Radnóti Sándor

KÉSZ A LELTÁR

Végel László: Hontalan esszék. Jelenkor, Pécs, 2003. 320 oldal, 2200 Ft

Holmi, Budapest, 2004. július

A monológ a hontalanok műfaja, és mindig azok előtt mondjuk el, akik nem értik mondanivalónkat.” (174.) Így Végel, kötete harminckilenc monológjának egyikében. Ebben a mondatban ritka tömörséggel áll előttünk esszéisztikájának lényege. Értetlenség, hontalanság, monológ – ezek a kulcsszavai.

Értetlenség
„Az egyik sejt valamit rólad, a másik tud is egyet-mást, de arra már nem vállalkoznak, hogy legfontosabb rejtélyeidet kinyomozzák, hogy összeállítsák azokat a mozaikkockákat, amelyekből kultúrád, életed egésszé összeáll. Őszintén bevallják, túlteng benned az ismeretlen anyag, jel. Természetes önzéssel csak az érdekli őket, ami hozzájuk hasonlíthat, az ismertet kívánják nyugtázni, a másság nem lelkesíti őket. A beszélgetés így hát udvarias, az igazi szellemi párbeszéd azonban nagyon nehéz. Ingerülten válaszolsz, amikor valamiféle egzotikus lényt keresnek benned, például a nemzetiségi sors szakemberét, aki egész életét erre az egy kalandra tette fel, a búzamezők és az akácfák misztikusát, vagyis a bácskai elkötelezettséget, amellyel hűségesen és alázatosan szolgálod szűkebb környezeted szóval el nem mondható és titokzatos érdekeit. Minél nehezebben skatulyázhatnak be, annál értelmetlenebbül méregetnek, annál idegenebb leszel szemükben.” (66.)
Ingerültségre ugyan nem emlékszem, de nekem is az az első élményem Végel Lászlóról vagy három évtizeddel ezelőttről, hogy szelíden magyarázza anyaországi hallgatóinak: a jugoszláviai magyar nemzetiség helyzetét nem lehet junktimba hozni a romániai vagy szlovákiai állapotokkal, az onnan vett tapasztalatokat nem lehet rájuk alkalmazni.
Ilyen és hasonló szelíd magyarázkodással telt az élete. Az ilyesmi nekünk sem ismeretlen. A 70-es, 80-as években Magyarország-
ra látogattak az ügyünkkel – a demokratikus ellenzék ügyével – rokonszenvező nyugatiak. Tájékozódtak, együtt éreztek, meg is szeret-
tek bennünket, s csak lassan derült ki, hogy preformált elképzeléseiket szerették visszahallani tőlünk. De úgy látszik, mi is ilyen szórakozott szolidaritással látogattunk a Délvidékre. Az ottani független értelmiségi „szavait – írja Végel – csak akkor értik meg, ha valamit reprodukál, utánoz. A legnagyobb elismerést akkor érdemli ki, ha visszhang lesz”. (127.)

Hontalanság
Mi az, ami Végel hangjában elüt nemzedékének más tájakon eszmélődő tagjaitól? E kérdésre fogalma szerint valamifajta identitásnak kell a válasznak lennie, de milyen mélységesen jellemző, hogy már a nyelvtani alak is egy darab történelem, amikor az író identitását fosztóképzővel fejezi ki. A hontalanságról van szó.Rendkívül gazdag fogalom ez Végel szótárában, korántsem csak a veszteség megfelelője. A hontalan nem föltétlenül földönfutó; mély értelmű paradoxona szerint lehet(ne) például lokálpatrióta.

A hontalan kivettetett nemzetének, etnikumának, nyelvének kollektív elbeszéléséből. De máris pontosabban kell fogalmazni: nem született bele. Ez a hátrány előnyére is válhatna: „száműzetésre ítéltetik, tehát megőrzi józan eszét és személyes autonómiáját…”. (155.) A kisebbségnek, amely államához és anyaországához képest is más, lehet (lehetett) utópikus töltete, mint a régió közvetítőjének – új, polgárosuló, polgárosító, hidat létesítő zsidóságának –, vagy mint a – Végel szavával – heterokozmosz peremvidéki letéteményesének. „A földalatti Közép-Kelet-Európa közel áll a kisebbségek utópiájához.” (82.) „Ha az összemberi nosztalgia valamilyen vallásos érzék, akkor a kisebbségi ember ennek az érzésnek a legutolsó misztikusa.” (39.)
A kollektív nemzeti elbeszélésből való kiszakítottság új alapítást jelent. Végelnek történetesen szűkebb köréből is ki kellett szakadnia. Ahhoz, hogy – első generációs – értelmiségi lehessen, el kellett hagynia szülőfaluját, a vajdasági Szenttamást.

