült érvényesülnie a régióban. Vigasztalásul jegyzem meg, hogy Urbán nem kivétel, a Magyar Nemzeti Tanács sajtójában akkor ébred fel a „tudásszomj”, ha budapesti írók vendégszerepelnek.  (…)