Károlyi Csaba

ŐRIZNI A MŰHELYT

Végel László: Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja. Noran Libro Kiadó, Budapest, 2015. 

ÉLET ÉS IRODALOM
 

A címben emlegetett balkáni szépség a legkülönlegesebb figura. A belgrádi Ivana kisasszony egy bécsi festőnő modellje lesz, de az első világháború előtt visszatér, utána viszont mindig csak Bécsbe vágyik. Fő tulajdonsága, hogy nagyon szép. Vele keveredik furcsa kapcsolatba a nagyapa. Ivana kisasszony egyedül neki vetkőzik le meztelenre, ám ez ennyi. A történelmi alakokon (Ferenc József, Péter király, Horthy, Tito marsall, Sztálin) kívül egyedül az őt ábrázoló aktkép kerül föl a falra, és ezt a festményt örökli meg az unoka. Hogy bonyolultabb legyen az élet: rá hasonlít a fanatikus partizánnő, Svetlana, aki pedig meg akarja ölni a nagyapát.

A történet főhőse azonban ezt is megússza, mint annyi mást. Igaz, ennek nagy ára van. Őróla aztán mindent és mindennek a fordítottját el lehet mondani. Ő a múlt század kisembere. 1897-ben születetett, az anyakönyv szerint 1945-ben meghalt (háborús bűnösként kivégezték a partizánok), majd 1969-ben antifasiszta érdemrendet kapott, és 1995-ben eltemették, koporsójára ez volt írva: 1897–1945. És a neve? Johann Schlemihl vagy Slemil János vagy Jovan Slemil. A szóbeszéd szerint eladott lélek, gyászmagyar, csúszómászó, képmutató, gyáva, senkiházi talpnyaló, kétkulacsos szélhámos, akit saját lánya is így jellemez: „egész életében gyáva kukac volt”. Mások szerint ártatlan, jólelkű, derék ember, sőt hős.

Újabb izgalmas regényt kaptunk a XX. századi Közép-Európa elképesztően „gazdag” (úgy értem: borzasztó) történetéről. Az írótól már megszokhattuk, hogy mindent Újvidékről néz, ez a világ közepe. Délre ott van Belgrád, nyugatra Bécs (ez a vágyak igazi városa, nem Budapest), a rádióban Berlin is szól, keletre feldereng a távolban Moszkva. Azok a szereplők, akik el sem hagyták a várost, száz év alatt az Osztrák–Magyar Monarchia, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, a Jugoszláv Királyság, a király nélküli Magyar Királyság, Jugoszlávia és a Szerb Köztársaság polgárai lehettek anélkül, hogy mindezt akarták volna. Erről is szól a Balkáni szépség, mely a Bűnhődés című naplóregénnyel (2012) és aNeoplanta című városregénnyel (2013) együtt egyfajta trilógiát képez. Egyszerű emberek sorsán, gubancos történetein keresztül szembesülhetünk mindazzal, amit a történelemkönyvek egyrészt szárazabban, másrészt általában egyoldalúbban szoktak leírni.

Az alcímben emlegetett fattyú a regény főhősének unokája (bizonyos Franz-Ferenc-Franjo Slemil). Ő az, aki elmeséli nagyapja történetét. A fikció szerint a német Rottenbiller Laurának mesél, akit rokonának hisz, de akiről végül kiderül, hogy szélhámos. Semmi baj, az utolsó oldalon elkezdi ugyanazt a mesét Olgának, akit meg a féltestvérének gondol, de akiről végül kiderül, hogy nem az, így hát a záró bekezdésben nyugodtan lehetnének egymáséi. Már ha ennek a „dilis” fattyúnak nem épp mesélhetnékje volna, már megint. De csitt, a regény olykor krimibe illő nyomozásainak összes eredményét nem fogom fölfedni. A rejtélyek közül kétségtelenül a legérdekesebb az, hogy ki a fattyúnak, azaz Ferencnek az apja. Erről annyit, hogy anyja, aki nem más, mint főhősünk Erika nevű lánya, többek közt egy hor­thysta katonatiszttel és egy jugoszláv partizánnal is lefekszik.

