Plakátháború Budapesten

2017. április

Budapesti vendéglátóink egy csomó újsággal vártak ránk. Kíváncsién lapozgatom őket, s úgy találom, hogy Budapesten valami mégis történik.  Elsőnek a jobboldali Heti Választ veszem elő. Ablonczy Balázs az ifjúsági lázadásról szóló cikkében emlékeztet, hogy az ifjúság támogatása nélkül 2006-ban a Fidesz alig élhette volna túl a „sivatagi átkelést”. Szerinte mostani ifjúsági tüntetések fontos kérdése, hogy „a most még formátlan ifjúsági elégedetlenség alakot ölt-e, vagy kihuny, éppen úgy, mint az elmúlt hét év számos korábbi kezdeményezése.”  Vannak azonban új szimptómák: a Magyar Ifjúság Kutatás felmérése szerint a magyar fiatalok között nő a demokráciát támogatók aránya. 2008-ban 41, 2012-ben 41, 2016-ban pedig a 15-29 év közöttiek 55 százaléka mondta, hogy a demokrácia minden más politikai rendszernél jobb. A 2016-os felmérések szerint javul magyar fiatalok véleménye az EU-ról, tehát az ifjúság közéleti aktivitása növekszik, ami újabb lendületet adhat a tüntetéseknek, de a „fővárosi, vele amúgy sem rokonszenvező fiatalok tömegeinek demonstrációja” nem érinti a Fidesz 2,2-2,5 milliós táborát. Ezen töprengve olvasom Nádas Péter interjúját a Magyar Narancsban (2017, április 20.) Szerinte „Magyarország 2000 óta ismét izolált ország lett.”. Kár, hogy nem került szóba az is, amit Gyáni Gábor egy alkalommal kimondott, hogy ebben az országban Trianon után a főváros „modernizációs gettó” lett. Amig a budapesti fiatal értelmiségi nemzedék nem tör ki ebből a zárt budapesti világból, amig csak a kis oázisisok lázadoznak, addig Magyarországon áldatlan patthelyzet uralkodik. A zártság egzotikus virágjai még az irodalomban is felragyognak.  Arra utalok, hogy ez a kitörés nem csak politikai, hanem sokkal inkább kulturális kérdés.

Pamuk a Lukács-archívumban

A Nobel díjas Orhan Pamuk, a budapesti könyvfesztivál díszvendége rosszallóan vette tudomásul, hogy a budapesti Szent István parkból eltávolították Lukács György szobrát, mivel nagyra becsüli a modern drámáról, vagy Goethéről, Stendhalról és Balzacról szóló írásait.  A magyar filozófus hatással volt rá, ezért tett tisztelgő látogatást a Lukács-archívumba, ahol Radnóti Sándor fogadta. Nekem Lukács Lélek és a formák című esszékötete jut eszembe, amely egykoron nagy hatást gyakorolt rám. Kierkegaardt-stúdiumokat is ennek a könyvnek köszönhetem. Az Új Symposion első számában is az erőszak kérdéséről szóló Lukács-esszé olvasható. Ezen a nyomvonalon haladva olvasatam Sinkó Szemben a bíróval című nagyesszéjét. Ezek a szövegek mindmáig felettébb aktuális kérdéseket és dilemmákat fogalmaznak meg. Kijuthatunk-e a rendszerváltás csapdahelyzetéből? Békésen? Parlamentáris eszközökkel? A nehézségek mind nagyobbak, az esélyek pedig mind kisebbek.

