Károlyi Csaba

KÖZTES HELYZET

Élet és Irodalom, LIX. évfolyam, 20. szám, 2015. május 15.

 

Beszélgetés Végel Lászlóval

 
 
 

Végel László az újvidéki Új Symposion első nemzedékével együtt indult, első regénye, az 1967-ben kiadott Egy makró emlékiratai felszabadító hatással volt az egész akkori magyar szellemi életre. Művei alapélményként emlékeznek a hajdani Jugoszláviára és az akkor virágzó vajdasági kultúrára. Legutóbbi regénye, a Neoplanta avagy az Ígéret Földje városáról, Újvidékről szól. A műből hatásos előadás készült Urbán András rendezésében az Újvidéki Színházban, mely elnyerte a STERIJA fődíját és a BITEF közönségdíját. Esszéi, naplói sokat beszélnek a peremvidéki életről, a közép-európai fattyúlétről, a hontalan lokálpatriotizmusról. Hamarosan megjelenik a Schlemihl fattyúja avagy a balkáni szépség című regénye, mely egy családtörténeten keresztül beszél megint Újvidék elmú.

– Szerinted van-e még vajdasági magyar irodalom? Mi a Kádár-korban nagyon figyeltünk például az Új Symposionra. Ma mire figyeljünk?

– Nehéz egyértelmű választ adni. Ugyanis amennyiben az alapítványi támogatást, az intézményeket tartjuk szem előtt, akkor még létezik vajdasági magyar irodalom. Egzisztálnak folyóiratok, könyvkiadók, intézmények. Viszont ha a szellemi sajátosságokat vizsgáljuk, akkor mindez megkérdőjelezhető. Két ok miatt is. Az egyik a regionális öntudat gyengülése. Tudniillik a ’60-as, ’70-es években ez igen erőteljes volt Vajdaságban. A magyar kultúra akkor felismerte, hogy a sokszínűség gazdagít. A rendszerváltás után azonban előtérbe került az egyetemes magyar irodalom fogalma, minek következtében a vajdasági magyar irodalom fogalma kiüresedett. A vajdaságiasság szellemi tartalma kifakult, miközben az egyetemes magyar irodalmi integráció inkább csak politikai színezetben tudott érvényesülni. A fogalom tehát felemás geopolitikai jelleget kapott. Valójában a Magyarországra jellemző centralisztikus értékrend diadalmaskodott. Az élet és az irodalom elvált egymástól. Ezt a törekvést erősíti a megváltozott támogatási rendszer is. Valamikor a vajdasági magyar kultúra saját erőforrásaira támaszkodva tartotta fenn magát. Ma viszont magyarországi alapítványok nélkül összeomlana az intézményrendszer. A szerb állam ugyan biztosítja a takaréklánghoz szükséges minimumot, az azonban túl kevés. A meghatározó erő a budapesti támogatási rendszer értékrendje. Az elbizonytalanodás másik oka az értelmiség egy részének szellemi kivándorlása. Szerbia csak lakhely, lakcím maradt. A fiatal írók a magyarországi kultúrához kötődnek, ami rendben lenne, a gond annyi, hogy feladják a kettős kötődést. Noha ez adhatna specifikus jelleget. Mi a Balkán és Kelet-Közép-Európa határán élünk. Az egyetemes magyar irodalom fogalmának túlhangsúlyozása elszegényíti a regionális öntudatot, olyan ellentéteket elevenít fel, amelyeket manapság inkább politikai szimulációnak neveznék. Ilyen például az úgynevezett népiek és urbánusok konfrontációja. Ennek valójában már nincs értelme, azonban politikailag mégiscsak megosztja a magyar értelmiséget. Nálunk ez a megosztottság régen sem működött, most viszont áldilemma. Az egyetemes magyar irodalom sokszínűségét biztosítaná, ha komolyan méltányolnánk a vajdasági és más határon túli irodalmak sajátosságait. Hiszen nem ritka, hogy az ember két helyen él, két állam polgára, és mind a kettővel vitában van, ugyanakkor két értékvilághoz kapcsolódik. Ettől is gazdagodna a magyar irodalom. Deleuze és Guattari szerint az, hogy Kafka zsidóként és németként Prágában élt, meghatározó volt stílusára, beszédmódjára. Franz Kafka minden kisebbségi író nagyapja, szoktam mondani. A másik nagyapa Márai. Nagy kár, hogy főleg a francia értelmiségiek írtak erről a témáról, noha a magyaroknak itt van az orruk előtt. Nagy kihívás lenne, hiszen ez a „kisebbségi helyzet”, a „nyelvi Babilon” egyre inkább európai jelenség. Valahol érthető, hogy Magyarországon miért nem került ez a figyelem középpontjába. Trianon előtt ugyanis Magyarország soknemzetű ország volt, aztán erősen centralizált, egynemzetű ország lett belőle, amelyből hiányzik a másság kultúrája.

