A kapitalizmus győzelme

2017. február

Trumpizmus: a kapitalizmus újabb győzelme

Srećko Horvat, fiatalt horvát filozófus a fasizmusról faggatja Franco Berardi Bifo olasz filozófust (Jutarnji.hr). Nyugtalanító, hogy egyre többet olvasok a fasizmusról és az új háborúról. Próbálom legyőzni rossz előérzetemet, lehet, hogy csak azért kell róla beszélni, mert a veszély tényleg nagy, de ha tudatosítjuk, akkor megelőzhetjük.  „A fasizmus kopogtat az ajtónkon – állítja Franco Berardi Bifo – és az a probléma, hogy az ajtó tárva-nyitva.”  Aztán megkísérli leírni a posztfasizmust, amelyet inkább „trumpizmusnak” nevez. Szerinte a posztmodern fasizmus megalázza az embert, maga alá gyűri a szabadságot, a kultúrát, a jogot és az értelmet. Amerikában tömegtüntetések Trump ellen. Angliában (eddig) több mint egymillió polgár írta alá a petíciót, amelyben követelik, hogy a kormány mondja le Trump angliai látogatását. Theresa May helyteleníti Trump idegenellenes törvényét, de a látogatást nem hajlandó lemondani. Angela Markel német kancellárasszony, Holland, francia elnök és  szintén kifejezte nemtetszését. A lengyel kormány támogatja Trump döntését. Kelet-Európában nagyon is érzékelhető Trump „varázsa”. A posztkommunizmus trumpizmussal folytatódik. Érdemes eltűnődni Szalai Erzsébet tézisén, miszerint  „a Brexittel és Trump választási győzelmével véget érni látszik az újkapitalizmus 1970-es években kezdődő, erősen globalizáló neoliberális korszaka.” Az új korszakban sikerült bedarálni „a globalizációkritikai mozgalmakat és a többi ezekhez kapcsolódó antikapitalista kezdeményezéseket.” A kapitalizmus újra győzött!

Trump pókera

Ronald Trump: „Az egész életem olyan, mint a póker, az pedig elég szépen alakul.”  Furcsa, hogy a hivatalos vajdasági magyar közélet ebben a pókerjátszmában Trumpnak szurkol. Örvendezik, mert Trump nemzetállamot akar és bejelentette a kapitalizmus újabb győzelmét. Nem váratlan szempont, kisebbségi világunkban egyre erőteljesebb a kisebbségi oligarchia gyámolítása. Ezzel párhuzamosan egyre nagyobb az elvándorlás ebből az anyaországi újraelosztó mankó segítségével rendkívül szegényes körülmények között formálódó oligarchia-világból. Nem csodát várnak az elvándorlók, csak elviselhetőbb feltételeket. Legyen kapitalizmus, csak ne legyen ilyen vad. Természetes, hogy ezzel a kisebbségi ember is tisztában van: goodbye!, mondja és veszi a vándorbotot.

Játék az idővel

 Olvasgatom a tavaszra új kiadásban – ez lesz a negyedik! –  megjelenő Egy makró emlékiratanak hátlapjára irt német kritikákat. „A ha az ember kézbe veszi Végel László regényét, meglepődik, hogy olyan sok párhuzam van a 2012-ben húszas évei közepén járó berlini fiatal és a Tito-rendszer dezorientált ifjúja, az 1968-as kommunista Jugoszlávia felnőtté váló flanőrje között.” (Tomasz Kurianowicz, Frankfurter Allgemeine Zeitung). Mit jelent majd Budapesten 2017-ban?

Mi a fasizmus?

