2014.07.09 – tiszatáj
http://tiszatajonline.hu/?p=58078
 

BESZÉLGETÉS VÉGEL LÁSZLÓVAL

Sirbik Attila

A 2014-es Könyvhétre jelent meg Végel legújabb regénye, A Neoplanta, avagy az Ígéret Földje, amelyből nagysikerű színházi előadás is készült Urbán András rendezésében. Az újvidéki létezéssel, többek között az identitás, a térvesztés, az elfogadás prizmáján át foglalkozó regény kapcsán beszélgettünk az íróval.

– Regényeiben igen vastagon ott rejtőzik az identitás kérdésének több alakzata, ha pontosak akarunk lenni, akkor elsősorban egyfajta identitásvesztésről beszélhetünk, ami szorosan kapcsolódik a jugoszlávság, a délszláv háborúk, illetve a kissebségi lét kérdésköreihez is? Vagy ennél még messzebbre kell mennünk ahhoz, hogy megértsük, vagy akár elfogadjuk azt a helyzetet, ami ma adott Szerbiában, Újvidéken?

– A sors iróniája számomra nem tette lehetővé a teljes és radikális identitásvesztés világának megfogalmazását, pedig ennek az első nagy modernizációs sokknak részben tanúja is voltam és vagyok ma is. A teljes becketti elveszettség feltárása számomra gyakran fényűzésnek tűnt. Bizonyára azért,  mert inkább a sorozatos, ugyancsak sokkszerűen változó kor gyermeke vagyok, úgyhogy inkább az identitás-palimpszesztus élménye foglalkoztatott. Az identitás elvesztése ugyanis akkor következik be, amikor az egyén elveszti addigi identitását, de nem talál újra, és csakugyan a Semmi ketrecében vergődik. Ezek a beceketti hősök most is köztünk mozognak, de – szerintem – „nyugalmasabb” idők szükségesek ahhoz, hogy művészileg ábrázolhatók legyenek. Mondjam, hogy ezek az alakok a történelem null-pontján ragadhatók meg? Vagy a történelem halálának élménye helyezi őket éles megvilágításba? A saját koromat azonban nem élhettem át ilyenképpen, inkább az identitás komplexitása, palimpszeszt-jellege foglalkoztatott, hiszen arra a hagyományra lettem ítélve, és abban a térben szocializálódtam, amelyben mindez kegyetlen módon, vad keleti szelekben, nagy törések által valósult meg. Röviden: hagyományaim közé tartoznak az impérium- és rendszerváltások, a rendszerek diadalai és bukásai. Mindez kiderül a Neoplanta avagy az Ígéret Földje című regényemből is. De áttételes módon, az önreflexió keretében kiviláglik a Hontalan esszék című kötetemből, vagy az Exterritóriumból. Komplexitás, palimpszeszt-élmény, a módosulások, az etnikai mimikri jellemzi a teret, amelyben élek, ahol a sokféle kényszer és csapás közepette az emberi sorsnak nincs ideje és alkalma elveszíteni az identitását. Csak félig-meddig veszti el, s félig-meddig talál újat, amelytől szabadulni akar. Tehát ez a komplexitás nem boldog, hanem sanyarú. Inkább az identitás zűrzavara és anarchiája jellemzi az emberi sorsot, amelyben minden kalandra emlékeztet, minden hisztérikus és traumatikus, s hiányzik belőle a stabil forma. A nagy kérdés az, hogyan adjak formát ennek a formátlanságnak, romhalmaznak és zűrzavarnak. Egykor sokat emlegettem a vándort, a csavargót, vagyis a hontalant, a lelki és a szellemi exterritórium polgárát. Az Exterritóriumban és a nyolcvanas, kilencvenes években írott Hontalan esszékben megrajzoltam ennek a világnak a térképét, de ha úgy vesszük, akkor már az Egy makró emlékiratainak hőse is csavargó volt. Csak az utóbbi időkben mérvadó művelődésszociológiai művekben olvasom, hogy éppen ez az exterritorialitás a kisebbségi lét differencia specifikuma, ebben különbözik az anyaországi „főáramlattól”.

– Mit jelent Önnek az elfogadás és ezzel párhuzamosan a szabadság?

