A pangás, mint szellemi életforma

2017. április

Illiberális internacionálé

Tegnap késő éjszaka nyilvánosságra került törökországi hír szerint 99 százalékos feldolgozottság mellett az alkotmánymódosítást támogató igen szavazatok aránya 51,3 százalék. Ezzel a győzelmével Recep Tayyip Erdogan elnök gyakorlatilag korlátlan hatalmat kap. A választók többsége tekintélyuralmat akar. Szerény többség – de többség. A törökországi hír látszólag csak belpolitikai hír, feltételezem azonban, hogy hatása lesz az egész Balkánra. Például Koszovóra és Boszniára. Kérdés, hogy milyen hatással lesz a migránskérdésre. Nem kizárt, hogy Erdogan zsarolni fogja az Európai Uniót és a kontinensre szabadítja migránsokat. A török államfőnek elsőnek Ilham Alijev azeri elnök telefonon gratulált. Utána Aleksandr Lukasenko fehérorosz államfő. Putyin elégedett lehet. Lassan kirajzolódik a keleti Illiberális Internacionálé.

Kobrakurtizánok

Éjszaka: Ilija Trojanov: Világok gyűrűje című regényét kezdem olvasni. Semmi stilisztikai bonyolultság! Rövid mondatok, hatásos jelenetek. A regény hőse, sir Richard Francis Burton brit katonatiszt beutazza a brit birodalmat.  Először a brit Indiába érkezik, hol egy csodálatos történetet hall a halálos szerelemről. Kundalini kurtizán szeretkezés közben Burtonnak a kobrakurtizánokról szóló történetet meséli el. Ezek a nők évek során át szoktatják magukat egyfajta méreghez, kezdetben cseppenként itták, aztán naponta egy teáskanálnyit, végül egy teljes pohárral fogyasztottak, ezért számukra nem ártott a méreg, de mérgezőkké válnak. Könnyeik, verejtékük, szerelmi nedvük mérgező, s aki velük hál, az a halál fia lesz.  A narrátor szerint „csak akkor adhatták át magukat a gyönyörnek, ha meg kellett gyilkolniuk valakit.” Ők lesznek uralkodó szolgálatában álló bérgyilkosok. Akit megcsókolnak, azt megölik, akkor is ha szeretik, akkor is ha gyűlölik. Történt, hogy egy költő beleszeretett a legelbűvölőbb nőnek számító kobrakurtizánba. A költő tudta a szabályokat, vívódott, hogy szerelmet valljon-e a kurtizánnak. A lány is miközben szanszkritül tanult beleszeretett a költőbe és megvallotta, hogy ő is szerelmes, de elárulta halálos titkát is. A férfi nem fordult el a lánytól. „Magára vette az áldozatot, hogy jóvá tegye azt, amit ezen a nőn elkövettek. „…a férfi természetesen meghal, de halálába paradicsomi boldogsággá oldódnak az arcvonásai”, fejezi be a meséjét Kundolini. Arról azonban nem szól, hogy mi történik a kurtizánnal. Ő milyen áldozatot hoz?

Politikus mondat

Az idős sarki virágárus orgonacsokrokat árul. A saját kertjében termeszt virágokat és van orgonafája is. Nem politizálok, mondja, de nem érti, hogy miért a szegényeket vegzálja a kommunális rendőrség, és miért huny szemet a nagy halak malverzációja láttán. Ezt nevezem az utóbbi évek legpolitikusabb mondatának.

Nemzeti vagy globális neoliberalizmus?