– Most, amikor inkább lehetne nyitottnak lenni, most van beszűkülés?

– Teljes a beszűkülés nálunk, ami logikátlan, mert valóban éppen fordítva kellene lennie. Az egykori Jugoszlávia nyitott volt, bizonyos politikai korlátokkal. Nemzedékem élt a lehetőséggel. Szerencsés körülmények közt indultunk. Jugoszláviában a ’60-as évek voltak a legprogresszívebbek, friss tavaszi szellők fújdogáltak. Az országhatár nyitott volt, kulturális sokféleség uralkodott a nemzetileg mozaikos országban. A kiadók egyszerre akarták behozni a nagy történelmi, ne mondjam, balkáni hátrányt, valóságos fordítási eufória tanúi voltunk. Camus-t, Heideggert, Sartre-t szinte naprakészen fordították. Ami a fordítást illeti, Szerbiai ma sem zárt, sőt! Például Thomas Piketty A tőke a 21. században című világhírű műve előbb jelent meg szerbül, mint magyarul, az új francia filozófusok majdnem minden könyve azonnal megjelenik. A nyitottság az ellenzékiség paradigmája lett. Sajnos, ez Budapestről nézve nem tűnik fel, mert a szerb kultúrát sokszor kizárólag a politikai szemüvegen keresztül vizsgálják. Igaz, hogy van egy erős, főleg a hatalom köré összpontosuló szerb nacionalista szárny, ám létezik egy nagyon jelentős európai értékrendű kulturális ellenzék is. Az értelmiség, a civilek, a baloldali mozgalmak sokkal erősebbek, mint Magyarországon.

– A vajdasági irodalom hol van ehhez képest?

– A kérdés jogos. De nem a szerb politika szorítja be a vajdasági magyar kultúrát a provincializmusba. A szerbiai politikusokat nem érdekli a szerb kultúra sem, a kisebbségi meg egyáltalán nem. Ők ezt az ügyet a kisebbségi politikusokra bízzák. Tehát szerb politikai kényszer nincs. Ugyanakkor létezik egy nagyon izgalmas európai szellemű szerb kultúra. Az anyaországi kultúrában is éles ellentmondások és komoly dilemmák fogalmazódnak meg, tehát a vajdasági irodalmat két oldalról érhetik fontos kihívások, amelyekre sajátos válaszok adhatók. Mégis nagy a csend, ami számomra teljesen érthetetlen.

– A szlovákiai és a romániai magyar kultúra mintha nem zárkózott volna be ennyire.

– Így igaz. Szerintem azért, mert a romániai és a szlovákiai értelmiség felkészült a rendszerváltásra. Szerbiában viszont 1983-ban a Sziveri János-féle Új Symposion szétzavarása után megszűntek a rendszerváltás kultúrájának fórumai. Egyéni ellenállás volt, de ez kevésnek bizonyult. A vajdasági magyar értelmiségi elit minden előkészület nélkül tántorgott a rendszerváltásba. Akkoriban kőkeményen kritizáló ellenzéki lapok jelentek meg Belgrádban szerbül. Magyarul viszont le lett állítva a rendszerváltó kultúra és politika. A kisebbségi magyar pártokat a Jugoszláv Kommunista Szövetség befolyásos tagjai alapították. Ez máig meghatározó. Félig-meddig tetszhalott állapotban van a közélet is, a kultúra is. Ezt az állapotot tartósította a fiatal nemzedékek elvándorlása. Egyre tömegesebb az exodus. A fiatal korosztály manapság Nyugatra távozik. Légüres térbe kerültünk vagy monológhelyzetbe. A könyvkiadók, az anyaországi támogatásnak hála, működnek, csak könyvterjesztő hálózat nélkül. Míg a ’70-es, ’80-as években tizenhat könyvesbolt volt Vajdaságban, ma egy sincs. Időnként könyvbusz cirkál a vidéken, ez azonban reménytelen próbálkozás. A kultúra lombikban él. A lombikban a hatalom könnyen teremt rendet, értsd némaságot.

