Újvidéken újvidékinek lenni: abszurd hivatás

2017. június

Monarchia mítosz? Jugoszlávia-mítosz?

Miről is írjon egy író?, kérdezi Márai Sándor. A városról és a családról! Nekem elsőnek Joyce Ulyssese és Thomas Mann Buddenbrook háza jut eszembe. Mi más lenne az Ulysses, mint egy grandiózus városregény? Vagy negyven évvel nagy izgalommal olvastam, újra a kezembe kellene vennem, de félek, nehogy úgy járjak, mint Szerb Antal, aki szerint blöff az egész. Nem mernék ilyesmit állítani, de századom annyira belém mart, hogy elidegenített a történelmi modernizmus kultikus Bibliájától. Igaz, negyven évvel ezelőtt is közelebb állt hozzám Musil Tulajdonságok nélküli embere, bizonyára a Monarchia kulturális vonzása miatt. Robert Musil „gigantikus mozdulatlanságban” értelmezte a Monarchia-mítoszt. Az ország szétverése után gyakran felmerül bennem a kérdés, hogy van-e a néhai Jugoszláviának mítosza? Vagy csak idővel lesz? Vagy nem is lesz idő a mítosz kibontakozására, mivel a gyorsuló idő mindent elsodor, még azt sem tudjuk, mi játszódik le bennünk, s máris ránk tör az ismeretlen holnap, amelyben nem lesz időnk élni. Ennek ellenére számomra fontos, hogy túl a politikán hogyan viszonyuljak a néhai Jugoszláviához. Nem gondolkodhatok úgy, mintha Jugoszlávia nem létezett volna az életemben, hiszen az olcsó színjátékra hasonlítana, amelyben az antikommunizmus hősei játsszák a főszerepet. Musil és Joseph Roth nagyon jól ismerték a múlt hatalmát és iróniáját, de tudta Krúdy Gyula is.  Egyszer túl kell lépnünk az esendő napi politikán, fel kell mérnünk, hogy mit jelentett Jugoszlávia, mit vesztettünk és mit nyertünk. Ma ugyanis Jugoszláviát utálni illik.  Nem az a gond, hogy eltérnek vagy ütköznek a vélemények, hanem az, hogy nem vettünk méltósággal búcsút tőle. Ez elmaradt, ezért számomra az egykor Jugoszlávia továbbra is a temetetlen holtak mítoszát képviseli. Musil nem volt romantikus közép-európai, hanem ironikus, ehhez a felfogáshoz állok közel, nem vagyok romantikus ex-jugoszláviai, hanem ironikus, aki erősen kötődik az ex-Jugoszláviához, és kultúrám által a Közép-Európához is. Az eszményi Vajdaság-képem gyökere szintén Közép-Európában leledzik. A mai fiataloktól nem várhatom el ezt, számukra Újvidék és a Vajdaság nem a dunai egyensúly toposza, hanem egyszerűen csak Szerbia része. Semmivel sem több! De azokkal okvetlenül megértetem magam, aki egyszer foglalkozni kezdenek a Dunával, mert a Duna nemcsak országokat összekötő folyó, hanem történelem is és kultúra is. Főleg mostanság kellene mindezt tisztázni, amikor baljós jelek mutatkoznak a Balkán és a Közép-Európa egén.  Slavuj Žižek a minap a brit Channel 4 tévében arról beszélt, hogy hazájában, Szlovéniában, de mellette Horvátországban, Magyarországon, Lengyelországban és Csehországban a neofasiszta rasszizmus és a fasizmus rehabilitációja folyik. Állításával nem kavart fel nagy port, tőle megszoktuk. Óvatosabban fogalmaznék: szerintem a sztálini modellű államszocializmust felváltotta a Putyin modelljéhez hasonlítható államkapitalizmus, miközben kísért bennünket a temetetlen holtak mítosza.

