A városok vívódása

2017. június

Újvidéken nehéz vajdaságinak lenni

Herceg Novi. Még a Monarchia által épített Gradska kafanában – most orosz tulajdon – találkozom Ljiljana Dufgrannal és Janko Jumovićtyal, Montenegró kultuszminiszterével. Régi barátok vagyunk, a politikáról azonban nem beszélgetünk, a tengerparti teraszon a magnóliák virágzásakor neveletlenség lenne politizálni. Beszéljünk inkább a színházról! Megígérte, hogy utánanéz, mikor lesz műsoron Barban a What is Europe. Cetinjébe invitál bennünket, ahol Draga Klaić könyvéről tartanak kerekasztal-beszélgetést. A zsidó származású, szabadkai születésű Dragan Klaićnak, a legjobb szerbiai teatralógusok egyikének a Sterija Játékok is sokat köszönhet, a belgrádi Színművészeti Kar és a Clio Kiadó, valamint a podgoricai Ars Kiadó közös kiadásában végre szerb nyelven is megjelent az Új kezdet című könyve, amely először angolul látott napvilágot.   A belgrádi Színművészeti Kar tanára, a Holland Színháztudományi Intézet igazgatója, különböző európai egyetemek vendégprofesszora volt. Újvidékre soha sem hívták előadónak, ami újabb példa arra, hogy Újvidéken milyen nehéz vajdaságinak lenni. A múltkoriban arról tűnődtem, hogy Európa szerte ismert Sinkó Ervinről még utcát sem neveztek el. Hogy is tehetnék, hiszen Sinkó, a Jugoszláv Tudományos és Művészeti Akadémia tagja, az újvidéki Magyar Tanszék alapító tanszékvezetője magyar is, zsidó is, kommunista is, kisebbségi is, ahogyan Babel nevezte egykor. Klaičra Újvidéken nem, de szerencsére Cetinjén és Belgrádban emlékeznek rá. Tetralógiai esszé-kötetében hosszabb tanulmányt írt a drámáimról, amely magyarul soha sem látott napvilágot.

Balszerencsés zsűri

Javítják a Herceg-Novi – Budva autóutat, ezért úttalan-utakon jutunk el Cetinjébe. Autóval lassan, néha csak 30 kilométeres sebességgel kapaszkodunk fel az éles kanyarokkal teli szerpentineken. Megérte. Ezen az úton sokat megértettem a montenegrói mentalitásból: a szélsőségek találkoznak, egyszerre kell vakmerőnek és rendkívül óvatosnak lenni. A montenegrói kultuszminisztérium dísztermében – ugyan miért lenne minden minisztérium Podgoricában? – folyó tanácskozáson rangos belgrádi, zágrábi és podgoricai színházi emberek vesznek részt. A szünetében régi ismerősökkel találkozom, legtöbben éppen a Sterija Játékokról érkeztek. A zsűri döntését, miszerint nem osztanak ki egyetlen díjat sem, mindahányan elmarasztalják. A zsűri, úgymond, tiltakozik a kultúra degradálása ellen, amit az illetékesek joviálisan tudomásul vesznek, bizonyára azért, mert ők is tudják, hogy másról van szó, valakinek nem volt szabad a díjazottok között lenni. Sokan azt gondolják, hogy az idei szelekció tényleg balszerencsés volt, csakhogy a zsűri ezt nem merte közzétenni. Ivan Medenica, a kiváló teatralógus szerint bármiről is legyen szó, mindenképpen egyre rosszabb jelek jelentkeznek a szellemi életben. Nem láttam az előadások többségét, nem mondhatok véleményt, de a rossz jeleket én is érzékelem, ezért hosszú idő után először nem jelentem meg a Sterija Játékokon. A repertoár arról árulkodott, hogy megrekedt az innovatív színházi lendület, egyre több a langyos és érdektelen előadás, lelohadt a kritikus szellemiség. Az igazgatók, féltik a pozíciójukat, politikailag kalkulálnak, győzött a színházi rutin. Örülni fogok, ha évente legalább 2-3 olyan előadás születik, ami miatt érdemes megszakítani az új könyvek olvasását. Újabban szívesebben maradok könyvek mellett úgy, mint tíz évvel ezelőtt A tanácskozás után Anikóval Marko Špadijernél ebédelünk. Alig kommentáljuk, hogy Montenegró éppen ma lett hivatalosan is NATO-tagország. Észrevettem, hogy a montenegróiak ezt egyszerűen tudomásul veszik, elkerülhetetlennek tartják, hiszen nélküli soha sem lehet tagja az EU-nak. Először a NATO, aztán az EU! Szerbiában jobban felzaklatta a kedélyeket az esemény, mint Montenegróban. Arra azonban ma sincs egyértelmű válasz, hogy Szerbia EU-tag lehet-e NATO-tagság nélkül. Ez a jövő még messze van, s Szerbia állandóan elnapolja a jövőt, a jobbik esetben viszont csak kokettál vele.