– Gyakran írsz esszéket a vajdasági közéletről a Népszabadságba. Ezekben kritikus, de méltányos vagy. Hogyan olvassák ezeket otthon?

– Ilyen dolgokat Vajdaságban nem ajánlatos leírni. Mivel Magyarországon közlöm őket, otthon egyszerűen nem veszik tudomásul. Fontosnak tartom a magyarországi megjelenésüket, hogy a szokásos szólamokon túl megnyilatkozzon a kisebbségi közösség összetett és érdekes problémavilága. A helyzet már-már drámai. A lélekszám drasztikus csökkenése megdöbbentő. A statisztikai adatok szerint 250 ezret tesz ki a magyarok lélekszáma Vajdaságban, valójában 200 ezer alatt tartunk. Nincs erkölcsi alapom bírálni a távozókat, bár tudom, hogy minden egyes emberrel veszít a magyarság. Lábra kapott az elöregedett közösségekre jellemző általános apátia, közömbösség, reménytelenség, kishitűség. Az utóbbi időben a magyar választók egyharmada sem voksol a Magyar Nemzeti Tanácsra. A kisebbségi politikusok sikereikkel kérkednek, miközben a légüres tér egyre növekszik. Ebben a helyzetben próbálok mértéktartóan bírálni, tapintatosan figyelmeztetni.

Nem érzed magad magányosnak Újvidéken?

– Már a kilencvenes években a Hontalan esszékben leírtam, hogy úgy érzem magam, mint egy őr a strázsán, aki lassan-lassan elfelejti a jelszót. Magyar vonatkozásban elszürkült a vajdasági magyar szellemi élet. A kisebbségi politikusok egyszerűen feladták Újvidéket, Szabadkára költöztetik az intézményeket. A szerb szellemi élet viszont egyre pezsgőbb. Attól félek, hogy a magyar mérnökök, orvosok, ügyvédek egy része már el is fordult a magyar kultúrától, magyarnak vallják magukat, de a szerb kultúra vonzáskörében élnek. Talán igazuk van, hiszen nem kapnak választ a kérdéseikre. Számos ilyen példával szembesülök a szerb nyelvű rendezvényeken. Az a magyar értelmiségi, aki nem kötődik a magyar alapítványokhoz, fokozatosan távolodik a magyar kultúrától. Újvidék egyetemi város, megannyi fontos intézménnyel, ahol szakmailag felkészült magyar szakemberek dolgoznak. ANeoplanta könyvbemutatója Belgrádban a Kultúrközpontban volt, tömve volt a tágas terem, a legjobb szerb kritikusok beszéltek róla. Belgrádban ma sokkal kritikusabban lehet beszélni, mint Budapesten.

– Szinte minden műved le van fordítva szerbre.

– Igen, és elég jó a fogadtatásuk, kivéve az Exterritóriumot. Az 1999-ben a NATO-bombázások idején íródott. Egyetlen szerb kritika jelent meg róla, Teofil Pančić kiváló publicista írta, aki kijelentette, hogy a kötetet Szerbiában el fogják hallgatni. Gondoltam, legalább megtámadják, de nem, bírálatot se kapott. Pančić jóslata bevált. Mintha nem létezne ez a regény!

– Ritka az olyan „kisebbségi” magyar író, aki a maga országában benne van a többségi kultúra köreiben is. Grendel Lajos jut eszembe. Őt egyaránt méltányolja a szlovák, a szlovákiai magyar és a magyarországi szellemi élet. Téged mintha jobban elfogadna a szerb szellemi élet, mint a vajdasági magyar vagy akár a magyarországi, nem?

– Legutóbb Miljenko Jergović írt egy érdekes esszét a Neoplanta kapcsán. Egyszer ki kellene mondani, hogy a kisebbségi irodalmakra úgy tekintenek, mint a púpra a magyar kultúra hátán. Lehet, hogy jogosan, sajnos van „kisebbségi sematikus irodalom”, s ez elidegeníti tőlünk az olvasókat meg a kritikusokat. A belgrádi közszolgálati televízió a minap sugárzott rólam egy félórás portréműsort. Aleksandar Gatalica, a neves szerb író beszélgetett velem. Magyar nyelven írok, természetes tehát, hogy magyar író vagyok, mondta. Ugyanakkor, méltó hely jutott nekem a szerb irodalomban is. Így van. Rövidebb színházkritikákat írtam ugyan szerbül, azonban irodalmi műveimet magyarul írtam. És valóban, a szerb irodalomban nem úgy jegyeznek, mint idegent. Ők szoktak töprengeni ezen a kérdésen, hogyan lehet egy magyar író szerb író is. Ezzel a kettős identitást ismerik el. Csakhogy ez nagyon nehéz teher. Mindkét oldal a világomnak csak egyik felét tudja értelmezni. Tehát igaz, hogy jelen vagyok a szerb kultúrában, de csak félig. Úgy, mint egy nagyon ismerős idegen. Sokan szeretnék, ha nem élnék Szerbiában. Voltak, akik kinyilvánították, hogy repüljön minden madár a saját fészkére. Ezek a kilencvenes években nagyon örültek a magyar értelmiség elvándorlásának. A magyar irodalmi életben is úgy érzem, hogy gyakran ismerős idegen vagyok. Így élek és írok: a senki földjén.