A tévedhetetlenek tömeghisztériája

A Sinkó-monodráma vázlatával bíbelődőm. Szeretném legalább felvázolni, aztán félreteszem és lesz, ami lesz. Úgy látom Frigyes páter dilemmavilága legbonyolultabb, ő a kisregény legenigmatikusabb szereplője. A szószékről a boszorkányok ellen prédikált, könyvében viszont rejtett módon arról értekezett, hogy boszorkányok valóban nincsenek. Egy alkalommal így magyarázkodik Aegidiusnak: „A boszorkányokat máglyára kísértem, mert az egyház ezt parancsolta nekem, de mert hiszem, hogy épp mert isteni rendeltetése van, nem hiába mutattam meg a tévedését. De fellázadni az egyház ellen, azt soha. Az olyan lenne, mintha egyetlen hajléknak fejszével mennék neki…” Valóban mély emberi dráma, de felvetődik bennem a kérdés, miképpen módosult napjainkban ez a dilemma. Nem kétlem, hogy akadnak emberek, akik őszintén vívódnak, az is elhiszem, hogy gyakrabban előfordulnak, mint gondolom, csakhogy ezt a legnagyobb titokban tartják. Nem beszélnek róla a tanítványaiknak. Én inkább a mai Frigyes páterek cinikus kétszínűségéről tudok tanúskodni. Lelkiismeret-furdalás nélkül kerülik meg a dilemmát, gyűlölik azt, aki mégis felemlíti. Nem csoda tehát, hogy a hatalom birtokosai semmi áron sem dilemmáznak. Manapság csupa „tévedhetetlen figura” gyakorolja a hatalmat. Az egypárrendszerben is voltak tévedhetetlenek, de most ez tömegjelenségnek számít. Néha tömeghisztéria lesz belőle. Ezzel nagyon nehéz együtt élni, mert az többpártrendszer tévedhetetlen bürokratái sokkal ravaszabbak, mint az egypártrendszer magabiztos nemesei.

Ismeretlen jövő

A Lokal nevű ingyenes újság első oldalán hirdeti a nemzeti konzultációt: „Mára kiderült, hogy a Magyarországra tartó illegális bevándorlókat az embercsempészek mellett bizonyos nemzetközi szervezetek is törvénytelen tevékenységre ösztönözik”. Budapest tele van óriásplakáttal amelyen ez áll: „Állítsuk meg Brüsszelt!” De nemcsak ezzel, azt veszem észre, hogy a fővárosban valóságos plakátháború folyik. Hideg polgárháború – óriásplakátokkal, amelyek immár olyanok, mint a polgárokra rontó gladiátorok. Tegnap este a budapesti egyetemisták az orosz nagykövetség előtt tüntettek, az erősödő orosz befolyás ellen. A sajtóbeszámolók szerint a következő molinókkal: „Nem kell cirill törvény”, „Ha Oroszországból jössz, be kell tartanod a törvényeinket.”, „Állítsuk meg Moszkvát”. Tölgyessy Péter a Népszavában nyilatkozik: „Az állampolgárokban roppant elégedetlenség munkál. (…) A többség változást kíván de ez nem áll össze egyetlen akarattá.”  Elégedetlen hangokat halok az utcán, a villamosban, a metróban, de ez nem kristályosodik ki a pártpolitikában. A mindig józanul mérlegelő Tölgyessy szerint a hatalomváltás „nem lesz könnyű, és nem lesz szép sem”. Úgy érzem, a pattanásig feszült helyzet váratlan fordulatokat rejteget. Nem látom a végét. Nem az eddig rendkívül békés egyetemista tiltakozások gondolkodtatnak el, ez esetben inkább csak szimptómáról van szó, sokkal inkább aggaszt a nemzeti kiegyezés kultúrájának baljós hiánya. Ez azonban, nem csak a Magyarországra vagy Szerbiára érvényes, hanem az egész régióra. A rendszerváltás nem megnyugvást, hanem zűrzavart teremtett. Mindjobban kiéleződnek a szociális és a politikai ellentétek. Sokan új nemzeti kiegyezésben reménykednek, sokan viszont új rendszerváltásról értekeznek. Az egyetemista tüntetések inkább jelzésértékűek, a fiatalok az egész rendszerváltó elitben kételkednek. Ez még csak csirája valamiféle új mozgalomnak, de lesz termése is, ám nem tudható, hogy milyen. A jövő ismeretlen!

