Putyini fordulat

Fragmentumok

 

  1. június 26., hétfő

Nemrégiben egy rangos egyházfővel cseréltem eszmét. Érdekelt, hogy a vajdasági katolikus egyházfők között felbukkannak-e azok az ellentétek, amelyek Ferenc pápa reformkísérletei miatt a magyarországi egyházfők között jelentkeznek. „Ezek nem menekültek, ez egy invázió” – hirdeti Kiss-Rigó László szeged-csanádi püspök. Szerinte Ferenc pápa nagyon téved amikor a menekültek befogadására szólít fel. Beer Miklós váci megyés püspök ellenzi a menekültek és a terroristák egybemosását, szerinte katolikus pap nem fogadhatja el azt az érvelést, miszerint azért nem fogadunk be bevándorlókat, mert veszélybe kerül a vallásunk és a kultúránk, és különben is, az iszlám az eredeténél fogva uralkodni akar. Nem toleráns, nem integrálódik. A püspök Jézus tanítására hivatkozik, a vallási és politikai vezetők felelősségére apellál, és arra emlékeztet, hogy a valódi keresztény, mint mindent a Földön, a menekültkérdést is az örök élet távlatából, Jézus tanítása alapján nézi. Ezzel a mai hívők érzékeny pontját is érintette. Szerinte ugyanis létezik „adminisztratív keresztény”, aki „minden vasárnap ott van a templomban, tartja az első péntekeket, naponta ötször imádkozik, a külső formákat hibátlanul betartja, de valami egészen fontos, a hitből fakadó szeretet hiányzik belőle. Mai keresztény életünk nagy próbája, hogy eljutunk-e idáig.” Ugyanerre a következtetésre jutott Ferenc a pápa a minapi reggeli miséjében: figyelmeztetett arra, hogy vannak, akik gyakran hangoztatják: „nagyon katolikus vagyok, mindig járok misére, ehhez és ehhez a szervezethez tartozom”, a valóság egészen más, és ezt kellene mondaniuk: „nem élek keresztényi életet, nem adok méltányos bért az alkalmazottaimnak, kizsákmányolom az embereket, feketén üzletelek, pénzt mosok, kettős életet élek.” Ezt Ferenc pápa botránynak nevezi. Az említett egyházfő udvariasan, de kitérően válaszolt a kérdésemre. Én is udvariasan bólintottam, ugyan miért mélyedjünk el ebben a kérdésben. A Vajdaságban egyébként is minden válasz kitérő, hogy ne mondjam, filozofikus. Nem mondjunk se igent, se nemet, hanem éppen az ellenkezőjét – de azt is nagyon metafizikusan –  parafrazeálnám egyik régi vajdasági „bölcs” politikus intelmeit. Magányos naplóíróként mégis kilépek a helyi kánonokból s megkockáztatom a kérdést: vajon az „európai kultúrát” védi (állítólag a migránsoktól) az a munkaadó, aki nem jelenti be a munkavállalóját? Vajon igazi kereszténynek nevezhető-e a magyar adófizető polgárok adóforintjaival támogatott, a kisebbség megmaradásáért küzdő (milyen szépen hangzik!)  vállalkozó, aki éhbért fizet a munkásának? Ezen tépelődőm, miközben olvasom, hogy a pápa gondolatai a vádak („Ferenc pápa téved”) ellenére sok embert visszaterelnek a hívők táborába. Akkor sem száltam szembe a hittel, amikor sok mai hívő zeuszi villámokat szórt feléje, tehát most is nyugodt lelkiismerettel gondolok arra, hogy milyen jó lenne, ha a Vajdaságban is termékeny talajra találna Ferenc pápa új szolidaritásra hívó szava. Általános szolidaritásra gondolok, s ebben a migránsok csak egy szerény elemet képviselnek.  Ugyanis, ha lenne egy általános szolidaritás, akkor a migránsok sem okoznának akkora gondot. Ez főleg a vajdasági magyarok között lenne fontos, hiszen a belviszályokat serkentő kisebbségi politika sokat vesztett vonzerejéből, az eszképizmusba menekülő, lobbiérdek zátonyán kikötő értelmiség pedig még a belső szolidaritásra se képes. Az eseteket nem nehéz felsorolni. (…) Minden tekintélyt lerombolt a napi politika, ezért nem marad más hátra, minthogy abban bízzak, hogy az egyház képes elhinteni az új szolidaritási kultúráját, amely maradásra készteti a gyorsan fogyatkozó kisebbségi közösséget. Soha sem gondoltam, hogy valaha leírok ilyen mondatot. (…)

  1. június 28., szerda.