A címben emlegetett balkáni szépség a legkülönlegesebb figura. A belgrádi Ivana kisasszony egy bécsi festőnő modellje lesz, de az első világháború előtt visszatér, utána viszont mindig csak Bécsbe vágyik. Fő tulajdonsága, hogy nagyon szép. Vele keveredik furcsa kapcsolatba a nagyapa. Ivana kisasszony egyedül neki vetkőzik le meztelenre, ám ez ennyi. A történelmi alakokon (Ferenc József, Péter király, Horthy, Tito marsall, Sztálin) kívül egyedül az őt ábrázoló aktkép kerül föl a falra, és ezt a festményt örökli meg az unoka. Hogy bonyolultabb legyen az élet: rá hasonlít a fanatikus partizánnő, Svetlana, aki pedig meg akarja ölni a nagyapát.

A történet főhőse azonban ezt is megússza, mint annyi mást. Igaz, ennek nagy ára van. Őróla aztán mindent és mindennek a fordítottját el lehet mondani. Ő a múlt század kisembere. 1897-ben születetett, az anyakönyv szerint 1945-ben meghalt (háborús bűnösként kivégezték a partizánok), majd 1969-ben antifasiszta érdemrendet kapott, és 1995-ben eltemették, koporsójára ez volt írva: 1897–1945. És a neve? Johann Schlemihl vagy Slemil János vagy Jovan Slemil. A szóbeszéd szerint eladott lélek, gyászmagyar, csúszómászó, képmutató, gyáva, senkiházi talpnyaló, kétkulacsos szélhámos, akit saját lánya is így jellemez: „egész életében gyáva kukac volt” (211.). Mások szerint ártatlan, jólelkű, derék ember, sőt hős. Mikor a két háború közt szüksége volt rá „a magyar ügy”-nek, akkor hirtelen minden szomszéd kijelentette, mindig is tudták, hogy helyén van a szíve, sőt ő énekli leghangosabban a magyar himnuszt, és „még a pap is megdicsérte, amiért rendszeresen jár templomba” – pedig nem járt (89.) A különutas jugoszláv politika szerint ő az, aki „nem hagyta magát félrevezetni a magyar megszállóktól, akik meghurcolták és megnyomorították”, majd „elsők közt szállt szembe Sztálinnal” (196.). Az újkapitalista szerb szállodatulajdonos szerint „derék és jellemes ember volt, amiért a kommunisták félholtra verték, a lányát pedig megerőszakolták”. (236.).

A főszereplő neve Adalbert von Chamisso híres elbeszélésének főhőséére emlékeztet. De míg aSchlemihl Péter különös története arról szól, hogy a főhős eladja az árnyékát az ördögnek, és ezért válik mindenütt idegenné, itt más a helyzet. Az itteni főhős úgy lesz idegenné, hogy egyrészt határozottan nem megy sehova, másrészt éppen az a problémája, hogy sok árnyéka van. A lánya mondja: „képmutató, önző ember, eladta a lelkét…” (…) „Megverte az isten, mert sok nevet adott neki. Sok árnyékkal látta el.” (214.). Önhibáján kívül üldözi a balszerencse? Balek, élhetetlen, ügyetlen? Vagy inkább csak hiszékeny, ám számító és nagyravágyó? Aki véletlenül mindig rosszkor van rossz helyen? Aki tán akkor lehetett volna boldog, ha felesleges tudott volna maradni?

„Nem magyar volt, hanem német, aki szerbnek adta ki magát” – így a szóbeszéd, mikor halála után utcát akarnak róla elnevezni. Ő maga magyar tudattal élő ezermester, segédből lett műhelytulajdonos. 1918-ban azért nem megy Bécsbe, mert otthon akar maradni. Folyamatosan az élteti, hogy meg kell őriznie a műhelyt. Akarata ellenére lesz részese a szerb zászló kitűzésének, de a magyarok visszajövetelekor már tudatosan ő az első, aki a magyar zászlót a házára kiteszi, igaz, ugyanígy jár el a jugoszláv zászlóval is, mikor bejönnek a partizánok. A hatalomváltások idején mindig ő cseréli le a városháza zárait. A magyar urak és a kommunisták egyaránt véresre verik. Előbb a szerb királyi címert kovácsolja, majd a magyart, később a jugoszlávot. Arra vágyik, hogy a lánya postáskisasszony lehessen, holott a lány nem is akar az lenni.  Tolókocsiba ül, holott nem béna, ám így végre védetté válhat.

