Deák Ernő

A kárhozat földje

Végel László: Neoplanta, avagy az Ígéret Földje. Városregény. Noran Libro, Budapest, 1913, 297 old.

Végel László számomra kötelező olvasmány: bármiről is ír, bárhonnan is közelíti meg mondanivalóját. Talán nincs is, vagy ha akad, nagyon kevés az olyan író, aki a kisebbség-többség viszonylatában – mondhatni, érzelemmentesen – axióma szintű megállapításokat tesz a függőség-kiszolgáltatottság korlátai közötti létről.

Legújabb, „városregény“-nek titulált műve azonban túllépi ezeket a korlátokat. Az Ígéret Földjének tekintett Neoplanta, avagy Novi Sad – Neusatz – Újvidék egész, de főként 20. századi történetében feloldódnak, vagy éppenséggel összekuszálódnak a nyelv-, ill. nemzetiség határai. Újvidéken lényegében mindenki jövevény, még akkor is, ha netán az apja hozta szerb színekben a felszabadítást 1918-ban. A Mária Terézia által 1748-ban szabad királyi városi rangra emelt Neoplanta erdetileg is vegyes összetételű településekből állt össze.

Mária Terézia – nem utolsósrban  bécsi hat méteres szobra miatt – nagy becsben áll, bár inkább csak közvetve vehető ki, miért is a nevéhez fűződik az „Ígéret Földje“ megjelölés. Talán éppen amiatt, amiért úgy rendelte, nevezze minden nép az újdonsült várost – szerb,  német, magyar – a saját nyelvén.

Végel László ismételten az alapító szándéknál időzik, anélkül, hogy megtudnánk, végül is miből adódott a legfeljebb cinizmusba torkollott díszítő jelző. Az író Ferenc Jóskát említve nagyot ugrik az időben: az alapítás legfeljebb hivatkozási alap, ugyanis nem foglalkozik azzal, mi történt az 1748-at követő 170 évben. Azaz igen. Az egyik szerb őrmesternek úgy nyilatkozott egyik »helyi hölgy« „Végtelenül boldoggá tette őket, hogy [1918-ban] megszabadultak a magyar rabságtól.“ (46. old.) Mintegy ellensúlyozásul szent napnak nevezi egy magyar hölgy a honvédek bevonulását [1941], amikoris „felszabadultunk a szerb rabság alól“. (267. old.) Nehéz lenne eldönteni, mennyire volt őszinte  ez vagy az a megnyilatkozás. Ezzel az alapvető kérdéssel vajudik önéletajzi bekapcsolódással maga az író is.

A Szabadság téren (= a Nagy Hazugság Tere, képmutatásaink színhelye, 22. old.) 1918 óta egymást követik a különböző indíttatású felszabadítók és felszabadítottak. „Nem létezik többé hősi cselekedet, hisz minden hamis, és semminek sincs következménye, se a hazugságnak, se az igazságnak, mivelhogy elveszett a kettő közötti különbség. Egy és ugyanaz lehet ez is, meg az is. Minden viszonylagos.“ (263 old.) Ennyire lehangoltan, kiábrándultan veszi a demokratikus kapitalizmus beköltözését is az Ígéret Földjére a kirobbant, Jugoszláviát maga alá temető  polgárháború előtt.

A Prológussal kezdődő és Epilógussal záruló „városregény“ el-elbeszélt történeteinek középpontjában Lazo Pavletić fiákeres (1921-1992, írták fejfájára) áll, aki egyéb találkozások mellett egésznapos kocsikázásra hívja meg az írót, hogy ennek során mondja el szülei és a saját történeteit, miközben Végel László önéletrajzi betoldásokkal meg-megszakítja, egészíti ki Pavletić  családtörténetét  szerb, ill. magyar uralmi háttérrel.