E-mail. Habram Mária a Családi Kör főszerkesztője levelében arról értesít, hogy nem bírja tovább tartani a lapot, nagyrészt a külső körülmények miatt.  A „Nagy Magyar Kinti-Benti Politika” pedig úgy tett keresztbe  – támogatásoknál  is — ahogyan akart és tudott, írja. Vagy egy hónapig távol voltam, nem tudtam a hírről, de nem számít meglepetésnek.  (…) Többször is gondoltam arra, hogy ez a nap bekövetkezik. Talán ezért is tartottam ki mellette, nem akartam elhagyni a süllyedő hajót. Habram Mária egyszer talán megírja a külső körülmények történetét, nekem a hetilapok kínkeserves története jut eszembe. 1972: a brezsnyevi fordulat idején a Képes Ifjúság szétverése. Hornyik Miklós kálváriája. Rovatom, a Pásztázó. Erős antiliberális kampány, úgy látom, ugyanez történik napjainkban. Csakhogy manapság inkább putyini fordulatról beszélhetünk.  A nyolcvanas évek naplójegyzeteit eddig még sehol sem közöltem, ideje, hogy az új naplójegyzetek is csigaházba vonuljanak. Esetleg életjelként fragmentumokat adok közre. Kipontozva…  Eddig is sok bajom származott a naplójegyzetek miatt, a legjobb lesz abbahagyni. Amikor a villámok csapkodnak, a gyenge gyertya lángjával csak a kis mellékutcákban érdemes barangolni. Habram Mária írja, hogy új fiatal csapatnak ajándékozta a Családi Kör kiadási jogát, reméli sikerrel járnak. Nem merek jósolni, de minden magyar intézmény megszűnését vagy sorvadását gyászolom. Azokét is, amelyeknek profilja távol áll tőlem. Ezekben a napokban kivonulásom esetleg olyan értelmet kapna, amelyet nem kívánok, igy hát lassan és csendben fogok búcsúzni olvasóimtól. Ameddig lesznek még a vajdasági rónán.  Bármerre indulok, mindenütt a vajdasági magyar egzódusszal találom szembe magamat.

Este a fellépek a Zeppelin hajón, Vladislava Gordić Petkovićtyal beszélgetek a Balkáni szépségről. Fülledt, kibírhatatlan hőség, de a terem megtelt, a közönség kitartott. Csuromvizes vagy, mondta Anikó az est befejezése után.

  1. június 29., csütörtök

Kiruccanás Szegedre. (…) Találkozunk Gion Eszterrel, aki arról érdeklődik, hogy fizeti-e a honoráriumot Körösi P. József, a Noran főszerkesztője, aki egyben Gion Nándor műveinek a kiadója. (…) Szóba kerülnek a vajdasági magyar ügyek. (…) A magyar exodus tragikusabb, mint a kilencvenes években. Egyre kevesebb diák iratkozik be a magyar tagozatokba. Nincs kritikus közvélemény, legfeljebb néhány ember lázadozik. Azt hiszem a vajdasági magyarság lélekszáma olyan méretekben csökkent, hogy elenyésző kisebbség lesz, de erről senki sem vezet gondot. Nagy a csend. Gurulnak errefelé az adóforintok, de a nép szedi a sátorfáját.  A magyar kormány mintha diszkréten lemondott volna a vajdasági magyarokról. Kifakadok. Az értelmiség elszállingózik, a szakemberek kivándorolnak. Megtörténhet, mondom, hogy a „nemzeti oldalt” képviselő magyar dinoszauruszok közé tartozom. Gion Nándort sem az anyaföldön temették el. Életének utolsó éveiben megsejtette a jövőt. Kivándorolt. Igaza volt? Mi maradt hátra? Vagy az egzódusz vagy a belső exilium.