Így lett újvidéki – újvidéki lokálpatrióta, esszéiben, regényeiben a város költője. „Újvidék egy óriási katlanra emlékezte-
tett; boszniai, Crna Gora-i, szerbiai nemzedéktársaim ugyanazzal a zavarral és szívóssággal kapaszkodtak belé, mint én. Mindannyian »gyökértele-nek« voltunk, és egy csapásra akartunk városlakók lenni… Kalandorok és félénk jövevények…” (143.)

Újvidék mint valahai új alapítás is fontos és jelképes Végel László számára. Nem véletlenül emlegeti, hogy nevét történelmünk egyik legnagyobb királya, Mária Terézia adta. Neveztessék Neoplantának, s fordítsa ki-ki a maga nyelvére: Újvidék, Neusatz, Novi Sad.
A hontalanság utópisztikus energiáját Jugoszlávia kataklizmája megsemmisítette. Újvidék a Belgrádból, Budapestről, Zágrábból, Ljubljanából, Berlinből, Rómából és Párizsból, valamint az Adriai-tenger partjairól érkező ösztönzések eredőjéből Belgrád provinciális elővárosává vált. Végel meditációinak eleve is meglévő elégikus hangneme fölerősödött.

Monológ
Esszéi kényszerű monológok. Nem akar a látogató elvárásainak megfelelni. Különben is, mint mélabúsan megjegyzi, „a leghitelesebb kisebbségi az, aki már nem is kisebbségi, hanem valamelyik pesti »kisebbségi skanzen« lakója, vagyis foglalkozásszerűen képviseli a kisebbséget”. (159.) De ugyanakkor nem űz kultuszt individuális különútjából. Van a hangjában, mondandójában valami kollektív elem, a nemzetiségé, a nemzedéké, a jugoszláv progresszióé, a közép-kelet-európai, sőt összeurópai – amint nevezi – „apokrif baloldalé”. Az, hogy ezt a keveréket rajta kívül ma jószerivel senki sem képviseli,
és az, hogy ezt ő világosan felismeri, individualizálja a hangját, anélkül, hogy frusztráció, görcs, gőg torzítaná. Ezek helyett az önkimagyarázás elégikus lírai szenvedélye talál formát esszéiben.
Föl lehet tenni a kérdést, miért kerüli el Végel László ezeket az ismerős csapdákat. Bizonyára tehetsége, ép moralitása, szerény öntudata, józan kedélye óvja. Monológjai önmagyarázatok, de nem egocentrikusak. A Hontalan esszék mindenekelőtt helyekről mesél-
nek mint az élet formáiról: Belgrádról, Berlinről, Szlovéniáról, Budapestről s mindenekelőtt húsz szép kisesszében Újvidékről.
De van még egy különös motívuma annak, hogy a nosztalgia, az illúzióvesztés, az elmagányosodás által nem bicsaklik meg a hangja, s nem sodródik vakmerő hisztériába. Az írások önjellemzésének van egy gyakran – talán legsűrűbben – visszatérő jelzője, a félénk. Ezért különösen becsülöm és tisztelem Végel Lászlót, az embert, Végel Lászlót, az írót. Aki nem fél, könnyen bátor. Elmondhatná – de nem mondja, mert ennél is szerényebb – József Attilával: „Ha féltem is, a helyemet megálltam.”

Kész a leltár. Végel összegyűjtötte ebben a kötetben esszéisztikájának legjavát.

Radnóti Sándor

* „…a hiányzó Isten sokkal nagyobb felelősséget ró ránk, mint a létező.” (127.)
* „…le kell mondani arról az illúzióról, hogy aki a kisebbségi érdekekre hivatkozik, az egyben a legtisztább erkölcsi megfontolásból teszi ezt.” (144.)
* „Woher nehmen wir aber das Kriterium für den ursprünglichen existenzialen Sinn des »schuldig«? Daraus, daß dieses »schuldig« als Prädikat des »ich bin« auftaucht.”