Identitásmigráció

2017. május

Sebek

„Magyarországnak is ki kell lépnie az Európai Unióból, hogy megmaradjon demokratikus nemzetnek!”, javasolta Orbán Viktornak Nigel Farage, a „Brexit hőse”. Anglia kilépett, Európa szegényebb lett, Anglia pedig elárvult. Egy nagy terv komoly sebet kapott. Sebet kap-e Magyarország a megsebzett EU-ban?

 Kisebbségi szeizmográf

A szeszélyes időjárásban a tulajdonosok díszítgetik az újvidéki kávéházak teraszait, ültetik muskátlikat, a nyírják a tujákat, miközben a polgárok kávéjukat iszogatva vitatkoznak.  A szomszédos asztalnál ülő társaság hangosan politizál. Mi mást kommentálna, mint a lecsillapodott egyetemista tüntetéseket? Egyikük türelmesen magyarázza: igaz, hogy azok alábbhagytak, de egy napon búvópatakszerűen felbukkannak, hiszen nem az egyik vagy a másik párt ellen irányulnak, annak ellenére, hogy az éppen hatalmon levő párt vezetőit veszik célkeresztbe. Ha netén valamelyik ellenzéki párt lenne hatalon, akkor a fiatalok ellene is demonstrálnának. Az asztaltársaság tagjai hümmögve bólogatnak. Mint kiderült, volt köztük ellenzéki is, kormánypárti is, ám abban egyetértettek, hogy valami nincs rendben. Manapság ilyesmi csak egy kávéházi teraszon fordulhat elő.  Máshol egymás torkának esnének. Talán ezek a teraszok jelentik az egyetlen helyet, ahol fesztelenül lehet a közügyekről beszélgetni. A többi teret kisajátította a pártpolitika. Lehet, hogy a nemrégiben lezajlott egyetemista tüntetéseknek nem lesz közvetlen következményük, de mégis tünetértékűek. Ezekben a hetekben hasonló tüntetések zajlottak le Budapesten is. A kiváltó okok különbözhetnek, de a gyökerek hasonlóak. A pár hónappal ezelőtti romániai tüntetésékről Markó Béla ezeket az elgondolkodtató sorokat jegyezte fel: „Nem baloldal és jobboldal vitájáról van szó, mondom a barátomnak, hanem egy sokkal veszedelmesebb konfliktusról: egy valóban megkopott, hitét és hitelét vesztett politikai elit, egy tényleg kompromittálódott parlamenti köztársaság, egy el- és megromlott képviseleti demokrácia konfrontálódig itt a fiatal, urbánus középosztály által (is) támogatott autoriter populizmussal.” Markó Béla kisebbségi nézőpontból jutott erre a következtetésre. A nemzeti határokon túllépve, az események részeseként a kisebbségi polgár képes komparatív, kelet-közép-európai, regionális perspektívában gondolkodni, ezért könnyebben ismeri fel, hogy nem egy-egy nemzetállam belügyéről van szó, hanem a kelet-közép-európai és a balkáni a demokrácia válságáról. Jelenleg az inga hisztérikusan leng-ide-oda. A válság felülmúlható, jobbulásba is vezethet, de szélsőségekbe is torkolhat. A jelenlegi a nagy rendszerváltó kiábrándulásban ébredezik a komoly veszélyeket hordozó sajátos kelet-közép-európai és balkáni történelmi hisztéria. A fasizmus például – miként azt Bibó István kifejtette – szintén a demokrácia válságának következménye.  A kisebbség pedig érzékeny szeizmográf: mert ő szenvedi el legjobban a válságot. Nevezetes könyvében (A középnek mondott Európa). Catharine Horel is utal erre. Szerinte Közép-Európában a zsidók kiirtása, vagyis 1945 után „a kulturális sokféleség stafétabotját a nemzeti kisebbségek vitték tovább…”, a kisebbségek maradtak többnyelvűeknek, ám szerepük fokozatosan zsugorodik. Valójában Újvidék sokszínűsége is akkor érvényesült, amikor az elit és a módosabb polgárság három nyelven beszélt, és létezett a zsidó kulturális transzfer. Hová tűnt a háromnyelvűség a „multikulturális Újvidékről”? Mi maradt belőle? „Multikulturális” szemfényvesztés? A vendégeskedő EU-politikusok asztalára helyezett ikebana? Vagy néhány kiváló, európai módon gondolkodó   értelmiségi álma? A Monarchia idején Újvidék városának volt szerb polgármestere, elképzelhető-e magyar polgármester manapság? Katharine Horel kimondta az ítéletet, szerinte a Monarchia utódállamaiban 1918 után erőteljesen beindult a nemzeti kisebbségek létét fenyegető, mindmáig tartó nemzeti homogenizáció ennélfogva egyre kisebb a kulturális transzfer esélye, tehát kihal az kelet-közép-európai kultúrákat összekötő kulturális szövet.  Mi marad tehát Közép-Európában és a Balkánon? Horel nem győzi felsorolni: a megsemmisüléstől való szorongás, a nemzethalál rémképe, a gyengébbekkel szembeni agresszivitás, a bűnbakkeresés, a balsors és annak dicsőítése…