Türelmetlen tömegek

Társaságban figyelem a franciaországi választások végkimenetelét. Az első hírek szerint Emmanual Marcon vezet. Róna Péter európai optimista cikke a jut eszembe (Magyar Nemzet, 2017. április 18.). Szerinte az európai populizmus elérte a csúcsot és napjainkban a lejtőre került. Érveit is felsorolja. Az osztrák választópolgárok nem engedtek a szélsőjobb csábításának. Végéhez közeledik a német szélsőjobb a migránsellenesség miatti rövid tündöklése. Hollandiában vesztett a migránsellenes Geert Wilders. Este tíz után befutnak az újabb a párizsi hírek. Az expol jelentések szerint az első helyen Macron végzett (23,7 %) a másodikon Marine Le Pen (21,7%) A második fordulóba ők jutnak tovább, a becslések szerint Macron biztosan győz. De a franciaországi választásokból levonható egy másik tanulság is: a hagyományos pártok válságba kerültek. A gyorsuló idő őket is erodálja. Az idő felgyorsult, az emberek türelmetlenek, az uralkodó politikai áramlatok ciklusai lerövidülnek. Tegnap a hagyományos jobboldal pályája 2016-ban még felfelé ívelt, 2007-ben stagnálni kezdett. Mi jön utána? Az viszont cseppet sem biztos, hogy mindez érvényes a posztszocialista országokra. Néha úgy tűnik, hogy ebben a térségben visszafelé fordul az idő, a harmincas évekbe baktatunk vissza. Szeretném, ha nem lenne igazam, de lassan belátom, hogy mégis két Európa létezik.

Horthy és a „bűnös Budapest”

Éjszaka Catharine Horel Horthy című monográfiáját olvasgatom. Egyesek szerint nemzeti hős volt, aki szobrot érdemel. Számos, nacionalistának semmiképpen sem nevezhető szerb barátom azért méltatlankodik, mert Magyarországon Horthy-szobrokat avatnak fel, Horthy-emléktáblákat lepleznek le, utcaneveket és sétányokat neveznek róla el, miközben durván rágalmazzák a liberálisokat? Mi a véleménye erről a Fidesz vajdasági testvérpártjának, a VMSZ-nek, teszik fel a kérdést. Nem ismeretes előttem, válaszolom. Természetesen érthető, hogy a vajdasági szerbeket érzékenyen érinti az új Horthy-kultusz. Sajnos, a VMSZ pártértelmisége nem tárt fel eddiginél árnyaltabb Horthy-képet, hogy megmagyarázza, miről is van szó. Magyarországon pedig a viták egyre inkább kiéleződnek. Hős volt? Fasiszta volt? „Csak” a fasizmus cinkosa volt? Catharine Horel könyve némileg segít az eligazodásban. A Sorbone tanára, a Nemzetközi Történettudományi Bizottság főtitkára, Catharine Horel a magyarországi politikai szenvedélyek és a regionális konfliktusok fölé emelkedve ítéli meg Horthy történelmi szerepét. Horthy nem volt fasiszta, de kétértelmű szerepet játszott benne, írja a neves történész asszony. És lépésről-lépésre követi életpályáját. Arról is beszámol, hogy a fehérterror sokkal több áldozatot követelt meg, mint a vörös terror.  A Monarchia hőséges tisztje 1919. november 16-án Horthy fehér lován bevonul Budapestre. „A magyar nemzet szerette Budapestet és el is kényeztette, mégis az utóbbi időben ez a város lett a veszte. Most itt a Duna partján tetemre hívom a magyar fővárost. (…) Igen, megbocsájtunk ennek a bűnbe sodort városnak, ha visszatér a haza szolgálatába…”. Így üdvözölte Horthy Miklós a fővárost. Bűnös, kozmopolita város, mondta ki a verdiktumot, amely manapság is gyakran elhangzik. A magyarországi, centralizmus sok kárt okoz az országnak, de Budapestnek is. Ha ezt nem reformáljak meg, akkor Budapest elárvult főváros lesz. Elárvult, de nem bűnös.

Aggodalom

Magyarországra nehéz napok várnak, csak ne legyenek tragikusak.

6,5 billió forint

Az Európai Bizottság kötelezettszegési eljárást indított Magyarország ellen a lex CEU miatt. Ezúttal a néppárti képviselők nem védték, hanem bírálták Orbán Viktor kormányát. Manfred Weber, a néppárti frakció elnöke nem érti a CEU elleni támadást, és „Európa elleni hangulatkeltésnek” nevezte a nemzeti konzultáció „kérdőívét”.  Az Európai Bizottság nyilvánosan cáfolta a kérdőív állatásait. Majd kiderül, mit tesz a kormány. Az Európai Bizottság arra is kitért, hogy az EU 2007-2013 között 21 milliárd eurót, vagyis 6,5 billió forintot biztosított Magyarországnak a növekedés és a munkahelyteremtés céljából.  A magyar kormányjelentések elismerik, hogy ebből 150 ezer munkahely született.

Családi Kör, 2017. méjus 4.