Apák és fiúk

2017. április

Elégedett szerbiai magyarok

Pintér Attila Magyarország belgrádi nagykövete nemcsak személyes gratulációját tolmácsolta Vučić elnökválasztási győzelme kapcsán, hanem Áder János államfő, Orbán Viktor miniszterelnök és Szijjártó Péter külügyminiszter gratulációit is, írja a vajdasági magyar sajtó. A híradások szerint Pintér elmondta, hogy „a szerbiai magyarok elégedettebbek a helyzetükkel, mint korábban bármikor”.  Lehet, hogy a nagykövetnek igaza van. Azt nem tudom, hogy gondolkodik a vajdasági magyar polgárok többsége, hiszen nincs semmiféle közvéleménykutató intézet, de miközben a budapesti az újvidéki, a szabadkai fiatalok tiltakoznak, a fiatal magyar értelmiség – néhány kivételével – csendes. Ez pedig jelzésértékű.

Az apák faggatása

Tartanak a tüntetések, már a városi autóbuszokban is erről beszélnek az emberek. A pártok kalkulálnak, ki van velük, és ki van ellenük. Két pólus van, kormánypárti és ellenzéki. Csakhogy ezúttal másról van szó, nem pártügyekről és pártszimpátiákról. Feltűnt a harmadik a búvópatakszerű harmadik pólus, amelyik nehezen helyezhető el a jelenlegi pártkonfrontációkban. A fiatalok nyelvezete különbözik a parlamentáris pártok nyelvétől. Másképpen szerveződnek, másképpen éreznek és erős nemzedéki stigmát hordoznak. Ők immár nem a pártvezéreket faggatják, hanem az apákat, a rendszerváltást toltozgató-foltozgató középnemzedéket. Nem az a kérdés, hogy elérik-e a céljukat, hanem az, hogy hagynak-e maga mögött valami nyomot.

