2017.október 12., péntek

Végre Anikót sikerül rábeszélni, hogy forduljunk orvoshoz. A taxis össze-vissza barangol, elnézést kér, ugyanazokat az utakat javítják, amelyeket pár évvel ezelőtt építettek. Senki sem tudja mit és miért javítanak, semmiféle tábla nem értesít arról, hogy mi célból folynak a munkálatok mikor kezdődtek és meddig tartanak. Igy néz ki a következmények nélküli ország. Lopnak, lopnak, mondogatják a polgárok mindenfelé, s aztán legyintenek, mintha ez is magától értetődő lenne. De mindezért kárpótol az újvidéki indián nyár, és örülök, hogy az emberek arcán újra megjelenik a mosoly. Újra meg újra rádöbbenek arra, hogy a szerbiai polgárok rendkívül szívósak, van ebben a világban erős, rejtélyes vitalitás, túlélnek bármilyen hatalmat. És mosolyogni is tudnak hozzá.  Több a mosoly, erősebb a vitalitás, és mélyebb a fatalizmus, mint Magyarországon. Ám azt is hozzá tenném, hogy nem olyan lázadó társadalom ez, mint ahogyan csalafinta módon hirdetik a népnek hízelgő a politikusok. Akadt-e valamiféle tömeges lázadás az egypártrendszerben? Nem. A 68-as események egy kis szigetet jelentettek, amelyet gyorsan elöntött a tenger. A nép erre is legyint, és csak abban reménykedik, hogy valahogy feltalálja magát. Mindennapi kenyerünk lett a fatalizmus.

Gojko Tešić telefonál, az Új Symposionról szeretne valamiféle nyilvános beszélgetést szervezni, ezt is ódzkodva fogadom, akárcsak a többi hasonló invitációt, mert attól tartok, hogy a folyóirat afféle kitűző lesz, amelyet ünnepi alkalmakor hordozunk. Mi volt a lényege, faggattam magam a múlt hónapban Sinkó Ervin sírjánál. Túl banális lenne azt mondani, hogy antiprovinciális, amit oly gyakran emlegetnek. Vagy csakugyan mérték és mérce volt, amely csak akkor nevezhető hitelesnek, ha szereplőit ma is kötelezi, különben siralmas pozícióharc az egész. (…)  Miféle közös mérték és miféle közös mérce? Hogyan írható le a közös szellemi tér? Volt-e egyáltalán ilyesmi? Igen, vagy nem? Elárultuk-e fiatalkori eszményeinket? Volt-e valamiféle rebellis mag, amelyet manapság nem illendő emlegetni? Jobb megtagadni, vagy legalább is hallgatni róla? Rebellis folyóirat volt, vagy kádernevelde – jó és rossz fiúkkal? Vagy csak egy folyóirat volt a sok közül, ahol különböző hitvallású alkotók nemzedéki alapon találkoztak? A jelenlegi narratíva inkább az utóbbiról szól, csak arról hallok, hogy ki mit alkotott a folyóiratban, természetesen öndicséretként, s arról nem, hogy ki mit kapott a folyóirattól. Vagy a közösség baljós sorvadásának korában muzeális érték lett belőle? Emléktárgy? Turisztikai mutatvány a magyar kultúrában? Ezt a groteszk végkifejletet sem elképzelhetetlen. Következmények nélküli folyóirat? Ki mer ezekre a kérdésekre válaszolni? Lehet, hogy mindenből volt valami, rendben van, tarka volt és ellentmondásos, ám legyen, csak ne legyen kitűző. A saját fatalizmusomra gondolok. Azokra a hosszú sétákra, amelyeket Tolnai Ottóval 1960 körül a Futaki utcán tettünk, s nem szabadulhatok meg azoktól a gondolatoktól, amelyeket Sziveri János felkérésre 1981-ben az akkori Új Symposionban a Homokdombok című esszémben fogalmaztam meg. „Az eredményekről szóljanak mások, akik szembesültek velük. Történetünk még kételyre, demisztifikációra kötelez. Vitázó alkatúak voltunk, a radikális átértékelés hangjait szólaltattuk meg. Most, amikor ezt szervezett, intézményes feltételek között, nagy beleszólási lehetőségekkel valósítjuk meg, miért olyan gyanús az irodalmi csend, a diákos szófogadás, a fiatalos szelídség a fiatalok részéről. Különös módon nem kérdez ránk senki. Néha a margóról elhangzik valamilyen elégedetlen felhang, de azt nagyon gyorsan elhallgattatjuk. (…) Ennél is fontosabb: megőriztük-e függetlenségünket arra, hogy saját magunkat is bonckés alá helyezzük? Elérkezett az idő, nem kegyelmezhetünk magunknak. Ki-ki a maga poklában születhet újjá”. A Lemondás és megmaradás (Cserépfalvi,Budapest, 1992.) című esszékötetem hátlapján írtam, hogy az esszék non-fikcion regényt is képeznek. A regény hőse az esszéíró, aki „látta süllyedni azt, amibe beleszületett”.  Igen, a poklunkról nem szólunk.