Értelmiségi nárcizmus

Ezekben a napokban elég sokat találkoztam a Vajdaság különböző településein élő emberekkel, akik sokkal többet beszélnek a köpenyegforgatásról, a kétszínűségről, mint az értelmiségiek. Furcsa dolog, a közérzet rossz, de az értelmiségi világok a hermetikus lelkek országára emlékeztetnek. Az értelmiségi nárcizmus egyszerűen elfüggönyözi a világot. Flaubert regényeiből sokkal többet tudok meg az akkori franciaországi állapotokról, mint a mai regények tömkelegéből Szerbiáról vagy Magyarországról.  Az Érzelmek iskolája még azt is szóváteszi, hogy melyik miniszter lop. Nálunk az esztéta Flaubert-t ezért publicistának degradálnák le. A mi esetünkben a valóság nagy titok, amit nem ajánlatos kutatni. Ezekkel a titkokkal szinte naponta találkozom. Feltűnik, hogy a vajdasági magyarok egyre többet panaszkodnak az összefogás hiányára, a köztük zajló viszályokra, a mind növekvő irigységre, tehát nem csak a pártok között dúl az elvtelen vita. A magyar köpenyegforgatásról is sokat hallok, furcsa esetekről értesülök. A polgárok egyik része a nagyobb haszon reményében   az egyik kisebbségi pártból a másikba vándorol, de az is megtörténik, hogy a haladókhoz csatlakozik, akik tárt karokkal várják őket. Lassan megszületik a képmutatás kavalkádja. Nietzsche így osztályozza a képmutatást: „A képmutatás az erős hit korszakaira jellemző: ahol az ember akkor sem vált meg a hitétől, amikor kényszerítették, hogy más hitet színleljen. Ma megválik tőle az ember, ami még szokványosabb, felvesz egy másik hitet is – mindkét esetben tisztességes marad.” Miért vesznek fel az emberek manapság olyan könnyen új hitet? Miért szaporodnak a sokhitűek? Miért terjed olyan vészesen a hitetlen képmutatás?  Miféle kényszerben élnek, amelyet a nagyokosok demokráciának kereszteltek el?

A véres Drina két partja

Éjszakai autóbuszjárattal érkezünk Trebinjebe, onnan folytatnánk az utunkat Herceg Noviba. Hosszú utazás Szerbián keresztül, s Zvornik környékén térünk be Boszniába, A rossz emlékű Drina egyik partján is, a másikon is Balkánról töprengek. A véres Drina, jut eszembe, mert a kilencvenes években sok vér ömlött ebbe a folyóba. Útközben Nietzschét olvasok (Bálványok alkonya). „Büszkén meghalni, amikor már nem tudunk büszkén élni”, olvasom Nietzsche mondatát. Nem tudom miért a Balkánon többnyire a halál jut eszembe, habár azt gondolom, hogy a balkáni emberekben életerős energiák működnek. Éppen az életerőből lesz balkáni agónia. Az autóbusz korán futott be a nagy és tágas trebinjei buszállomásra, ahol alig néhány utas lézeng. A taxisok túl drágán szállítanának át Herceg Noviba, ezért Anikóval úgy határozunk kialvatlanul inkább várakozunk 3-4 órát az autóbuszra. Egy óra múlva az egyik taxis majdnem feláron mégis átszállít bennünket Herceg Noviba. Útközben a dubrovniki taxisokra panaszkodik. Ők 270 euróért viszik az utasokat Dubrovnikból Splitbe, ha sok a munkájuk, akkor nekik is átengednek egy-egy utast, ám ők csak 130 eurót kapnak, a többit lefölözik a dubrovnikiak. A trebinjeiknek így is kifizetődik, de mégis méltánytalan üzletnek tartják. Panaszkodnak a dubrovniki kávézókra, a Stradunon hét euróért árulják a presszókávét. Berlinben 1,5-2 euróba kerül egy presszó. A dubrovnikiak nagy seftelők, mindogatják,ők járnak legjobban az egész adriai tengerparton. Közben kiderül, hogy ennek a taxisnak is van két legújabb Mercedes személyautója, egy utasszállító kombija és egy teherautója.

A kormányfő dedikál

Este fáradtan a tévére pillantok, Aleksandar Vučićot ünnepélyesen köztársasági elnökké választották. Teljesült a VMSZ vágya.  A parlament előtt tüntettek mellette és ellene is. A kormányfői tisztségről leköszönő Vučić könyveket dedikált a kormány tagjainak, akik elragadtatva beszéltek a kormányfő gesztusáról. Milyen okosan választott, milyen találóan dedikált. A kormánytagokra jellemző nyilatkozatok, valódi kis krokik. Csak azt sajnálom, hogy a dedikált könyvek között nem akadt hazai szerző mai regénye, a kormánytagok bizonnyal nagy haszonnal olvasták volna őket, de ez csak afféle személyes impresszió, ami azzal is magyarázható, hogy nemrégen a Szerb Tudományos Akadémia kultúráról szóló kerekasztal-beszélgetésén kifejtettem, majd egy belgrádi nemzetközi tanácskozáson megismételtem, hogy a szerb irodalom az elmúlt évtizedekben jobban teljesített, mint a szerb politika.