Apák és fiúk

Nyugalmas napokra számítva sorra veszem a regényeket, amelyeknek az olvasását a jobb időkre halasztottam. Azokat az európai regényeket veszem elő, amelyeknek a szellemisége a magyar irodalomból hiányzik. A jelenlegi nagy nemzeti homogénizációk korában előnyben részesítem őket, ismerkedem az etnikailag tarka regényvilágokkal A magyar irodalomban ez alig van jelen, hiszen a Trianon után lévén majdnem egynemzetű, egynyelvű ország, se az íróknak, se az olvasóknak nincs tapasztalata a Mássággal való együttélésről. A tömeg Trianon traumája – anélkül, hogy tudna róla -, a másságtól való félelem, erről olvashattam a Fidesz óriásplakátjain, da a közvéleménykutatók adatai is erről szólnak. A magyar kultúrának is van Trianon-traumája, csak nem tud róla. Igaz, a határon túli kisebbségnek igen gazdag tapasztalata van, de ez Budapesten nehezen értelmezhető, vagy pedig csak a viktimológiai pátoszra bólint rá a tekintélyelvű idősebb testvér. A kisebbségi író világa, amennyiben hiteles, ismerős idegen a magyar szellemi világokban. Európa, Európa, skandálja Budapesten a Fidesz ellen tiltakozó magyar ifjúság, de szemet szór, hogy az egész tiltakozáshullám majdnem teljesen Budapestre korlátozódik. A vidék kimaradt a Nagy Tiltakozásból. Ebben különbözik Magyarország Szerbiától, ahol nemcsak Belgrádban, hanem vele egyidőben több mint egy tucat városban vonul fel az ifjúság a diktatúra ellen. Mielőtt azonban sor került volna rá, valóban a regények olvasásába fogtam. Már előzőleg olvastam Kamel Daud Új vizsgálat a Mersault-ügyben című regényét, amelyben a szerző nevet ad annak Muszának, aki Camus Idegen című regényében egyszerűen csak arabnak nevezett. Nevet adni az idegennek, erről szólnak azok a regények, amelyeket Daud után sorra veszek. Councourt-díjas Matthias Énard Iránytű című regényének olvasata azt juttatja eszembe, hogy Európa évszázadokon át más földrészek hódítója volt eljött az ideje, hogy az egykor arrogáns kontinens megismerje azokat a világokat, amelyeket egykor leigázott. A többség ennek a világnak csak a durva hullámveréseit ismeri, a migránsokról tud, de szellemét nem ismeri. A francia szerző „művelődéstörténeti regényének” kontextusa valójában az iszlám és Európa találkozása. A regény az egyik motívuma az, hogy hogyan tükrözi az európai kultúra az iszlámot. A francia nőbe reménytelenül szerelmes bécsi Franz Ritter egy álmatlan éjszakába idézi fel s európai kultúra a többszáz éves múltra visszatekintő találkozásait az iszlámmal. De bemutatja az arab világ találkozásait is Európával. A Nagy Háború előtt a francia gyarmatokon besorozták az arab katonaköteleseket, hogy a francia érdekekeért harcoljanak. Akik közülük német fogságba kerültek, azok egy Berlin közelében levő táborban hurcoltak, ahol meghirdették a dzsihádot a franciák és az angolok ellen. Éppen Ilija Trojanov Világok gyűrűje című testes regényét lapozgattam, amikor föttykoncertet hallottam. Kitekintettem az ablakon és megpillantottam az egyetemista tüntetőket. Tehát Újvidéken is elkezdődött. A füttykoncertet hallva Anikóval lerohantunk az utcára. Többezer fiatal vonult végig az újvidéki Felszabadulás sugárúton. A vidám fiatalok azt skandálták, hogy „le a diktatúrával”. Szomszédjaim integetnek nekik. Néhányan közülük felkiáltanak: „Veletek vagyunk!”. Soha sem gondoltam, hogy ennyi kurázsi van bennük. Az ablakokból idősebb polgárok hajoltak ki és az egyetemistákkal együtt füttykoncerteztek. Néhány teraszon lábasokat vertek össze. A szomszédos lakóház tetején valaki hangos dudaszóval köszöntötte a hosszú menetet. Az utca egyszerre ünnepi hangulatot kapott. Az egyik szomszéd elővette a fütyülőt, és lelkesen füttyögött. Becslésem szerint hatvan felé közeledett, a haja is őszült már, de jól láttam boldog mosolyát. Hirtelen megfiatalodott, mozdulatai felgyorsultak, néhány percig olyan volt, mint egy gyermek. Úgy tűnik, a fiatalok tüntetéssorozata beszivárgott a családokba és megtörténhet, hogy a tüntetések legfontosabb gyümölcse, hogy az apák és az anyák többet társalognak majd saját gyermekeikkel. Legalább zárt ajtók mögött pislákol a szabadság vágya. Ezzel a gondolattal szemlélem az előttem elvonuló tüntetőket és felcsillant bennem valami a 68-as énemből, szerettem volna köztük lenni, de valami mégis visszatartott. Nem annyira a félelem, inkább az aggódás. És a fájdalom. Nem lesz könnyű dolga ennek a nemzedéknek. Mi jogon avatkozzam be a jövő dolgaiba? Beletörődtem abba, hogy ezek az események nélkülem, de nem ellenemre zajlanak. A sugárút hangulata többet elárul a koromról, mint a hatalom nyelve, jegyzem fel magamnak az immár több mint két évtizede vezetett naplómban. Visszagondolok a régi szerbiai diáktüntetésekre. 1968-ra, vagy 1996-ra. Valójában a fiatalok tüntetése sokszor reménytelennek tűnt, csak akkor járt eredménnyel, amikor szelleme beszivárgott a családi életbe. 1968-ban ez nehezen ment, mert a jóléti jugoszláv szocializmusban az emberek viszonylag elégedettek voltak. Hatása inkább erkölcsi volt. Még a rendszerhez hű lojális apák is morgolódni kezdtek, miféle rend ez, hogy hogy rendőrkordon védi a szocialista hatalmat a gyerekeiktől, mondogatták. Ez megingatta a hatalom erkölcsi alapjait, de a régi partizánnemzedék kommunistáiban is erőt vett a bizonytalanság. A jugoszláviai baloldal története ugyanis más volt, mint a magyarországié. Voltak gyászos idők: a 44/45-ös megtorlások, a Kopár szigeten eluralkodott módszerek, vagy az 1971-ben bevezetett „antiliberális kurzus” – a háború már választóvonal – azonban tény, hogy a jugoszláviai kommunista partizánok a boszniai hegyekben harcoltak a fasizmus, a szerb, valamint a horvát nacionalisták ellen, ők vetettek véget a gyilkos polgárháborúnak. Volt tehát bizonyos aranyfedezetük, amely 1968-ban megingott. Ők sem tudták értelmezni, hogy pontosan mi történik. Lehetséges-e, hogy a fiatalok ellenük tüntetnek, ellenük, akik egykoron a hatalom ellen tüntettek? Egyféle morális erodálás kezdődött a régi kommunista nemzedékben. Damján Pál sorsát ábrázolva erről írtam a Parainézis című regényemben. Aztán 1996-ban következtek a Milošević-ellenes egyetemista tüntetések. Ekkor gyorsabban szivárgott be a tüntetések szelleme a családokba. Az egykori partizánnemzedék végnapjait élte, a volt harcosok tehetetlenül nézték, miként lobogtatja az utánuk következő kommunista nemzedék a nacionalizmus zászlóját. Az anyák és apák azonban zúgolódni kezdek, azt kérdezték, hogy miért védi rendőrkordon a hatalmat. Miért verik a rendőrök a gyerekeiket? Négy év múlva, 2000 októberében az apák is csatlakoztak gyerekeikhez, és Milošević rendszere megbukott. Elmúlt 17 év és az akkori fiatalok rossz lelkiismeretű apák lettek. Egyre többször hallom tőlük, hogy nem végezték el a feladatukat. Egyre jobban gyanakszanak a rendszerváltó politikai elitben. Ebben a helyzetben vonultak ki gyerekeik Szerbia városainak utcáira. Kíváncsi vagyok a folytatásra, lehet, hogy a lázadás ideiglenesen elcsitul, de abban biztos vagyok, hogy az apák gondolkodóba estek. Amint a fiatalok elvonultak, az apák  visszatértek a lakásba. Késő éjszaka az interneten látom, hogy Budapesten is tüntetnek az egyetemisták. A fiatalok a Fidesz székháza elé kívánnak menni, amelyet erős rendőrkordon véd. Nem tudom, mit gondolnak azok a Fideszes vezetők, akik egykor tüntettek, ha látják a rendőrök sisakján megvillanó utcai világítás fényét. Nem politikailag mérlegelem a helyzetet, hanem emberileg és lelkileg. Azt sem tudom, hogy mit gondolnak a magyar apák és anyák. Azt sem tudom, hogy a szülők meddig lesznek csak jobboldaliak és baloldaliak, s mikor lesznek újra anyák és apák.