Identitásmigráció

Mozgalmas hét várt rám. Felhőszakadás közben utaztam Belgrádba a Balkáni szépség, avagy Slemil fattyújának könyvbemutatójára. Előtte interjút adtam a belgrádi rádió részére, majd megjelent a Vreme hetilap fotóriportere. A zombori lányka, magyarul köszönt rám. Sajnálja, hogy nem tanult meg jobban magyarul, most viszont Zomborban járva nemigen hall az utcákon magyar szavakat.  A zivatar miatt késett a belgrádi tévé forgatócsoportja. A vihar lecsendesedik, megérkezik a forgatócsoport, elkészült az interjú, némi késéssel kezdődött a rendezvény. A rossz idő ellenére is telt ház előtt lépek fel. Vladislava Gordić, Teofil Pančić és Filip David méltatást hallva, újra átélem saját a regényvilágom. Egyre többször megtörténik velem, hogy a kritikusok rejtett gondolataimat is azonosítják. A belgrádi rádió második műsora a hét négy legfontosabb eseményei közé sorolta a Balkáni szépség, avagy   Slemil fattyúja című regényem promócióját. Vladislava Gordić-Petković nyilatkozott a regényről és ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy a regény feltárja a hatalomnak kiszolgáltatott emberek identitásmigrációját. Irigylem a pontos definíciót.

Hányan maradtunk?

Osztálytalálkozó Szenttamáson. A temetőben megállapítjuk, hogy egyre kevesebben maradtunk életben, aztán az egyik vendéglőben ebédelünk, beszélhetünk. Szívesen hallgatom egykori osztálytásaimat, többen közülük volt vendégmunkások, mások mindvégig maradtak a szülőfaluban, megint mások elköltöztek Szenttamásról. Feltárul előttem egy nemzedéki panoráma. A maradók vákuumban találják magukat. Különböző tapasztalatok birtokában, időskori józansággal, személyes érdekek nélkül számolnak be a körülöttük zajló eseményekről. Ki sem ejtik a szájukon a szót, hogy politika, de minden egyes szóban fellelhető a politika nyoma. A politikai szólamokkal ellentétben az élet egyre nehezebb. Zentán, hallom, immár a házakat se könnyű eladni.  Vidéken ötezer euróért lakható ház vásárolható. Az idős nemzedék döbbenten veszi tudomásul az ifjú nemzedék véglegesnek ígérkező tömeges kivándorlását. Előzőleg betértem a szenttamási adóhivatalba, ahol találkoztam a Zöld utca egyik lakójával, ahol – hallom – minden második ház üres. Kiüresedik az utcám, akárcsak a regényhősöm Slemil utcája. Újvidéken sokkal nehézebb észlelni, hogy mi zajlik a magyar kisebbségben, a tartományban, az országban, mint vidéken. Ahogy látom, a pártsajtó részére nem számít hírnek, hogy hol szűnnek meg a magyar tagozatok. Csak szájról-szájra terjed a kisebbségben különösen baljós hír; az emberek sokatmondóan egymásra pillantva számolgatják, hányan maradtunk. Vagyunk-e még 200 ezren?

Kafkai helyzetben

Megnyitották az idei Sterija Játékokat. A sajtó egy része sunyin elhallgatja Mirjana Gardinovački megnyitóbeszédének azt a részét, amelyben szóvá teszi, hogy alattomos időkben élünk, amelyben tiltják, elhallgatják, diszkvalifikálják pocskondiázzák azokat az alkotókat, akik kritikusan merészelnek szólni a kultúrában és a társadalomban uralkodó helyzetről. Ennek, persze, következményei vannak. Egyre több a „langyos regény” és a „langyos előadás” Már az is bátorságnak számít, ha egy színház másorra tűzi valamelyik külföldi író közállapotokat bíróló darabját. Ilyenkor színházklubban a színészek elégedetten susmusolják: „Jól odamondogattuk nekik”. „Kiknek?” „Nekik”, suttogják bizalmasan, és azzal áltatják magukat, hogy megtettek minden, amit megtehettek. Valóban van ebben valami groteszk. Miközben a legrangosabb politikusok az ideális szólásszabadságról beszélnek, addig a helyi pártarisztokrácia alsóbb szinteken úgy tesz, mintha nem venné komolyan saját vezetőit. Nem állítom, hogy valamiféle „ideológia diktatúráról” van szó, nem, sokkal inkább a pártszínekbe helyi burkolódzó érdekcsoportok egoizmusáról, amelyek főleg személyes barátságból születnek. Valaki „gyanús”, de nem tudni miért. Valaki „megbízható”, de róla se tudható, hogy miért. Gondolhat, amit akar, elegendő, ha csendben marad, és a vezetők körül settenkedik. A tegnapelőtti belgrádi irodalmi estemen ezzel kapcsolatban elmondtam, hogy sokáig azt feltételeztem, hogy a rendszerváltó politikai elit komolyan gondolja, hogy aki nincs ellene, az vele van. Tévedtem. A manapság érvényes harci jelszó szerint, aki nincs vele, az ellene van. Csakhogy a „vele” és az „ellene” fogalma kiüresedett, az elveket a személyes, rokoni, családi kapcsolatok, a felszínes lojalitás színlelése váltja fel. A nepotizmusnak nincs határa. Ez is az egyre jobban eluralkodó általános relativizmus szerves része. Antifasiszták vagyunk, de rehabilitáljuk a kollaboránsokat. Korrekt EU-kompatibilis törvényeket hozunk, de nem kötelező őket betartani. Következetes politikát emlegetünk, de úgy váltogatjuk a pártokat, mint az alsóneműt. Szakmaiságról és értékekről csevegünk, de a pártokon kívül nincs élet. Ott legfeljebb a balekok vesztegetik az időt. Nem merném állítani, hogy diktatúra van, de az emberek négyszemközt bevallják, hogy valamitől félnek. Nem tudják, vagy nem merik kimondani, hogy mitől. Kafkai helyzetben élünk.

Családi Kör, 2017. június 1.