2017. október 14., szombat

Budapesten hetek óta folyik a vita a magyarországi irodalmi élet megoszlásairól. Reményi József Tamás róluk szólva nem az egyik vagy a másik fél felett ítélkezett, csupán azt tette szóvá, hogy a politika pályázati rendszere beavatkozik az irodalmi életbe, ettől függ a könyvkiadás, a folyóiratok sorsa, és természetesen az egyes írok munkafeltétele, megjelenési lehetősége. A „magyar literátus értelmiségiek száz év alatt immár többedszer, de teljesen szabad akaratukból először elfogadják az elfogadhatatlant, egy kegyúr ölébe hullnak, akinek szellemi hátországra nem, csak udvaroncokra van szüksége”, írja a legszelídebb emberek egyike, Reményi József. Azokat bírálja, akik cinikusan fogadják a sok orgánumot befullasztó pályázati bizottságok döntését. Olvasom megható szövegét és vigasztalom magam: még jó, hogy akad hely, az Élet és Irodalom című irodalmi és kulturális hetilap, ahol erről nyilvánosan lehet töprengeni. Budapesten járva többször is találkoztam Reményivel, és be kell vallanom, nagyon kevés emberrel tudtam olyan meghitten beszélgetni, mint vele. Miről? Természetesen az irodalomról és a – nemzetről. Szerényen és tépelődve, mintha nagy titkot kutatnánk, ami bátorságnak számít ezekben az időkben, amikor a nemzetre való hivatkozás karrierépítés eszköze lett. Lelkükben kevesen őrzik a nemzeti érzést úgy, mint ő. Rajta kívül Esterházy Péter tudott még ilyen szubtilisan gondolkodni erről az érzésről. A Hasnyálmirigynaplóval a síron túlról is emlékeztet az ezzel kapcsolatos beszélgetésünkre, adósa maradtam, de erről majd máskor és hosszabban, korai lenne még.  Abban bízom, hogy egyszer csillapodnak a kedélyek, s a szavak visszanyerik eredeti, deti, politikán túli jelentésüket. A Vajdaságban Tolnaival, Urbánnal és a megboldogult Utasi Csabával tudtam ilyen meghitten beszélgetni ugyanerről. Születik-e a Vajdaságban érzékeny kérdéseket feltevő Reményi József Tamás, faggatom magam. Vagy nincs is szükség rá? Higgyünk kulturális életünk korifeusainak, akik szerint minden rendben van? Itt senki sem hullik szabad akaratából a kegyúr ölébe? Egy szeplő sincs? Kegyúr se!? Síri csend van! Fölsírunk a süket éjbe, idézném Adyt, de nem tehetem, mert sírás se hallatszik. Se jajszó. Közben elvándorol egy közösség….