Félig torzó, félig rom

Délben találkoztam Radoslav Petkovićtyal az Opera kávézóban. Csak úgy leültünk beszélgetni, hiszen évek óta nem találkoztunk. Pár évvel ezelőtt Budapesten a PIM-ban egymást mutattuk be. Ő beszélt róla, én pedig róla. Azt mondtam, hogy hihetetlenül magyarpárti, Kosztolányi, Szerb Antal nagy tisztelője. Pár évvel ezelőtt nagy élvezettel idézte fel gróf Bánffy Miklós emlékiratainak részleteit. Most viszont nem Kosztolányiról és Szerb Antalról beszélgettünk. Bánffy szóba se kerül. Budapesten tüntetnek az egyetemisták. Szerbiában is.  Valamiféle nagy átrendeződés zajlik a világban, ennek nem pedig a napi politika függvényében próbáljuk értelmezni a körülöttünk zajló eseményeket. Kiábrándulás a pártokból? Vajon ez maga után vonja a parlamentáris demokráciából való kiábrándulást is? Reménykedtem az egypártrendszerben, a parlamentáris demokráciában, még a nyolcvanas évek elején sem reméltem, hogy megérem, íme, megtörtént, de ki sem épült, máris romosodik. Félig torzó, félig rom. De mi következzék utána?

Posztszocialista jelenség

Egy Njegoš utcai kávézóban séta közben találkozom Želimir Žilnikkel, végre leülünk egy kávéra. Amerikába készül. Májusban New Yorkban nagy Žilnik-fesztivál lesz. Természetesen a budapesti és a szerbiai egyetemista tüntetések kerülnek szóba. Minketten konstatáljuk, hogy az egész posztszocialista világ új jelenségéről van szó, amely csak a következő években érvényesül. Ezek csak útjelek, hogy hova vezet az út, azt nehéz megjósolni.

Családi kör, 2017. április 20.