– Még a bombázások idején sem jöttél el. Miért?

– Az író valamiképpen mindig korának tanúja. Ez sok embert megdöbbent, hiszen akkor nagyszámú szerb nacionalista a szegedi szállodákban mulatozott. Sok magyar is persze. A távozókat nem ítélem el. Egyesek féltek, mások úgy gondolták, Pesten előbb érvényesülnek. Végső fokon nekik volt igazuk: köztudott, hogy Budapesten kívül nincs élet. Ez a magyar kultúra problémája, abban a korszakban, amikor a nemzetállamok válsága idején egyre erősebb a regionalizmus. Akadtak persze olyanok is, akik távoztak, mielőtt az első puskalövés eldördült volna, utána pedig Pesten arról regéltek, hogyan kell Vajdaságban igaz magyarnak lenni, hogyan legyen hű az ember a szülőföldjéhez.

– Évtizedek óta naplót írsz. Néhány része van csak kiadva. Tavaly megjelent egy válogatás, Máraira összpontosítva. Miért fontos neked Márai Sándor?

– A napló, a vallomásos esszémonológ, avagy a prózába beszüremlő „monológ”, szerintem a kisebbségi irodalmi diskurzus kényszerpályája. Vagy azt is mondhatnám, hiteles műfaja. Máraihoz való viszonyomnak hosszú története van. Főleg a naplói voltak az útvezetőim. Későn ismertem meg a könyveit, mert Újvidéken nem találkoztam velük. Kodolányi Gyula barátom a hetvenes években adott egy amerikai címet, és onnan küldtek könyveket. Aztán pesti antikváriumokban gyűjtöttem be a köteteit. Fontos nekem Márai, mert felismertem benne a „kisebbségi kényszerpályát”. Soha nem érezte jól magát Budapesten, később máshol sem a világban. Hontalan volt a saját anyanyelvében. A kisebbségi ethosz nála európai kontextusban fogalmazódott meg. Szerencsésen egyesítette a lokális érzékenységet és a nagyvilág megtapasztalását. Nyugaton, idegen nyelvi környezetben írt sokáig. Tudott arról az idegen világról úgy írni, mintha az a saját otthona lenne. San Gennaro vére című, 1965-ös regényét például nagyon nagyra tartom. Az olasz világot nem budapesti szemmel figyeli, hanem abban élve, annak a perspektívájából ír. Ebben például rokon lelkek vagyunk. Én sem budapesti szemszögből írok az újvidéki világról, hanem onnan nézem ezt, ahol a gyökereim vannak.

– Ugyanakkor a te gyökereid nagyon mások, mint Márai gyökerei.

– Sok mindenben különbözünk. Én faluról jövök, népi származék volnék. Újvidéken azért létezett polgárság, így polgári kultúra is, noha nem olyan erőteljes, mint Kassán vagy Kolozsváron, de azért létezett német, zsidó, szerb, sőt magyar polgárság. Vajdaságban Újvidék az egyetlen polgári színezetű város volt, ezért nem is szerette a hivatalos Budapest, amely inkább Szabadkát kedvelte. A hivatalos Budapest ugyanis a kisebbségben az ősparasztit, a rurálist, az egzotikust kedveli. Vagy a dzsentroidot. Horthy is csak Szabadkáig jutott el, Újvidékig nem. Ma sincs ez másképp, a magyarországi politikusok rendre Szabadkán kötnek ki. Újvidék ma egy 400 ezer lakosú város, ahol mindössze öt-hat százaléknyi magyar él. Még így is Szabadka és Zenta után Vajdaság harmadik legnagyobb magyar városa. Fontosnak tartom megjegyezni, Újvidékről a legkisebb az elvándorlás. Azért, mert van munka, fejlődés. Országos viszonylatban is a legtöbb építkezés ebben a városban van.

