Szajbély Mihály

 VÉGEL LÁSZLÓ – 75

ÉLET ÉS Irodalom, 75 LX. évfolyam, 4. szám, 2016. január 29.

Örök nonkonformista és törhetetlen optimista, kettő az egyben, ez Végel László. Furcsa párosítás, személyiségét és művészetét ez teszi igazán rokonszenvessé. Korai regényének, a magyar beatirodalom első remekének, az Egy makró emlékiratainak a főhőshőse kiábrándult és lézengő nonkonformista. Szerzője önmagából faragta, de nem azonos önmagával. Amit lefaragott róla, azt egy, a regény keletkezésének ideje táján született fénykép örökítette meg, amelyet Fenyvesi Ottó tett közzéA szabadság foglyai (2014) című esszékötetében. Ökölbe szorított és levegőbe lendített kéz, elszánt tekintet, mintha gyújtó hangú szónoklat közben kapták volna lencsevégre. Sinkó Ervin tanítványa volt az újvidéki egyetemen, vele együtt hitte, hogy a Nyugat felé nyitó Tito rehabilitálta a szocializmus kompromittált ideáját. Még nincs minden rendben, az egykori forradalmárok konformisták lettek, de velük szemben ott a fiatal entellektüelek nonkonformizmusa, ökölbe szorított kéz, Új Symposion. Ahogyan ő maga fogalmazott jóval később, már erősen távolságtartóan és ironikusan: „Valamennyien nyugati sznobok voltunk és naiv szocialisták.”

Egyszerre jelentett nonkonformizmust és fejezte ki a túlélésbe vetett hit optimizmusát, hogy a titói kártyavár összeomlása, a véres háborúk, a gazdasági csőd idején is kitartott Újvidéken. Időnként felbukkant Szegeden, arcán a jól ismert mosoly, odaát időnként kikapcsolták az áramot, és nem volt tüzelő, segítettem neki beszerezni a túlélőkészletet, ismét eltűnt a határ túlsó oldalán. Örök ellenzékiként vezette az újvidéki Soros-irodát, mely a NATO-bombázás idején biztos egzisztencia helyett életveszélyes kalanddá vált. Kölcsönlakásokban bujkált, vidékre húzódott, de nem követte azokat, akik Magyarországra menekültek.

Nonkonformizmus, de nem hősi kiállás, hanem belső kényszer. Végel számára Jugoszlávia széthullása a haza széthullása, helyébe nem léphet az anyaország. Anyaország, ez az ő esetében nem jó kifejés: az ő anyaországa a titói Jugoszlávia. És úgy járt, mint Rejtő Jenő hőse, Senki Alfonz, akit egy örmény gőzösön kereszteltek, de ez az állam megszűnt azóta. „Nemzetiségem és anyanyelvem magyar, életvilágom, élettapasztalataim, személyes és családtörténetem balkáni.” A szülőhelyhez való ragaszkodás egyrészt nonkonformizmus, másrészt önérdek. A személyiség integritásának, a trauma kibeszélhetőségének a záloga: Hontalan esszék, Exterritórium, Bűnhődés. Jelen és múlt összekapcsolása egy lazán összefüggő regényfolyammá: Áttüntetések; Neoplanta, avagy az Ígéret Földje; Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja. Romok a Szerbiává deformálódott Jugoszláviában, a közelmúlt ismerős tárgyai, emlékei az idegenné vált Újvidéken, a várostörténet narratívája, a Dornstädter cukrászda névének metamorfózisai. E művek egy földrajzilag közeli világ egzotikumát formálják az irodalom lehetséges világává, melyben mi, anyaországi olvasók, immár ismerősen mozoghatunk.

Végel Lászlóval először 1983 késő őszén, az éppen betiltott Mozgó Világ búcsúestjén találkoztam, az akkori magyar irodalom színe-javával zsúfolásig teli, Bertalan Lajos utcai szerkesztőségben. Szürke, kötött pulóvert viselt, arcán akkor láttam először a kisfiúsan csibészes mosolyt. Gazdája 75 évesen is a régi csibész. Neki ez biztosan természetes, nekünk nagy öröm és megnyugvás: így is lehet, csak így lehet, legyen bármilyen nehéz is egyébként.