Eszem ágában sincs megkérdőjelezni a kapitalizmus történelmi vívmányait, koromhoz „illő” óvatosságal közelebb állok az egyre inkább elvaduló profithajhászó kapitalizmust megreformálni kívánó Pickettyhez, mint a radikális baloldaliakhoz, és azzal is tisztában vagyok, hogy sokan megkérdőjelezhetik naivitásomat. De vélekedhetek-e másként annak a nemzedéknek a tagjaként, amely átélte az eltorzult államszocializmust? A mai fiatal baloldaliakat nem nyomasztja a múlt terhe és bűne, tiszta lappal indulnak, letisztultabb fogalmakban gondolkodnak. Az ő szájukból másként hangzik az a szó, hogy forradalom. Jelenleg azonban nem tartunk a forradalomnál; kapitalizmusban élünk, és a jelenlegi baljós szellemi zűrzavar láttán  arra szeretnék emlékeztetni, hogy aki nem beszél a kapitalizmusról, az ne szóljon a kapitalista termelési mód eszmerendszeréről: a liberalizmusról. A vajdmagyar és majdnem az egész kelet-közép-európai közírásban azonban minden a feje tetején áll. Ha valahol gyökeret eresztett a liberális eszmekör legsebezhetőbb pontja, a neoliberális gazdaságpolitika, akkor ez éppen a pártelitünk körében lelhető fel. A peremországi kapitalizmust építő pártok híveinek leggyakoribb szitokszava pedig a liberalizmus. Azt átkozzák ki, amit ügybuzgón építenek. Azon töprengek, hogy miért. Az általános eszmetörténeti kultúra hiánya, vagy pedig az olcsó propaganda miatt?  Persze arra számítanak, hogy a szitokszó termékeny talajra talál és ennek oka is nyilvánvaló. A rendszerváltás kezdetén az államszocializmus ellenében az ellenzék természetesen síkra szállt a hagyományos liberális értékek, például az egyéni szabadság, vagy a szabad piac érdekében. Az sem véletlen, hogy akkoriban a Fidesz is liberális pártnak számított. „A hozzám legközelebb állók, Kövér László, Fodor Gábor, velem együtt egyfajta szociálliberális meggyőződésűek”, nyilatkozta Orbán Viktor a HVG 1989. augusztus 26-i számában. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, a köznép kiábrándult a rendszerváltásból, s vele együtt a liberalizmusból is, de a kapitalizmus továbbra is épül, és a legélesebb konfliktus a neoliberális gazdaságpolitika hívei között lángolt fel. Az egyik rész a globális kapitalizmus mellett érvel, szabad utat enged a multinacionális cégeknek, – a szerbiai kormánykoalíció ez mellett teszi le a voksot – a másik viszont a nemzeti oligarchia kiépítésén fáradozik. A posztszocialista országok többsége, a keleti Európa az utóbbi felé hajlik, míg az fejletteb iparú országok elfogadják a globalizmus kihívásait.

A pangás, mint szellemi életforma

 Már csepereg, Újvidékre is elért a szokatlan áprilisi hideghullám amikor a városba veszem az irányt, ahol találkozom Slobodan Šnajderrel, aki, a Prózafest nevű irodalmi rendezvény meghívására Zágrábból érkezett Újvidékre. Este hatkor a Szerb Nemzeti Színházban Peter Handkénak adják át a díjat, de nincs kedvem megjelenni. Az újabb olvasmányaim tükrében Handke múlt idő, elmúltak a modern avantgárd próza nagy napjai, Handkéból artisztikus mondataiból mindinkább kisugárzik az üresség.  Egyébként is Bernhard sokkal közelebb áll hozzám, mint Handke. Talán csak az Ismétlést olvasnám újra, azt a regényét, amelyben saját gyökereit keresi, de igazából nem találja meg.  Különben is, úgy vélem, hogy a díj inkább politikai jellegű; rendben van, foglalkozzanak vele a politikusok. Šnajderrel leülünk az egyik Njegoš utcai kávézóba, hogy végre kibeszélgessük magunkat. Mér útközben elmondja, hogy az utóbbi években többször járt Újvidéken, és úgy találja, hogy itt pezsgőbb az élet, mint Zágrábban. Meglehet, gondolom magamban, Zágráb inkább vidéki Bécs, talán ebben is van némi vonzalom, a zajos Újvidék pedig egyre inkább balkanizálódik. Hogy nagyon zajos, azt már sétánk kezdetén beláttuk. A kis kávézók lármásak, a vendégek túl akarják kiabálni a hangosan dörömbölő zenét. Nem lehet nyugodtan beszélgetni, csak ordítozhatunk egymásnak. Végre találtunk egy helyet, ahol viszonylag nyugodtan beszélgethettünk. Hogy élek Újvidéken, merül fel az első kérdés. Visszavonultam a dolgozószobámba, akad még néhány barát, akikkel találkozni szoktam. Nem veszek részt a közéletben, a kulturálisban sem. Úgy találom, hogy Újvidék szellemi pangás állapotában él, nem is a politikát tenném ezért felelőssé, hiszen van élet a politikán túl is, inkább arról van szó, hogy a pangás szellemi életforma lett. Aztán természetesen szóba kerültek az egyetemista tüntetések. Mintha lassan csökkenne a lelkesedés, lehet, hogy egy napon megszűnik, de ez sem biztos. Meggyőződésem szerint a tüntetések annyira új jelenségnek számítanak, hogy semmi sem biztos. Šnajderrel abban egyetértünk – mindketten őszülő „hatvannyolcasok” vagyunk -, hogy mi az államszocializmus rendszeréből ábrándultunk ki. Üvegbúra alatt nevelkedtünk, és bizony sok évnek kellett elmúlnia, hogy erre rádöbbenjünk, s ötven év után pedig a mai fiatalok a rendszerváltás szülte államkapitalizmusból ábrándultak ki. Mindkét esetben a rendszerről van szó. Azok a lázadások, amelyik közben törtek ki, szépek voltak, de fragmentárisak. Minket legfeljebb az unokáink értenek meg, jegyezte meg Šnajder. Aztán felvetődik az újabb téma. Új regénye a Vaskorszak a kelet-közép-európai drámájába, a pannon etnikai kavalkád világába vezet bennünket, akárcsak a Neoplanta avagy a Balkáni szépség. Hogyan lehetséges, hogy ezzel éppen mi, az egykori hatvannyolcasok foglalkozunk. Éppen mi, akiknek a pályáját egy háború és egy rendszerváltás törte derékba? Ez olyan tapasztalat, amely nem csak új nézőpontokat képvisel, hanem rákényszerít, hogy történelmi tablót alkotva, távlatokban, gondolkodva visszanézzünk múltunkra. E tapasztalat nélkül a múlt csak groteszk történet, hanem forró mindent elönteni kész láva.