– Viszont te egy kis faluból származol, Szenttamásról.

– Igen, az ötvenes években sokan jöttek faluról a városba. Csakhogy ez az urbanizálódás nagyon groteszk volt. A szocialista Jugoszláviában Újvidék afféle gyűjtőmedence volt. Vidékről költöztek ide az írók, itt éltek, alkottak: és a szülőfalujukat eszményítették. A várost idegen szemmel figyelték. Ez is érthető, én nem kifogásolom, csakhogy én be akartam rendezkedni ebben a városban. A rendszerváltás után más lett a helyzet: a vajdasági elit urizálni kezdett, pesties dia­lektusban. Elnök úrnak szólították egymást a hirtelen előretörő vidéki pártkáderek. Gombrowicz tollára való történetek játszódtak le a szemem előtt. A dzsentroid úrhatnám viselkedés idegen volt számomra, éppen azért, mert vidéki vagyok. Az effajta vidékiek sosem lesznek polgárok, mert az igazi polgár nem urizál. Velük szemben manapság nem győzöm hangoztatni, hogy vidéki és faluvégi gyermek vagyok. A szocialista korszakban ezt a világ minden kincséért ki nem mondtam volna. Már a szocializmus is nagyon kedvezett a kispolgári és dzsentri mentalitásnak. Ugyanakkor nekem más tapasztalatom van a faluról, mint azoknak az íróknak, akik a városban mesélnek a falu szépségéről, megtartó erejéről. Gyerekkori élmény, amikor esténként a falusi emberek nem a gyökereikről meséltek, hanem a nagyvilágról.

– Sokszor szó volt már róla: egy faluban és egy napon születtél Gion Nándorral. Mindketten Újvidéken kötöttetek ki, ő azonban alapvetően a falujáról írt, te pedig a városodról. Milyen volt a viszonyotok?

– Gion Szenttamás egy kis szegmenséről írt. A temetők környékéről. Ők ott laktak, az édesanyja nagy mesélő volt, ő az ottani gyerekkori élményeit írta meg. Mi nagyon különböztünk, az irodalomban is, a politikában is, de soha nem kerültünk egymással konfliktusba. Nándi kimagasló tisztségeket töltött be a pártállam idején, én inkább marginális ellenzéki voltam, azonban a „földik” tisztességes viszonyát ápoltuk. Gyerekként barátok voltunk, később már nem, kerültük a kényes témákat. Soha ellenem rosszat nem tett, én se ellene. Sok gesztusát értelmezni tudtam.

– Regényeid központi helyszíne Újvidék. Már az Egy makró emlékirataiban is. Miért fontos neked ennyire ez a város?

– Aleksandar Tišma szerb író úgy fogalmazott 1968-as kritikájában, hogy függetlenül a nyelvtől ez az egyik első urbánus regény Újvidékről. Tišma, amint elolvasta az eredetit, azonnal hozzálátott a fordításhoz. Esetemben két „regényciklusról” lehet beszélni. Mindkettő toposza a város. Kezdődött azEgy makró emlékirataival, majd folytatódott az Áttüntetésekkel, amelyben megjelennek mindazok a toposzok, amelyek most a Neoplantában is jelen vannak. Az Eckhart gyűrűje című regénnyel együtt ez a három Újvidéki trilógia címen jelent meg 1993-ban. A Parainézis a rendszerváltás előtti idők zűrzavarát mutatja be, amikor mindenki elvesztette az identitását. Ezek nemcsak városi, hanem nemzedéki regények is. A rendszerváltás után jó ideig nem írtam regényt. Úgy éreztem, túl közel vagyok a valósághoz. Közben eklektikus műfajok foglalkoztattak. Csak 2010 után írtam a Bűnhődést, amely egy, a Balkánról induló Európába vezető utat ábrázol. Aztán következett a Neoplanta, amely kimondottan a városra koncentrál, és most csiszolgatom a Schlemihl fattyúja avagy balkáni szépség című regényt. Szintén Újvidéken játszódik, ám ez a családra avagy a családhiányra koncentrál. Én az ottani embereket ismerem legjobban. Tudom, hogy mit gondolnak, ha megvillan a szemük. Azonban van még egy féltve őrzött, titkos tervem: Budapestről írni.

– Berlinről már írtál valamennyit a Bűnhődésben. De miért szeretnél Budapestről írni?