– A középkorról szóló tanulmányokból ismerjük az abszolútumok mágikus erejét, amelyek oltalma alá helyezte az ember a sorsát. A szabadság ez esetben nem jelentett kérdést, hiánya sem fájt. Én azért mégis a görög világra esküszöm, amelyben időnként az istenek is perben álltak egymással. Kétségbeejtő helyzeteimben a görög drámákkal vigasztalódom. Ám azt is elismerem, hogy vad ösztöneink megfékezése végett az egyistenhit civilizációs hadműveletére szükség volt, ebből a szempontból a Biblia a civilizációs kényszer és utópia remekműve. Aligha találok utópikusabb művet ennél. Csakhogy az ember kiűzette magát ebből az abszolútum által uralt „második paradicsomból”, sokszor cinikus módon, nem az isten megtagadásával, hanem megkerülésével, félrevezetésével, szóval hamiskártyásként viselkedett, színlelte a hitet. Az dobja rám az első követ, aki a Biblia szavai szerint él. Nem vagyok biztos Nietzsche igazában, hogy az Isten halott, ám feltételezem, hogy az isten elrejtőzött vagy pedig közömbösen szemléli a csalókat és a képmutatókat, akik új hamis abszolútumokat találtak maguknak. Erről a nyomorúságos fordulatról szól a Judit című drámám is. Sziveri János, aki alig írt a kortásairól, éppen a Juditról jegyezte meg, hogy: „Semmi egyéb nem maradt meg, csak a kés.” Számomra itt kezdődik a szabadság modern problémája, a hamis kisistenek megjelenésével, akik elfoglalták Isten megüresedett helyét. A kisistenek más-más rendszerekben különbözőképpen nevezik meg magukat, s az jellemzi őket, hogy az emberi sorsok urai. Jefferson mondta, hogy ha az emberek félnek a kormánytól, akkor tekintélyuralomról van szó, ha viszont a kormány fél az emberektől, akkor beköszönt a szabadság. Valahogy így értelmezem a szabadságot, hogy az embernek nem kell félnie – még attól sem, hogy saját identitásának rabja lesz.

– Sokszor és sokat foglalkozott nemzedéki kérdésekkel is, a Neoplanta avagy az Ígéret Földjében mintha ez nem játszana akkora szerepet.

– Az első regényciklusomban (Egy makró emlékiratai, Áttüntetések, Parainézis) valóban jelentős szerepet játszott a nemzedéki konfliktus, persze más-más jelentéssel. Az Egy makró emlékirataiban kiderül, hogy a fiatal nemzedék a hazugság korában él. Igaz, az gyakran kellemes hazugság volt, de erkölcstelen. Az Áttüntetések viszont arról szól, hogyan fogadja el a nemzedék a hazugságot és árulja el saját ifjúságát. A Parainézisben viszont már elmosódik a konfliktus, a nemzedékek elmennek egymás mellett. Az önmagával meghasonlott partizán nemzedék döbbenten szemléli a középkorú technokrata nemzedéket, amelyet immár csak a hatalom technikája érdekli, az, hogy hogyan konzerválja a meglevőt. Végül, a legifjabb nemzedék, amely egy talán soha sem létező tüntetés színhelyét keresi, de nem találja, minden kihullik az emlékezetéből, s saját identitása is felbomlik, azt sem tudja, hogy nacionalista vagy kommunista. Ennek az utórezgését még ma is észlelem. Tényleg, a Neoplanta avagy az Ígéret földjéből eltűnik a nemzedéki jelleg, s ehhez tudni kell azt is, hogy ez a regény valójában egy újabb ciklus második kötete. Az első volt a Bűnhődés, amelyet naplóregénynek neveztem, s egy Berlin felé tartó autóbusz utasairól szól, s ez a kísérteties út, tulajdonképpen alulnézetből szól Európáról. Ez a plebejusi kozmopolitizmusom következménye, hiszen az utcámban az emberek legtöbbet a nagyvilágról beszéltek, s a szüleim is arról álmodoztak, hogy egyszer kivándorolnak Kanadába vagy Ausztráliába. Az egyszerű, falusi emberek így őrizték a népmesék világát, a népi vándorlások emlékét. Éppen ezért 1956-ban Újvidékre kerülve döbbenten hallottam, hogy gúnyosan européernek gúnyolnak. Én viszont itt éltem bezárva egy kis térbe, és a magyar írók európai útirajzaival vigasztalódtam. A Bűnhődés tulajdonképpen ezeknek a tapasztalatoknak a számbavétele, a plebejusi kozmopolitizmus panoptikuma. Ebben már szó sincs a nemzedéki konfliktusokról. A Neoplanta szorosan kapcsolódik a Bűnhődéshez, előfordul, hogy ugyanaz a motívum más megvilágításba vagy értelmezésbe kerül, s itt már nem egy újvidéki utazik Európába, hanem a két világháborút, rettenetes etnikai konfliktusokat átélt európai XX. század „költözik” ebbe a városba. Végül a befejezés előtt álló Schlemihl fattyújából az derül ki, hogyan veri szét, hamisítja meg a kor a családtörténeteket, ezért ezt a művemet legszívesebben ellen-családregénynek nevezném. Tehát volt a naplóregény, a városregény és végül az ellen-családregény.

– A remény és a reménytelenség, valamint a gyengeség és az erő első pillantásra egymásnak ellentmondó energiái, hogyan függnek össze gondolkodásában? Hontalan esszék c. kötetében azt írja: „A remény gyengíti az embert, a reménytelenség erőt kölcsönöz neki.” Nem lehetséges, hogy léteznek olyan történelmi pillanatok, amikor éppen a gyengeség kölcsönözheti az ember számára az erőt? Vagy ez már egyféle krisztusi szemlélet?