Becsülöm Pilinszky empátiát, amellyel Aleksandar Döblinről írt. „1933-ban aztán egyetlen éjszaka megnyílott alatta a hitlerizmus polka”, írta 1961 októberében. A baljós figyelmeztetés engem végül is arra emlékeztet, hogy a harmincas években kiváló szellemek, és felelős politikusok sem ismerték fel. Döblin felismerte, de sok kiváló európai politikus nem. Valóban néha vakok vagyunk, miközben bölcs helyzetfelismerő képességeinkkel hetvenkedünk. A harmincas évek arra figyelmeztetnek, hogy ne bízzuk el magunkat. Ne csak az egyszerű fasiszta epigonoktól tartsunk, hanem azoktól is, akik tetszetős álarcot hordanak, aztán egyik alkalmas pillanatban lerántják a maszkot. Pilinszky  ugyancsak a 1961-ben figyelmeztetett Heinrich Böll regényeinek fontosságára is. „Fontos azért, mert Böll a legjobb modern katolikus írók egyike, s azért is, mert egyike a fasizmus genezisét legelszántabban kutató, s azzal legmerészebben szembeszálló szellemeknek.” Ezek után szinte restellem, hogy olyan későn, csak a kilencvenes években jutottam hasonló következtetésre. Persze mentegetőzhetem azzal, hogy előzőleg nem találkoztam a jelenséggel, azt gondoltam, hogy a fasizmusnak végleg a történelmi olvasókönyvekben a helye. Hogy lehettem ennyire naiv? Pilinszky viszont átélte annak borzalmait. Nagyon jól tudta, hogy mit jelent ha az emberre rászakad a pokol. Nem filozófusként, hanem íróként írja le, hogy miről ismerhető fel a fasizmus.  „A fasizmus: szellemi restség, …. a  tudatlanok és félműveltek türelmetlen gesztusa a világ valódi és keservesen bonyolult problematikájával szemben. (…) A fasizmus: ízléstelenség, a középszerűségében megrekedt kispolgár öntetszelgése. (…) A fasizmus: az egyén feláldozása a vadállati tömegszenvedélyek oltárán.”

Danilo Kiš – ma

Születésnapomon viszonylag kellemesre fordult az idő. Könnyebb dzsekit öltök magamra és  megyek a szokásos Duna utcai sétára. Tavaly Budapesten ünnepeltem, két évvel ezelőtt Újvidéken, akkor alig egy két ember tűnt fel a Duna utcában. Most viszonylag sokan sétáltak. Először egyedül, aztán Urbán Andrással bandukolok, ami akár jelképes is lehet, hogy. Leülünk az ez egyik kávézóban, szóba kerülnek a Szerb Nemzeti Színházban folyó Kiš-próbák. Most már csak egy hónap a bemutatótól. Azt hiszem, Urbán nagyon jól érzi az új  tabukat Danilo Kiš körül. Mi másra gondolhatok, min arra, hogy Kis lett gyávaságunk alibije. Azt gondoljuk, hogy elegendő rá hivatkozni, és ezzel rendben lesz a szénánk. Mit mondana Danilo Kiš ma? Biztosan nem azt, amit tegnap. Formálisan beköszöntött a többpártrendszer, mindenki a demokráciára és a pluralizmusra esküszik, szóval látszólag minden rendben van. A nacionalizmus, amelynek Kis elszánt ellenfele volt, mára mindennapossá vált, mi több: erénynek számít. Az a maradi kultúra uralkodik, melynek szószólóival Danilo Kiš vitázott, ma már „hivatalos kultúra”, senki sem tiltakozik ellene. Ne legyünk naivok, Danilo Kiš vesztese lett annak a vitának, amelyet folytatott.  Biztos vagyok benne, hogy Danilo Kiš napjainkban az álszent és félszeg Kis-hívőkkel találná magát szembe, vagyis kénytelen lenne feladni az anatómiai leckét saját megalkuvó táborának is. A megalkuvó vajdasági értelmiségi juppi puszta dekorációnak véli Danilo Kišt, akit érdemes idézni, de nem kell komolyan venni.

Az illiberalizmus pápája Budapestre látogatott

„Döbbenet, ami itt van, olyan, mint valami világvége” – mondta egy férfi a telefonba a budapesti Bajcsy Zsilinszky úton pár perccel Vlagyimir Putyin orosz elnök érkezése előtt. Megbénult a belváros a külföldi vezető érkezése miatt, olvasom a Magyar Nemzetben. Landolt Vlagyimir Vlagymirovics Putyin, a magyarok ünnepelnek, mintha Godot érkezett volna. A szemtanúk szerint soha még nem volt Pesten ekkora felhajtás, mint az illiberalizmus pápájának, Oroszország urának látogatásakor. Két gép landolt a Liszt Ferenc repülőtéren, senki sem tudta, melyikkel érkezik Putyin. 100 orosz testőr kísérte. 1000 rendőr őrizte. Az országháza környékének lakói csak a lakcímkártya felmutatása után közelíthették meg a lakásukat. A környék kukáit eltüntették. A tévé kamerája végigpásztázta a kihalt budapesti utcákat. Mindez egy sci-fi filmre emlékeztet.