A műfordító műhelyében

Dubrovnik. Xénia Detoni utolsó javítgatása az Egy makró emlékiratainak és a Balkáni szépség, avagy a Slemil fattyújának fordításán. Szeptemberben a zágrábi Világirodalmi Napok keretében kerül sor mindkét regény promoválására. Megnyugszom, az Xénia kiváló értelmezésének hallatán. Úgy vélem, a fordítás minősége attól függ, hogy a fordító tudja-e szubjektíven értelmezni a regény szellemiségét. Ha igen, akkor a részletek rendben lesznek, és bővelkednek eredeti fordítói megoldásokban. Ha az értelmezés ingatag, akkor a fordítás lehet jó, de mégis mechanikus.

Se csatlós, se kitérő

 A jó fordítás titka, hogy a másik nyelvbe való átültetés másként utal vissza a valóságra, mert minden nyelv mögött különböző való világ rejtezkedik. A regények világában akarva-akaratlan fontos szerepet játszik a hely szelleme, ezt „lefordítani”, megtalálni a helyét a „másik valóságban”, igazi bravúr. Csakhogy a valóság mindig csalóka. Pontosan fogalmaz Milan Kundera, aki szerint „ostobaságot követ el az író, ha azt akarná bebeszélni olvasójának, hogy regényalakjai valóban élnek”. Regényeim nem kulcsregények, akkor sem, ha néhányan felismerték bennük magukat. Köztük voltak olyanok is, akiket nem ismertem. A véletlen műve volt csupán, hiszen megtörtént az is, hogy többen ismerték fel magukat ugyanabban a szereplőben. Camus állítása tehát helytálló: a mai művész cáfolja a valóságot, de nem tér ki előle. Ez választ el a mai modern hermetikus irodalomtól, de az úgynevezett valóságirodalomtól is. Nem térek ki a valóság elől, de nem vagyok annak csatlósa sem.