  1. június 30., péntek

Délután indulunk Temerinbe. Anikóval locsolunk. Sok munka vár ránk, először is a sövényt kell lenyírni. Elültetni a fügefát. Éjszaka Herceg János naplójegyzeteit és esszéit veszem elő (Hazulról). A múltkoriban fájlaltam, hogy mennyire megfeledkeztünk Sinkó Ervinről. Herceg Jánosra is hasonló sors vár. Sokan csak a kettejük közötti különbségeket látják, én azonban úgy vélem, hogy a különbségek ellenére kiegészítik egymást. Mindkét írónak és értelmiséginek volt manapság is meggondolandó eszménye és elve, amelyhez kisebb vagy nagyobb módosulásokkal mindvégig ragaszkodott. Félve mondom ki: amelyek ma is elevenek. A zombori magyar értelmiségiek igyekezete valóban tiszteletre méltó, hűségesen végzik a kötelességüket, nevezetes dátumokon megemlékeznek Herceg Jánosról, de nem pusztán erről van szó: a nagy kérdés mégis, hogy Herceg János mennyire van jelen szellemileg a mai vajdasági magyar kultúrában. Hogyan értelmezzük ma az ő egykori dilemmáit? Nem kell minden esetben az válaszaihoz ragaszkodnunk, de kérdéseit érdemes újra meg újra átgondolni. A Leányvári levelekben bukkantam rá egy ilyen kérdésre. A kisebbségi közösségben gondolkodó Herceg megvallja, hogy „önkéntes száműzetésre” kényszerült, de ugyanakkor nem szűnt meg közösségben gondolkodni. Lehetséges-e az „önkéntes száműzetésben” közösségpárti lenni, kérdezem, ez ugyanis manapság mégsem olyan banális, mert az új prókátorok a hercegi magatartásformára rásütnék a bélyeget: a partvonalón kívülről beszél. Nem csoda tehát, hogy Herceg János volt az első, aki hátat fordított a kisebbségi pártnak. Külön megragadta a figyelmemet az egyik mélyen emberi vallomása. Abban reménykedett, hogy „majd egyszer megváltozik a hősiesség értékfogalma, s akkor az emberre rákényszerített sors és szerep elviselését mégse fogják gyávaságnak tekinteni”. Amiről Herceg ír, ma is időszerű, csak senki sem beszél róla szívesen.  Manapság tele van a közélet melldöngető hőssel. (…) Főleg a hatalmi pozícióban ülők igazolják magukat ilyesféle magyarázatokkal, ám van egy lényeges különbség köztük és Herceg János között. Ők a fotelt őrzik, Herceg pedig sokszor a szokásos zsargonba ágyazva eszméket mentett át. Nem ücsörgött huzamosan fotelekben, íróasztala volt, nem volt az állam fizetett vezető beosztású értelmiségi. Értelmiségi volt, nem közszolga, ahogy ma nevezik az állami értelmiségieket. Persze, Herceg János szókimondóbb volt, mint a fotelőrzők. Szlovéniában járva szóvá tette a kétnyelvű oktatást. A szlovének ugyanis a magyarlakta környezetben kötelezővé tették a magyar nyelv és irodalom oktatását. Szlovéniáról beszélt, de emlékeztette Horvátországot és Szerbiát is. Véleményem szerint ez magától értetődő lenne ma is. Ám mégsem az, s nem győzöm regisztrálni, hogyan sérülnek az „örökölt jogok”. Vajon az új politikus-nemzedékek még azt sem képesek megőrizni, amit ajándékba kaptak az előző nemzedékektől? Csakhogy a nagy sikerek hangoztatása közben melyik mai vajdasági magyar értelmiségi – nem csak a politikusokról van szó – merészeli szóvá tenni ugyanazt, amit Herceg megtett? Hogy a magyar nyelv és az irodalom oktatása kötelező legyen az úgynevezett „multikulturális városokban”. Ez lenne a minimum!

Az újvidéki Dnevnik napilap elég részletesen, korrektül számol be a Zeppelinben megtartott irodalmi estemről.

Családi kör, 2017. július 6.