Búcsú

(Fragmentumok)

 

  1. július 28., péntek: A posztszocialista yuppie

A minap Tamás Gáspár Miklós a magyarországi yuppie-nemzedéket hozta szóba. TGM cikkei általában vitát kavarnak fel, ezúttal azonban nem szállt vele senki perbe, ami azt is jelenti, hogy Magyarországra is elérkezett a yuppie-hullám. Szerintem, a Vajdaságba is, csak nem beszélünk róla. (…) A kérdés nagy ismerője, Bret Easton Ellis a látványos sikerekre törekő beszari yuppie-nemzedékről beszél, amely távol tartja magát a kritikus attitűdtől. Képviselői a felsőbb rétegekből kerül ki, azokból az amerikai családokból, amelyek a kapitalizmus virágzó korszakában megteremtették a jóléti társadalmat. Nálunk ilyesféle kapitalista nemzedék nem létezett, de volt szocialista kispolgár és középosztály. A posztszocialista yuppie ennek rugalmasan alkalmazkodó, gyakran meghunyászkodó, a család jövőjét megalapozó szocialista establishment soraiból kerül ki. A szülők párttagok voltak – de módjával. Meghúzódtak és gyarapodtak. A kilencvenes években a szülők szocialista konformizmusa egyik napról a másikra romokban hevert, értelmét vesztette. Következett a Nagy Váltás.  Az egykori konformista papa kiábrándult saját államából, amelyhez eddig lojális volt, de az új rendszer ellen nem mert lázadni. Csak szűk körben duzzogott. Elvesztette múltját és identitását, s kínkeservesen keresett valami mást. Az apák és az anyák, skizofrén helyzetbe kerültek. Megtagadták saját múltjukat: a békés párttagból antikommunista lett, és kitűzte a nemzeti kokárdát, amelyet azonban nem tudott viselni.  (…) A jövőkép elhomályosult. A szocialista rendszer stabilnak látszó világából kizökkenve az átvészelés stratégiáját kellett elsajátítani. Szülői szorongás közepette, romosodó jólétben szocializálódó posztszocialista yuppie feltalálta megát: gyorsan alkalmazkodott a többpártrendszerű vadkapitalizmushoz. Látta a köpenyegforgató szülőket, akiknek múltja lomtárba került. Az apák szégyene lett, hogy a szocializmus megnyirbálta a szabadságjogokat, a posztszocialista yuppiet nem érheti ez a vád, ő lemondott róla. Kiderítette, hogy a múlt is árú, elfogadta, hogy a politika a harmincas évek hulladékából új expressz-múltat tákoljon össze számára. Ez volt a kelet-közép-európai emlékezetpolitika csúcsteljesítménye. A yuppie nem vette komolyan az új múltat, de a karrier miatt felvásárolta, mint minden más divatcikket. Jokkal józanabb, mint az államból kiábrándult szülei, neki nem kellett kiábrándulni, hiszen az államot csak üzletfélnek tekinti.  Nem akarja megjavítani, csak hasznot akar húzni belőle. A javítás politikáját elutasítva üzletel vele, mímeli a stabilitást a kaotikus világában. Úgy tesz, mintha minden rendben lenne. (…) Ismerve szülei instabilitási sokkját, gondosan építi a karrierjét. Állandó versenyben van. Fegyelmezetten aláveti magát a tekintélyelvűségnek, amennyiben ez hasznosnak bizonyul.  Távol tartja magát a koloncnak számító idealizmustól, utópikus gondolkodástól. Nem veszi komolyan a nemzeti retorikát, de felhasználja, ha ezzel is építi karrierjét, gyarapítja tőkéjét. A nemzeti érzés is divatos árucikk lett, jól hatott más divatok mellett. Egyik 1992-ban irt esszéjében Jean Baudrillard jelezte, hogy a forradalom lehunyta a szemét, s mi pedig lesütött szemmel gondolunk a forradalomra, mert kihunyt a lázadás szelleme. 1992-ben, a rendszerváltási eufóriában kevesen gondoltak arra, hogy igaza lesz. A jobb jövőről álmodoztunk, de helyette hetykén belépett a konformista, karrierépítő közszolga, a posztszocialista yuppie, aki kajánul egy szál sárga rózsát helyez a beat-nemzedék valamelyik tagjának sírjára. Valahol a távolból hallatszik a lázadók kórusa, de egyelőre nem kell tudomást venni róla, mert őket a senki földjére taszították ki. Lehet. hogy ez már az új nemzedék hangja. Ki tudja?

  1. július 29., szombat: Búcsú

(…) A hetvenes években a Magyar Szó Kilátójának voltam a szerkesztője. (…) Egymástól nagyon is különböző felfogású munkatársak működtek közre, talán az volt az egyetlen hely, ahol írásaikkal rendszeresen találkoztak egymással. (…) Munkatársaimat naplóírásra buzdítottam, néhányan ráálltak, de csak rövid időre. Kezdetben nem értettem miért ódzkodnak, ezért jegyzetelni kezdtem, ám szerkesztőként nem közöltem őket. Naplóírás közben viszont beláttam, hogy igazuk van, nehéz és hálátlan műfaj a napló, a pillanatok könnyen lépre csalnak. A naplóíró naponta mérlegre áll, de nem tudja, mit mutat a mérleg, akarva-akaratlan feltárja saját sebeit, de – néha puszta félreértésből – másokon is sebeket ejt. A kilencvenes évek elején csapkodtak a villámok, beindult az értelmiségi exodus, kiüresedett a szellemi tér, amelyben nyilvános beszéd egyre inkább monológra hasonlított. A naplómból így lett nyilvános monológ, amelyet előbb vagy utóbb meg kell szakítani. Egykor Herceg János írt a közösségelvű belső exodusról, a jelenlegi egyre megosztóbb légkör nem kedvez a naplók közlésének, de vigasztalom magam, nagyon is megfelelnek a naplóírásnak. Ezért nem maradt más hátra, mint írni az ólomidőkben is, néhanapján pedig életjelként, búvópatakként, palackpostaként közölni egy-egy fragmentumot. Napjainkban nem látom értelmét a naplók rendszeres közlésének. Mi értelme az igazság keresésének, amikor a hatalom holtbiztosan tudja, hogy mi az igazság? A nyilvános napló párbeszéd magunkkal és a környezetünkkel, ám manapság a párbeszédet kártékonynak nevezik. A jövőben leggyakrabban főleg a honlapomon (www.vegel.org) találkozom olvasóimmal, akiknek köszönettel tartozom, mint ahogy köszöntet jár a Családi Körnek is, mert minden kockázatokat vállalva közölte naplójegyzeteimet. És bízom benne, hogy a Családi Körben akadnak, akik továbbra is keresik az igazságot.

Családi Kör, 2017. augusztus 3.