– Egyszer már próbálkoztam egy kis szöveggel, erről épp az ÉS-ben közöltem részletet a kilencvenes években. Szeretném máshogy ábrázolni Budapestet, mint ahogy a budapestiek látják. Én a kisváros és a megalopolis közötti felemás helyzetben látom. Ez szörnyen kínos. Mindig azt hallom, hogy jönnek a pestiek, és elmondják, milyenek vagyunk mi. Újabban pedig érkeznek a politikusok, akik figyelmeztetnek bennünket, hogy milyenek legyünk. Ilyenkor keserűen elmosolyodok. Mit is akarnak ezek az emberek mondani nekem, aki magyarként maradtam a legsúlyosabb időkben, amikor az élet teljes kockázat volt?

– Móricznak vannak olyan elfeledett regényei, melyekben vidéki hősök kerülnek Pestre, és arról van szó, hogyan látják ők Pestet.

– Pontosan, erre gondoltam. Ez nagyon hiányzik a magyar kultúrából. Hogy miként tekint a vidéki, hát még egy kisebbségi Budapestre! Mi, kisebbségiek sokszor infantilisan viszonyulunk ehhez a városhoz. Az anyaországra esküszünk, de csak Budapestet ismerjük, mert ott székelnek a hivatalok, a kulturális hatalmak. Önkolonizációs probléma ez. Kényszerhelyzetbe kerülve budapesti fejjel gondolkodunk. Ez kissé bohózatszerű. Persze ez nem jelenti azt, hogy Pesten nem érzem otthon magam. A rendszerváltás előtti években gyakran jártam a március tizenötödikei tüntetésekre. Láttam, hogy szegény Eörsi Pistát hogyan verték a rendőrök. Emlékszem az instrukcióira: te maradj hátrébb, mert külföldi vagy, és téged súlyosabban büntetnek. A demokratikus ellenzékiek körében éreztem magam otthonosan Budapesten. Főleg a nyolcvanas években.

– Ha a Neoplanta című regényedet a szerb olvasó olvassa, vagy a belőle készült színdarabot a szerb közönség nézi, mit szól hozzá?

– A regény szerb fordításban jól fogy. Nincs olyan vád, hogy hamisítottam, vagy egyoldalú vagyok, habár igen kritikusan szólok az elmúlt száz évről, tabutémákat feszegetek. Az emberi sorsok bemutatása közben szólni kell a magyar tömegsírokról is. Nem a politikusok, hanem az irodalom nyelvén. A szerbek elfogadják ezt. Inkább a vajdasági magyar félelmekről lehetne beszélni. Többen attól rettegtek, hogy a regény Urbán András rendezte színpadi változatát be fogják tiltani. Vagy mi lesz, ha a szerbek visszavágnak? Ezzel szemben az történt, hogy a színházi előadásról az első pozitív kritikák Belgrádból érkeztek. A sajtó szerint Szlovéniában fogadták a leglelkesebben. Zágrábba a nagynevű Gavella Színház hívta vendégszerepelni. Podgoricában a nemzeti fesztivál díszelőadása volt. Hívják Szarajevóba, Mostarba, Pólába, Rijekába, Szkopjéba. Ami miatt a magyar trauma nevetségessé vált. Le kellene mondani már az örökös vakrémületről. A darab megkapta a STERIJA fődíját. A BITEF-en az ottani igen csak kifinomult közönség díját nyerte el. Ez mind jelzésértékű, hogy nagyon jól fogadják az előadást is, a regényt is. Egy szerb nacionalista mondta nekem: mi azért becsülünk téged, mert egyenesen a szemünkbe mondod a véleményedet. Arra is törekszem, hogy a szerbiai problémákról a szerb sajtóban élesebben nyilatkozzak, mint a magyarországiban. Mert nekem ott kell megmondani, amit akarok, nem Budapesten. A budapesti páholyokban szendergő politikusoknak mutassam meg, hogy mekkora magyar vagyok? Ezt nevetségesnek, sőt ízléstelennek tartom. Egy író politikailag tévedhet, de sohase legyen ízléstelen. Nekem Belgrádban kell védeni a magyar érdekeket, és a magyar kultúra értékeit megmutatni.

– A szerb kultúrában, mint mondtad, ma is erőteljesen jelen van a baloldali gondolkodás. Nálunk nem annyira. Szerinted miért?

