Csend és rend

(Naplójegyzet-fragmentumok)

  1. július 1., szombat: Amkor a kultúra egy kalap szart sem ér

„Szociális felelősség nélkül a kultúra egy kalap szart nem ér, miként lehetne másként. Habár nem hiszem, hogy egyikünk is el tudná fogadni akár egyetlen pillanatra is Sartre elkötelezettségi elméletét.”, írta Balassa Péterre emlékezve Nádas Péter a Litera portálon. Durva kifejezés, de jogos, bizonyára azért, hogy hívei megértsék. Sajnos, nem értik. Legkevésbé rajongói. Talán egyszer megszólalnak azok is, akik kritikus szemmel becsülik, azt hiszem ők érteni fogják. A Politikában megjelent Vladislava Gordić Petković esszéje Slobodan Šnajder Doba mjedi (Rézkorszak) című regényéről, és a Balkáni szépségről. (…) Folytatom az önkéntes száműzetésben élő Herceg János könyvének olvasását. Eszéki naplójegyzetein megdöbbenek.  Az első világháború után úgy tűnt – írja -, hogy Eszék lesz a baranyai magyarság központja. A reménye jogos volt, hiszen létezett egy kis magyar közösség és ott adták ott adták ki az első baloldali magyar sajtóterméket, az Eszéki Magyar Újságot. Nem kis iróniáról árulkodik az állítása miszerint, az újság valóban demokratikus volt, miközben a szabadkai napilapok a kormány és az alakuló magyar párt kegyeiért versenyeztek. Mintha csak a napjainkról szólna. Ám negyven év múlva kénytelen megállapítani: „szinte hihetetlen, hogy itt valamikor magyar redakciókban írták a fulmináns vezércikkeket és álmodoztak egy külön magyar irodalmi élet megteremtéséről.” Megtörténhet-e, hogy néhány évtized múlva Újvidékre és Szabadkára is úgy emlékszik az utókor, mint ahogy Herceg János Eszékre?

Lecsillapodott a magyar kormány nyújtotta több mit 50 milliárd forintnyi támogatásáról folyó vita. A kedvezményezettek hálásak és elégedettek, a kisebbségi politikai párt hasznosította a magyar adófizető polgárok szolidaritásából fakadó marketinget. Az ő adóforintjukat osztogatják a Vajdaságban. A sikerről vagy a kudarcról azonban korai lenne töprengeni, hiszen nem egyszerű pénzügyi tranzakcióról van szó. Nem csak azért adakoznak a magyar adófizetők, hogy a kisebbségi vállalkozókat előnyös helyzetbe hozzák. Ez csak eszköz, a cél a vajdasági magyarság szülőföldön maradása, legalább is ezt állítják a magyarországi kormánykörök. Ez rendben is van. Rövid időn belül kiderül, hogy a tiszteletre méltó hozott-e eredményeket. Megállítja-e a magyar exodust, sorvadnak-e a magyar tagozatok, születnek-e az időseket, a szociálisan elesetteket, vagy a magyar kultúrát támogató magánalapítványok? Jogos elvárás: azok, akiket tőkével támogat a közösség, járuljanak hozzá a közösség felvirágoztatásához. Nem csak kapni kell az anyaországtól, cserébe nyújtani is kell valamit. A vajdasági magyar vállalkozó a támogatásnak köszönve nagyobb profitra tesz szert, ezért cserébe támogatni fogja az identitást biztosító kultúrát, könyveket vásárol, színházba jár és alapítványokat hoz létre. Nem csak kapni kell a „magyarság nevében”, hanem adni is. Kennedy egyik beszéde jut eszembe. „Amerikai polgártársaim, ne azt kérdezzétek, mit tehet az országotok értetek; azt kérdezzétek, mit tehettek ti az országotokért. Polgártársaim a világban, ne azt kérdezzétek, Amerika mit tesz értetek, hanem azt, mit tehetünk közösen a szabadságért.”

  1. július 6., csütörtök Boldog értelmiség

Ahogy látom, Magyarországon egyre inkább elfajul a közélet, lassan olyan lesz, mint egy aknamező Az írók elégedetlenkednek, a jobboldali értelmiségiek egy része egyre kritikusabb. Persze a Vajdaságba ezekből a hangokból alig jut be valami. Závada Pál, neves író könyvheti megnyitóbeszédét is cenzúrázta a vajdmagyar sajtó. Parti Nagy Lajos, az Esterházy utáni korszak vezető íróegyénisége pedig hiába várja a vajdasági meghívást. Erdélybe mehet – a Vajdaságba nem jöhet. Igaz, hogy az Orbánnal szemben kritikusan gondolkodó Esterházy Péter utolsó szerbiai vendégszereplését belgrádi könyvkiadó kezdeményezte. Pár évtizeddel ezelőtt a Vajdaságba, főleg Újvidéken, az akkori Ifjúsági Tribünön a kritikusan gondolkodó magyar írók hangját hallottuk. Mészöly Miklós, Konrád György, Esterházy Péter keményen bíráltak az anyaországi állapotokat. Manapság más szelek fújnak. Ilyesféle gondolatok járnak az eszemben Karafiáth Orsolya vitacikkét olvasva a 24.hu portálon. Diktatúráról beszél és attól tart, hogy még rosszabb idők következnek. „Talán ezek után nyilvánvaló, hogy ugyanúgy megvetem most már a hallgatókat, az ’alámerülőket és kibekkelőket’, mint akik nyíltan egyetértenek és simulnak.” Kénytelen vagyok beismerni, hogy túl vagyok ezen. Sokkal inkább elítélem az ’alámerülőket és a kibekkelőket’, mint azokat, akik nyíltan egyetértenek a politikai elittel. Az utóbbiak legalább színt vallanak, az előbbiek örökösen kalkulálnak. (…) Mindenfelé gondok, viták, recseg- ropog minden, az eddigi értékrendszerek elbizonytalanodnak. A rendszerváltó elitek válságba kerültek, a tömeg már nem hisz senkinek, se a politikusoknak, se az értelmiségieknek. (…) A magyarországi demográfusok borúlátó jóslata után megszólalt Tamás Gáspár Miklós is. „A vajdasági magyarság nagyjából megszűntnek tekinthető (mint önálló entitás) pár ezer kitartó embertől eltekintve”. A hangadó vajdasági magyar politikai és értelmiségi elit másként gondolkodik. A kisebbségi politikusok ünnepelnek. Soha még nem volt ilyen jó dolga a vajdasági magyaroknak, hangoztatja a magyar kormány képviselője. Az értelmiség elégedett, csend van és fegyelem. (…) Soha még nem volt ilyen elégedett hatalommal a hangadó vajdmagyar értelmiség, mint ez elmúlt néhány évben.

Családi kör, 2017. július 13.