A szinte követhetetlen hallott, másod-harmadkézből átvett, valószínűsíthető eseményláncolat sajátságos helyszínrajzzá áll össze, ami magába foglalja az egész térség sorsszerű abszurditását. Eltekintve a külön cselekményt képező Orgia a Darmstädterben c. fejezettől (ebben a szovjet tisztek dorbézolását adja tovább Lazo Pavletić az anyjától, mint szemtanútól hallottak alapján, 76-92. old.), a „főhős“ apjához hasonlóan egészen személyes bizonyítási kényszerhelyzetbe kerül. Lazo apja 1914-ben Ferenc József alattvalójaként vonult a háborúba, de aztán átszökött a szerb oldalra, ahol gyanakodva fogadták. A Miatyánk felmondása szerbül ugyan nagy rokonszenvet váltott ki, de végsőfokon mégis bizonyítania kellett, mennyire őszinte szerbpártisága. A frontvonalba küldték, hadd lássák, hány katonával  képes végezni a túlsó oldalról. Ötöt számlált.

A fiú, Lazo 1944-ben a Horthy hadsereg katonájaként kerül haza az orosz frontról két bajtársával Újvidékre. Ő is megmagyarázza a kényszerhelyzetet, de ez nem elégséges. Párttagságra lép. De még ez sem elégíti ki a partizánokat. Volt bajtársait letartóztatják, majd a vesztőhelyre kísérik őket, és neki is meg kellett győznie a gyanakvókat. A kirendelt sírásó, Bújdosó Döme fedi fel Lazo halála után az írónak: „Aztán a katona tiszt hangját hallottam: Lazo Pavletić, rajtad a sor. Lássuk, velünk, vagy ellenünk.“ (282. old.) Az egyik halálraítélt szól rá szerbül: Lőj! Húzd meg bátran a ravaszt! A temetőőr megfigyelése szerint „civilruhás férfi állt a tátongó sírgödör előtt, és zokogott. Szerintem ő tüzelt.“ (283. old.) Később a barátjává lett Lazo Pavletićben azonosította a tettest. – Egyébiránt az egész könyvben – talán a hitelesség kedvéért – szerb nyelven olvashatók a nyomatékosnak szánt megnyilatkozások.

Ez az eset nehezedik egész további életére. Pravoszláv létére a katolikus temetőben akarta nyughelyét, ismételten ide járt ki virágcsokorral volt bajtársai sírhelyéhez, ettől akart megszabadulni a „főhős“, ide akart kilyukadni, de felindultságában előbb végzett vele a szívgörcs. Török Miklós – az író iskolatársa – apjával példálózva hozza indulatba az író Pavletićet: 1941-ben a magyar honvédek bevonulását éljenezte a városháza erkélyéről, 1944-ben a partizánokét – kényszerből – ugyanonnan. Közben bújtatta az egyik kommunista feleségét, aki hálából Török Miklós nevelőanyja lett. Ő ugyan nem tudta megakadályozni az apa kivégzését, de gondoskodott fia neveltetéséről. A magába zárkózó fiú mit sem tudva feleségül vette az 1944 telén az újvidéki hadbíróság egyik tagjának lányát, de mint minden más, ez is kitudódott tönkre téve Török Miklós életét. Apját kivégezték, majd a megmentett kommunista nő javaslatára utólag kitüntették. Ennek hallatán robban ki Pavletićből: „Ezek szerint lehet az ember hős is, meg gyáva is egy személyben. Húsz évvel ezelőtt még abban hittem, hogy az ember vagy hős, vagy gyáva. Legalábbis normál körülmények között, így lenne rendjén. Viszont ebben a városban minden összekuszálódott. Egyszerre hős és gyáva. Gyilkos és áldozat. Ha életben marad, akkor bizonyára nem lesz belőle hős, hanem alávaló, gyáva kukac… Gyalázatos. Így kell megdögleni, így kell lemosni a szégyent, a kurva úristenit ennek a világnak…“ (268. old. folyt.)

Végel László eddig is a bátrak bátorjaként hallatta szavát. Volt párttagként vallott és vall. Igaz, az írói stílus és struktúra mesterfogások közepette sem jut dülőre korával. Saját élete kibogozhatatlanságával is bajlódik, amikor könyve ajánlásaként a véletlenre utal a valóság és az esetleges hasonlóság tettenérésekor. Mert regényben ugyan mindaz megesehetett, ami véletlenszerűen egybevág a valósággal. Talán ma sem lehet irodalmi köntös nélkül feltárni és felfogni mindazt, ami kárhozatként megesett az „Ígéret Földjén“.

Végel László: Neoplanta, avagy az Ígéret Földje. Városregény. Noran Libro, Budapest, 1913, 297 old. 

 

Deák Ernő