– Nem tartozom azok közé, akik szerint az értelmiségieknek most a baloldali avagy az ellenzéki pártokat kell ócsárolni. Magatehetetlenek, ám ezzel foglalkozzanak a politikusok és a választópolgárok. De mi van a baloldali avagy ez ellenzéki értelmiséggel? Miért nincs jelen a baloldali vagy a nemes konzervatív értékrend? Vajon ők nem ludasok ebben a Nagy Vereségben? Nincs szánalmasabb dolog a hermetikus baloldalnál vagy a liberális elitizmusnál. Be kell vallani, nem vagyunk mentesek tőle. Berlinben színházi körökben kinézik azt, aki jobboldali. Az európai és amerikai értelmiségben egyre erősödik a baloldali szenzibilitás. Szerbiában a ’80-as években szklerózisban szenvedett a baloldal, ezt meg is írtam. Akkor. A titoizmus mégiscsak más volt, mint a kádárizmus. Volt önigazgatás, olyan, amilyen, de emberségesebb volt, mint a jelenleg harácsoló oligarchák klikkjeinek világa. Szabadabb légkör uralkodott, mint a reális szocializmusban, tehát kevésbé kompromittálódott a baloldal. A jugoszláv út bizonyos kísérletei ma is figyelemre méltóak. Talán maradtak a szerbiai baloldalnak erőforrásai. Egy alkalommal Esterházy Péter megjegyezte, hogy döntő különbség az én munkásságom és a magyarországi kollégáimé között az, hogy Jugoszláviában volt hatvannyolc. Pontos megfigyelés, én Belgrádban tényleg szemben álltam a rohamrendőrökkel. Volt titoizmus, de volt hatvannyolc is. A magyar értelmiségieknek nehezebb, hiszen a kádárizmus szótára ma használhatatlan, emiatt a magyarországi értelmiségben érthető szorongás van. Keresni kellene a fontos baloldali hagyományokat. Egyet mondok: a kisebbségi autonómia gondolatát Jászi Oszkár fogalmazta meg. Mikor a jobboldal az irredentizmusról álmodozott, Jászi a Magyar kálvária – magyar föltámadásban azt írta, hogy politikai, nyelvi és kulturális autonómia kellene. A kisebbségi autonómia gondolatát és egyáltalán a nemzeti kérdést miért kellett átengedni a jobboldalnak?

– Tényleg, miért is?

– Ennek van reális magyarázata. A kisebbségben az ember kénytelen-kelletlen szinte naponta szembesül a nemzeti önazonosság kérdésével, és a baloldalon ezt a tényt a rendszerváltás után nem vették kellőképpen figyelembe. A liberálisok meg levették a napirendről. Mivel nem volt mai, korszerű válasz, maradt a hagyományos jobboldali, igaz, az meg nem tudott megújulni. A nemzeti önazonosság ügye mindkét oldalon el van hanyagolva. Az egyiken nincs korszerű válasz, a másokon pedig a tegnapi válaszok uralkodnak. Ebben a tehetetlenségi állapotban született meg a tévhit, mely szerint a kisebbségi skanzenben őrzik az igazi, tiszta magyarságtudatot. Naiv budai illúzió! Azok hirdetik, akik nem ismerik az itteni embereket, legfeljebb a képviselőiket, akik időnként Budapestre járnak panaszkodni vagy hősködni. De lehet, hogy a hétköznapi emberek az igazi hősök. Tudják, hogy a szomszédjuk szerb, tehát szót kell érteni vele. A kisebbségben abszurd kompromisszumok születnek, léteznek túlélési engedmények, a bonyolult önreflexiós helyzetek rugalmas szívósságot teremtenek. Németh László már a két háború között nevetségessé tette az általa Erdélyben látott kard nélküli kardcsörtető magyarkodókat. Éppen a legújabb regényem családtörténetében próbáltam erről írni. Számomra a kisebbségi helyzet az emberi sorsok gazdagságát jelenti. A sorsok tarkasága, bonyolultsága nagy érték. Én nem Wass Albert, hanem Tamási Áron felfogásához állok közelebb. A kisebbségek Európa pionírjai, mi vagyunk az európai megalopolisok előőrsei. Mert csak azokban van olyan bonyolult keveredés, mint például Vajdaságban. Nem kell siratni bennünket, harcedzett emberek vagyunk. Újra Deleuze-re és Guattarira utalok: az igazi vállalkozás a saját nyelvünkben idegenként létezni, s ebből a helyzetből látni a világot és magunkat. Még ha megszűnünk, akkor is feltűnünk, hogy nyugtalanítsuk az anyaországi magyarok és a szerb nemzet lelkiismeretét.

– Mi van akkor, ha előbb-utóbb tényleg megszűnik a magyar kisebbség és ezzel a magyar kultúra Vajdaságban?