A cselekmény rendkívül fordulatos. A figurákból sokszor csak annyit látunk, amennyi ahhoz szükséges, hogy a történetben lévő szerepüket eljátsszák. A nagyapán és az unokáján kívül a többiek inkább valaminek a képviselői, mintsem hogy összetett jellemük lenne. Ugyanakkor néhány szereplő, például a volt partizánok, Svetozar és felesége, Svetlana vagy a gondozó-besúgó Tölgyesi Erzsébet és lánya, Renáta jól megmutatnak egy-egy jellemző típust. A szerkezet keretes. Az elején és a végén az unoka világában vagyunk, ez nagyjából a jelenkor. Közte pedig az ő csapongó elmondásában bontakozik ki a nagyapa kalandos élete. A végén (azaz ma) a nagyapa emlékét politikai és üzleti alapon akarják kihasználni. Az unoka tiltakozásból felgyújtja a házat és a műhelyt. Tehát nem őrzi tovább.

Az elbeszélésbe meghökkentő álomjelenetek ékelődnek be. De míg a nagyapa álmaiban a politikát alakító főemberekkel találkozik (Ferenc József, Hitler, Horthy), addig az unoka álmában inkább a nőkkel (Svetlanával, Olgával) van az ágyban. A pesti fülnek kedves helyi ízű szavakat is kapunk, kár, hogy nem többet, például: füleskedni (5.), tukó (26.), pipahuja (307.), meghergelni (309.). Fontos szerepet kapnak bizonyos tárgyak, melyek vissza-visszatérő rekvizitumokként, mintegy motivikusan kerülnek elő a regényben. Ha hívószavakként tekintjük őket, rajtuk keresztül is elmesélhető lenne minden. Zászló, létra, bicikli, rózsacsokor, rádiókészülék, tolószék, egy nagy fotel, egy aktfestmény vagy egy borotva nélkül nemigen lehetne meg a könyvből készült színdarab vagy film kelléktára.

Hitekről és dezillúziókról, bátorságról és gyávaságról is szól a történet. De talán leginkább arról, hogy hol a haza, mi a haza. „Minek kell, hogy az embernek legyen hazája? Nagyapának sem volt, mégis túlélte” – olvassuk a 17. oldalon az unoka szavait. „A haza ott van, ahol az ember a szerszámait tartja” – így a nagyapa (40.). A haza az, amiért mindig áldozatot kell hozni. Hazaáruló, sőt nemzetáruló pedig az, aki marad a szülőföldjén – derül ki akkor, amikor a Hor­thy-tisztviselők menekülni kényszerülnek a partizánok elől, és a helyi orvos nem megy velük. Marad „otthon”. Ráadásul a haza nevében – igaz, nem ugyanannak a hazának a nevében – veszíti el a lábát a legújabb délszláv háborúban egy szereplő, ez az egyik típusú haza-élmény. A másik típus az, mikor ugyancsak a haza nevében nem fizet a motorja javításáért egy erőszakos jelenkori háborús túlélő. Az első típusú haza-élmény emlékeztet Kertész Imre radikálisan keserű haza-élményére, melyet egy helyen így fogalmazott meg: „Én már kora gyerekkoromban azt tanultam, hogy hazámat azzal szolgálhatom a legjobban, ha kényszermunkát végzek, majd utána kiirtanak” – Haza, otthon, ország.

Ennek a regénynek igencsak megvan a véleménye az elmúlt századról. Vagy inkább a történelem egészéről. „Azt gondolom, hogy mindannyian gyávák vagyunk. Mégpedig azért, mert alattomos betegség kínoz bennünket, amit felelőtlenül reménynek nevezünk” (162.) – mondja Franjo, az unoka, de mintha ez a vélemény nem állna távol a regény szerzőjének véleményétől. Mint ahogy szerintem mesélőjének az a megállapítása sem, miszerint a térségünkben a korábbi rossz rendszereket felváltó posztkommunista, újkapitalista rendszerben, „az úgynevezett új világban” se a legjobb arcát mutatja meg az ember. Ám mindenek ellenére létezik az életben szépség, igaz, itt csak egy festmény vásznára menekítve őrzik, már ameddig őrzik.