– Az esszéim személyes jellegűek és inkább a keresés jegyében íródnak, ilyenképpen megelőzik a regényt. Az Egy makró emlékiratai előtt is esszében próbáltam regényem szellemét, kereteit keresni. Az egészen más dolog, hogy azután a regényszöveg törvénye eltérít az esszé gondolatvételétől. Ebben az értelemben az esszé a szó eredeti értelmében kísérlet marad. Az Egy makró emlékiratai előtt az Új Symposionban közölt esszék nem kerültek be válogatott esszékötetembe, a Hontalan esszékbe azért, mert kiforratlanoknak tartottam őket, de azért érdekesek. A regény után újra esszék következnek, amelyekben nem csak az előző regény a reflexió tárgya, hanem egy következő mű „előkészítése” is. Az idézett mondat is ebbe a kontextusban értelmezhető. Regényhőseim többnyire a remény jegyében szeretnének élni, de ugyanakkor bennem is él az utópia szelleme, s a legnagyobb vereségeimet és tévedéseimet is ennek köszönhetem. Ezért kellet papírra vetnem a mondatot, mely szerint jó lenne megszabadulni a reménytől.  Meglehet, hogy a reménytelenség csak egy vágyott túlélési stratégia. Nem bonyolódnék bele ebbe a kérdésbe, mert ez egy újabb esszét követelne. Aztán pedig újabb regényt. Ez egy igazi labirintus. Tévelygés. De lehet, hogy igaza van, van ebben némi titkos krisztusi szemlélet is, amiről nem illik beszélni.  Nem is merek.

– Tudna irónia nélkül élni? 

– Azt nem tudom megmondani, hogy tudnék-e, de abban biztos vagyok, hogy szeretnék. A Parainézis utolsó fejezete például az irónia kritikája. A legironikusabb művem, a Nagy Közép-Kelet-Európai Lakoma bevonul a Pikareszk Regénybe (egyébként tele van Gombrwicz és Thomas Mann idézettel, parafrázissal) végül is egy drámáról szól, egy kisebbségi drámáról, amely ma is tart, csak nem akarjuk bevallani. Amikor írtam, a lelkem mélyén Thomas Bernhard haragja élt, s ezt jeleztem is a stílusparafrázissal. Utána az Exterritóriumban beláttam, hogy nem kell vájkálni a sebekben. Elég egyszer megbolygatni, aztán fájjon a seb(em). A későbbiekben nem kapott lángra, csak belülről parázslott Thomas Bernhard haragja. Ebben a közösségben ezt nem lehet folytatni, s ha éppen igazat akarok mondani, akkor hozzáteszem az is, hogy az egész Közép-Kelet-Európában. A Bűnhődésben inkább menekültem az iróniától, talán a groteszk felé. Ezen a prizmán keresztül tudtam legjobban érzékeltetni, hogy milyen gyarló játékszerei vagyunk a történelemnek. A Bűnhődésben oldottabb formában jelentkezik ez, a Neoplanta avagy az Ígéret Földjében keményebben, lehet, hogy a kritikusoknak igazuk van: ironikusabban, de én mégis úgy gondolom, hogy az iróniától menekülő ironikus vagyok.

– Újvidék metafora vagy valós tér?

– Mindkettő. Újvidék volt regényeim toposza az Egy makró emlékirataiban is. Aleksandar Tišma szerint ez volt az első modern, urbánus újvidéki regény. Még a hatvanas évek első felében írtam, amikor modernizálódni kezdett ez a társadalom. Aztán az Áttüntetésekben immár az elvesztett illúziók metaforájává alakult át, hiszen arról szólt, hogy a ’68-as nemzedék, hogyan árulta el illúzióit, avagy hogyan csalta tőrbe a történelem ezt a nemzedéket. Ebben a regényben Újvidék inkább a metafora, habár a helyszínek konkrétak, ugyanazok, amelyek a Neoplantában más értelmezésben felbukkannak. A nyolcvanas évek végén azonban úgy véltem, vissza kell térnem a „valós térbe” hiszen a pusztulás kezdetéről bizonyosodtam meg. Ezek a kisesszék Újvidék tereiről és utcáiról szóló mementóként is felfoghatók. A Peremvidéki élet című könyvem először szerb nyelven jelent meg 1992-ben s Aleksandar Tišma irt hozzá egy rövid jegyzetet. Amikor a könyv bemutatójára igyekeztem, Újvidéken alig pislákoltak a fények, s a terepszínű egyenruhásokkal teli városban éjszaka dübörögtek a harckocsik.  Egyébként az egyik kisesszét beemeltem a Neoplanta avagy az Ígéret Földjébe, amelyben Újvidék újra inkább metafora, a városról szól, s egyben erről a véres XX. rövidnek nevezett századról is. Arról a századról, amely gyártotta a reményeket, hogy romhalmazzá változtassa őket. Tehát ez a regény nemcsak újvidékről szól, hanem az 1914-ben kezdődő és az 1989-ben befejeződő századomról is. Az én századomról, ismételhetem Günther Grasszal.

Sirbik Attila