– Néha már dinoszaurusznak érzem magam, látva a kishitűség terjedését. Kik gerjesztik a kisebbségi kishitűséget? Akaratuk ellenére az eszményi magyar képét kialakító jelenlegi hivatalos nemzeti diskurzus képviselői. Csakhogy ebbe a sémába egy átlagos kisebbségi polgárt nem lehet beilleszteni. Ezt érzékelve a kisebbségi megrémül, hogy ő nem igazi magyar. Mert ez a budapesti kabinetekben kiagyalt magyarságeszmény olyan magas mércét állít fel, hogy a kisebbségi átlagpolgár sehogyan sem tud annak megfelelni. A kishitűséget erősíti az is, hogy nem akarják tudomásul venni azt a tarkaságot, amelyet a kisebbségiek képviselnek. Látszik, hogy az új nemzeti értékrend megfogalmazói nem éltek többnyelvű környezetben. A nemzeteszme kereteit tágítani kellene, nem szűkíteni. Sokszor nincs tekintélye annak, ami a határon túl születik. Az én szavamnak is akkor van jelentősége, ha Budapestről érkezik. A Trianon-trauma velejárója, hogy a kisebbségi másodrendűnek érzi magát. Olyan kisebbségivel én még életemben nem találkoztam, aki a határok visszaállítására gondolna, de a Trianon-trauma mégis meghatározó.

– Te mindig köztes helyzetben voltál. Hontalan lokálpatriótának, plebejus kozmopolitának, urbonépinek vallod magad. Hol is állsz akkor?

– A kettősségek mágneses erővel vonzanak. Először is a nyelven keresztül érzékelem ezt. Mikor mondok egy magyar mondatot, akkor a fejemben már fogalmazódik egy másik, egy szerb mondat. Volt úgy, hogy én fordítottam le a saját szövegemet szerbre, és kiderült, végül mást írtam, mint ami magyarul volt. A hontalan lokálpatriótáról akkor kezdtem beszélni, mikor Jugoszlávia összeomlott. Az egy kis Európa volt, sokszínű, változatos világgal. Ezek után nekem Szerbia nem lehet a hazám, túl kicsi. Márai vagy Joseph Roth is azt mondták, összeomlott a Monarchia, és ettől ők hazátlanok lettek. Szóval mikor összedőlt Jugoszlávia, számomra Újvidék maradt. Nem vagyok szentimentális szülőföldimádó, nekem ezzel a várossal permanens vitáim vannak. Thomas Bernhard „lokálpatriotizmusa” az enyém. Nehéz Újvidékkel, de nélküle még nehezebb lenne. Úgy lettem urbánus, hogy közben plebejus maradtam. Csak egy példával illusztrálnám: 1968 után kezdtem rendszeresebben utazni Magyarországra. Előtte nem ismertem a zsidókérdést. A családunk ugyanúgy kisebbségben volt, mint a zsidók, akik a magyar kultúrával azonosultak. A zsidó–magyar szövetség spontán dolog volt. Nem beszéltek róla, hogy ki magyar, ki zsidó, hisz mindkettő kisebbséginek számított. Emiatt nálunk az antiszemitizmus nem tudott gyökeret ereszteni. Sokáig. A rendszerváltás után törtek föl az indulatok. Én addig sokszor azt se tudtam, hogy otthoni, illetve pesti barátaim közül ki zsidó, ki nem. Aztán rájöttem, hogy Budapesten a jobboldalon ugyanúgy beszélnek a zsidókról, mint a szerb nacionalisták a magyar kisebbségről. Ezek után hogy lehet egy kisebbségi antiszemita? Csak akkor, ha valamelyik budai úriembert majmolja. Ez rettentően fölháborított, így lettem az antiszemitizmus bírálója. Mikor antiszemita beszédet hallok, egyszerűen felfordul a gyomrom, mert emlékszem azokra a szavakra, amelyekkel az ultranacionalisták a ’90-es években a magyarokat illették Szerbiában. Ugyanazokat a mondatokat ismételgette a radikális Šešelj-párt a magyarokról, mint amelyeket a magyar antiszemiták mondanak a zsidókról. A köztes helyzetemet megfogalmazó kifejezéseim, mint például a plebejus kozmopolita, nem nyelvjátékok, hanem tapasztalataim gyümölcsei. A nagyvilágról álmodozó utcabelijeimtől tanultam őket. Vagy a népmesékből. Végül is majdnem mindegy.