Újvidéken újvidékinek lenni: abszurd hivatás

Herceg Noviban készülnek a turista idényre. Anikó a szálloda teraszáról figyeli szálloda körüli munkálatokat. A boszniai vendégmunkások nyírják a gyepet, rendezik a kerteket, festenek, tataroznak. A montenegróiak szívesen alkalmazzák a boszniaiakat – meg a vajdaságiakat. A vajdasági magyar szakácsnőknek jó hírük van ezen a környéken. A helybeli lakók kiteregetik az ágyneműt a teraszra, majd kivonulnak reggelizni, közben átkiabálnak az egyik teraszról a másikra, megbeszélik a magánügyeiket is. Itt mindenki tud mindent a másikról. Egyelőre a helybeliek uralják az utcákat, az üzleteket, de a várost rövidesen ellepik a turisták, a helybeliek háttérbe szorulnak. Az embereket figyelve ébredezik a mediterrán nosztalgiám. Jó lenne évente legalább hat hónapot a mediterráneumban élni és – írni, kiszakadni az újvidéki önkéntes monotóniából. Az írásnak szenteltem az életemet, nem flangálok a városi elit táborában, ami balszerencsés következménnyel jár. Se a tegnapi, se a mai hatalom képviselőit nem ismerem személyesen, ami manapság kész katasztrófa. Látom, hogy az egyik másik könyvkiadót a tegnapi demokrata hatalom is kiadósan pénzelte, velük szemben bőkezű régi hatalmat kiátkozó új vezetőség is. Ügyes! A városi pályázaton, az Újvidéki napló 1991-2016 nemcsak nevetséges támogatást kapott, hanem megalázót is, az ügyesebb szerb kollégáim minden könyve egyenként négyszer annyit. Aleksandar Tišma én jártunk legrosszabbul – lehet, hogy ezért, mert munkásságunk Újvidék-színezetű. Az újságírók faggatnak, de nem kívánok perbe szállni. Belenyugszom, hogy Újvidéken a legrosszabb újvidékinek lenni, újvidéki szellemiséget képviselni. Itt nincsenek elvek, csak komaság, személyes kapcsolatrendszer. Egyébként is, egyre idegenebbnek tartanak Újvidéken. Tudomásul veszem, hogy az újvidéki városi vezetőség legújabb döntése is a kitagadott írók közé helyezett.

Közép-európai regény

A belgrádi rádió majd a közszolgálati televízió is beszámol a Balkáni szépség, avagy Slemil fattyújának megjelenéséről és promóciójáról. Minden cenzúra nélkül közlik a nyilatkozataimat. Újvidéken viszont semmi, csak rossz hírek futnak be hozzám. Mindkét városban ugyanaz a párt van hatalmon és mégis mekkora különbség! Herceg Noviban értesülök, hogy Vreme című hetilapban hosszabb megjelent az interjúm és Teofil Pančić recenziója a Balkáni szépség, avagy Slemil fattyújáról. Az újságosbódé előtt elégedetten állapítom meg, hogy nem csak a montenegrói, hanem a szerbiai és a horvátországi újságok is vásárolhatók. Pančić szerint a regény újvidéki, s Tišmán kívül senki sem szentel ilyen könyvtári irodalmat Újvidéknek, mint én; újvidéki regényről van szó, de nem lokális műről, hiszen a kelet-közép-európai sorsok tárulkoznak fel benne. Érdekes, hogy a szerb kritika másfelől közelíti meg a regényt, mint a magyar. Furcsa dolog, de jobban elhelyezik Kelet-Közép-Európában, mint a magyar. Ezt azzal magyarázom, hogy az európai szellemiségű szerb értelmiség a nyomasztó kilencvenes években kiharcolta magának az európai látókört, az EU-ba bejutó Magyarország kultúrája pedig a nagy ajándék után inkább magába zárkózott. Megdöbbentő paradoxon, de valósnak mutatkozik.