Nem vagyok édesbús lokálpatrióta

Interjú Brigitte van Kaannak, a Neue Zürcher Zeitung részére. A hölgy emellett a Frankfurter Algemeine Zeitung munkatársa is. Érdekes, hogy ez a két jobboldali konzervatív lap minden németül megjelent könyvemről elismerő kritikákat irt. Brigitte van Kann pedig mindent elolvasott. Várja a Neoplantát németül, mondja. Regényvilágom Újvidékjéről faggat. Igen, azt jól tudja, a német kritikákból erről is tájékozódott, hogy egész életművem ehhez a városhoz kötődik. Csakhogy én közelebb állok Thomas Bernhard kritikus szelleméhez, mind az édesbús lokálpatriotizmushoz. Mit gondolok arról, hogy Újvidék lesz 2021-ben Európa kulturális fővárosa? Természetesen egyrészt örülök, másrészt aggódok is. Örülök, mert ez esélyt teremt arra, hogy újra megfogalmazza szellemi identitását. Sikerül-e? Nem tudom. Másrészt aggódok: ha alábbhagyunk, akkor elveszítjük régi auránkat is. Nem ismerem a konkrét terveket, nem vagyok része az újvidéki kultúrpolitikai jet setnek. Vendége voltam két európai kulturális fővárosnak, a berlini és a grazi rendezvényeknek. Arra emlékszem, hogy Graz már évekkel ezelőtt biztosította a Grazról szóló regények angol nyelvre való fordítását.  A saját európai értékeit mutatta fel, nem a folklórját.

Šešelj és a szögesdrót dicsérete

Pár héttel ezelőtt még reméltem, hogy kellemes időben utazok a budapesti könyvfesztiválra, hogy dedikáljam az Exterritóriumot és az Egy makró emlékiratait. Sajnos, csúnya idő lesz, úgyhogy sétálni se lesz kedvem. A vonat ablakából figyelem a szürke pannon tájat. A határnál felpillantok, s látom a szögesdrótot. Pár hónappal ezelőtt még a turisták fényképezték, de ma már nem attrakció. Csak politika jelkép: magyar paradigma. És sokak számára példaértékű. Szerbiában például az elnökválasztáson leszerepelt Vojislav Šešelj, az ismert szélsőjobb politikus nem győzte dicsérni. A választási kampányban azt ígérte, hogy ő bezzeg szögesdróttal keríti be Szerbiát, mint Orbán Viktor. Ha az nem lesz elég, akkor aknamezőt telepít.

Családi Kör,  2017. 04. 25.