A városok vívódása

Dubrovnikban és Herceg Noviban sokat beszélgetek az új és a régi ismerősökkel a városuk sorsáról. Az egyik orvosnő szerint Herceg Novi veszti sokszínűségét. Dubrovnik – hallom – pedig a nagy turista áradatban a független Horvátországban keresi önmagát. A dubrovnikiak nem akarnak csak turistaattrakció lenni. Örvendetes, hogy ismerőseim nem a turisztikai perspektívából értelmezik a várost, hanem a vívódásaiból indulnak ki. A városok identitásvesztése, az új identitás keresése főleg a homokra épülő újkapitalista posztszocialista országokban érzékelhető. Attól félek, hogy Újvidéken felülkerekedik az propagandisztikus, politikai színezetű turisztikai szempont, és a vívódásokról nem illendő szólni. Ez azt jelenti, hogy az EU-funkcionáriusokban látjuk a politikai turistákat. A multikulturális jelleg is az európai funkcionáriusok előtt hangoztatott turisztikai mese lett. A vívódás gyökere sokkal mélyebben lakozik. Újvidék – ha nem számítjuk az 1941-1944 közötti rövid időszakot – megalakulásától kezdve a többnemzetiségű impérium városa volt. Ez volt az Osztrák-Magyar Monarchiában, ez maradt a néhai Jugoszláviában is.  A Balkán kapuja, amelyen mindenki szabadon járhatott ki és be.  Volt ennek a szabadságnak kreatív bája. Jugoszlávia összeomlása után azonban megszakadt a többszáz éves történet, Újvidék nemzetállami keretekbe került, ami szükségszerűen identitásválságot illetve identitásváltást idézett elő. Nem nosztalgiázom a régi Újvidék után. Minden város lényege a változás, tehát a múltat nem lehet konzerválni. Az a város, amelyek konzerválja a múltját, félig holt város lesz. Az újvidéki vívódás sebezhető pontja azonban, hogy az új nemzetállami keretekben a régi 19. századi nemzetállam szelleme érvényesül. Akik a Szerb Vajdaságról beszélnek, azok voltaképpen ezekben a keretekbe kanyarodnak vissza. Megértem a nemzeti hevületet, csakhogy ez szintén a múlt konzerválási stratégiája. A valós múlt helyett egy tervezetet kompenzálnak, ahelyett, hogy a jövő városában gondolkodnának. Szerintem az európai Újvidék azt jelenti, hogy a valós múltjára építkezve, sokszínűségét őrizve új keretekben újra alkotja saját többszáz éves történetét. De nem ez történik. Trieszt, például, más utat járt be, igaz, kacskaringók és kisiklások árán, de az olasz nemzetállamon belül megőrizte saját specifikumát, aminek van maradandó irodalmi vetülete is. Ám nem kell Triesztig menni, elegendő Isztriára gondolni. Ott is megváltozott a lakosság nemzeti összetétele, de nem adta fel sajátosságait, amit az ember akkor is észrevesz, ha kilép az utcára vagy beül egy kávézóba.

Puskás Montenegróban

Gyászol a magyar focivilág. A sportban tájékozott montenegróiak hüledezve faggatnak a magyar fociról. Mi történt? A világbajnoki selejtezőn a magyar válogatott történelmi vereséget szenvedett az amatőrökből álló andorai válogatottól. Az andoraiak 1:0-ra győztek. Mit szólna ehhez Puskás, kérdezik tőlem, a nálam jóval fiatalabb montenegróiak. Puskás? Honnan tudják, hogy ki volt, kérdezek vissza. Apjuk, a nagyapjuk mesélt a magyar aranycsapatról, hangzik a válasz. Így került be Puskás a montenegrói családi legendákba.

A meglepetések éve

Vásárhelyi Mária felsorolja az elmúlt év meglepetéseit. Úgy számítottuk, hogy az angolok maradnak az Unióban, erre a következtetésekre jutottak a közvéleménykutatók is, de nem ez történt: az angolok a kilépés mellett döntöttek. A közvéleménykutatók szerint az amerikai választásokon Clinton asszonynak kellett volna győzni, de a kiszámíthatatlan és szeszélyes Trump győzött. Nem csodálkoznék, ha lelkes hívei kiábrándulnának belőle, ellenzői pedig vakarnák a fejüket és azt rebesgetnék, hogy csoda történt.  Mindenki aggódott, hogy Hollandiában győz a szélsőjobb, ám csúfosan alulmaradt. Ausztriában nagy harci kedvel szállt be a szélsőbboldali jelölt, de kiesett a küzdelemből. Franciaországban Le Pen asszony törtetett előre, még Putyin is neki szurkolt, de kifulladt. A magyar hivatalos sajtó azt jósolta, hogy Merkel asszonyt maga alá temeti a menekültválság, de – csodák csodája – soha nem volt ilyen népszerű. Theresa May a harcias Brexit párti alig úszta meg az angol parlamenti választásokat, s most koalíciós partnert keres. Persze, nem mindenütt történnek meglepetések. Oroszországban Putyin továbbra is verhetetlen. Erdogan kényelmesen trónol. Aleksandar Vučić fölényesen megnyerte a szerbiai parlamenti választásokat. Magyarország viszont csodálatos ország. A közvéleménykutatók szerint a lakosság többsége kormányváltást akar, de ugyanakkor a többség Orbán Viktort szeretné látni a kormányfői székben. Egyesek szerint Godot megérkezett Magyarországra, mások pedig kiábrándultan várakoznak rá.

Családi Kör, 2017. június 15