A könyvtárosok dicsérete

A szenttamási könyvtárban vendégszerepeltem, osztálytársaim, szomszédjaim, ismerőseim, vagy azoknak gyerekei, unokái előtt. Egészen más jellegű irodalmi est, mint amikor Újvidéken, Belgrádban vagy Budapesten lépek fel. Eszembe jut a múlt heti töprengésem amelyben arról faggattam magam, hogy szakíthat-e az ember a szülőföldjével.  Igen, gondoltam, de csak úgy, mint a visszatérő álmaival. Ezért válaszoltam a szülőfölddel  kapcsolatos kérdésekre azt, hogy nem vagyok híve a szülőföld romantikus bálványozásának, a vele való szentimentális enyelgésnek. Ez nagyon mély, személyes érzés. Mint az első szerelem.  Ez a felismerés kínoz  a szenttamási könyvtárban, amely gyermek- és ifjúkorom második otthona volt. Most végre nem csak a meghívásnak örültem, hanem a jó híreknek is, melyeket a könyvtárosoktól hallottam. A városi önkormányzat tekintélyes összeget biztosított a könyvállomány felújítására. Ha valami nagyobb figyelmet érdemelne, akkor ez éppen a könyvtár és a könyvtárosok. Változnak a divatok, a politikusok, a sztárok, a szokások, de a könyvtárosok maradnak a régiek.  Őriznek valamit, amiről a felelőtlenül megfeledkeztünk.

Baloldali identitás

Többször is felmerült bennem a dilemma, hogy mivel magyarázható az az irodalmi jelenség, hogy miközben balzaci világban élünk, ám úgy írunk mintha prousti szalonokban költöztünk volna be. Igaz, mostanság mintha a magyar irodalomban (is) változott volna a nézőpont, feltünedeznek a nagyobb szociális imaginációjú regények is. A prousti szalonok diskurzusa azonban arra figyelmeztet, hogy manapság nem csak  baloldali pártok, hanem a baloldali szenzibilitás válságáról is szólni kell. Az elemzők és álságára Tamás Gáspár Miklós csípős és szellemes megjegyzése telibe talál: „Valamennyien ismerjük annak a baloldali társadalomtudósnak vagy publicistának azt a típusát, amely rettenthetetlenül bírálja a világegyetemet, de nem mer egyszerű csípős megjegyzést tenni valamelyik helyettes államtitkárra vagy főosztályvezetőre.” Ennek a fájdalmas meghátrálásnak, a periferikus kényszerpálya-karrierizmusnak kialakult a sajátos „tudományos” diskurzusa is. A „globális” kapitalizmust, a neoliberális gazdaságpolitikát úgy bírálja, mintha az pusztán külföldi jelenség lenne, és a „mieinknek” semmi köze nem lenne hozzá, holott a szerb állam (sok mellékzöngével járó)  postmiloševići neoliberális fordulatának köszönve  a vajdmagyar politikai elit minden eleme – akarva-akaratlan – ebbe a neoliberális gépezetbe ágyazódott be. Még akkor is, ha a nemzeti érdek fedőnév alatt hozza létre a neoliberális (nemzeti, vagy pszeudonemzeti) oligarchiát. Az irodalomban és a művészetben viszont „csak” amnéziáról van szó: zárójelbe kerül a kérdés, hogy hol élünk, miféle társadalomban.

Magyarország, 1916

A hivatalos adatok szerint Mészáros Lőrinc, felcsúti polgármesternek 2016-ban a NAPI jövedelme, 4,6 millió forint volt. Ez a jövedelme csak két cégből folyt be, a többi cégéből befolyó összegről nincs kimutatás. Gyerekeinek természetesen külön cégük van. Épül a magyar oligarchia.

Családi Kör, 2017. február 9.