“Az asztal alá kerültem”

Interjú Végel Lászlóval

Vári György

Magyar Narancs, 2013/43. (10. 24.)

http://magyarnarancs.hu/konyv/az-asztal-ala-kerultem-87101

Kisebbségi közösségét féltő kozmopolita, magányos újvidéki urbánus, két évtizede a kettős állampolgárságért kampányoló, bevezetésével viszont elégedetlen szabadelvű, akit vonz az exjugoszláv Marx-reneszánsz.

Magyar Narancs: Mindig is Újvidék írója voltál, de az utóbbi időkben különösen sokat írsz a városról. Foglalkoztat a Monarchia világa, a sokféle kultúra együttélésére épülő városok polgársága, Közép- Európa valamiféle egysége. Monarchia-nosztalgia mégsem jellemez, ahogy másféle nosztalgia sem.

Végel László: Nem tartom valósnak. Számomra Jugoszlávia kulturálisan nagyon izgalmas képződmény volt, ám amikor láttam, hogy tankokkal kell “védeni”, akkor azt írtam: legyen vége. Minél előbb, annál jobb. Nincs tehát sem Monarchia-nosztalgiám, sem Jugoszlávia-nosztalgiám. Viszont mindkettő a szellemi hagyományomhoz tartozik, és fontosnak tartom e kelet-közép-európai hagyomány továbbélését elsősorban a városomban, Újvidéken. Újvidék sokáig őrizte is ezt a miliőt a régi Jugoszlávia idején, a dunai egyensúlyt, gyakran Belgrád és Zágráb vitáiban is Újvidék képviselte a középutat, volt benne valami a Balkánból és Közép-Európából is. Soknemzetiségű város volt, a németek a lakosság negyedét tették ki, jó volna, ha ennek legalább az emléke megmaradna. Viszont most a volt Jugoszlávia területén nemzetállam-építés zajlik. A szerbek is erre törekszenek, igyekszenek Újvidéket is úgy átalakítani, hogy megszabadulhasson ettől az ambivalens hagyománytól, a múltjától.

MN: A zsidókat meggyilkolták, a németeket elzavarták, a magyarok Újvidék lakosságának öt százalékát tehetik ki.

VL: Igen, öt-hat százalék. De elsősorban nem is az abszolút számuk csökkent, jóval kisebb itt, a szórványban a csökkenés, mint a Tisza mentén vagy Szabadkán. Újvidékről a 90-es években is kisebb volt az elvándorlás, a magyarországi áttelepülés, és most sem olyan nagymértékű. Ez is inkább ott jellemző, ahol nagyobb számban élnek magyarok. Az egész Bácskában Horgoson, Zentán, Adán, Szabadkán a legalacsonyabbak az ingatlanárak – nagy a kínálat, mert távoznak az emberek. Az újvidéki ingatlanárak viszont a belgrádiakkal vetekednek. A város fontos központ, terjeszkedik gazdaságilag, könnyebben találnak ott a magyarok is munkát, mint otthon, a jól képzettek könnyen elhelyezkedhetnek, de a szakmunkások is. Azért csökkent felére a magyar lakosság százalékaránya, mert Újvidéknek húsz éve még 200 ezer lakosa volt, míg most 400 ezer. A város arculatát a magyarok már alig-alig befolyásolják. A többi vajdasági város mezővárosként fejlődött még a Monarchia idején is, magyar polgárság inkább Újvidéken létezett. Gondoljunk arra, mennyire keményen szól és milyen sötét képet fest Kosztolányi aregényeiben az álmos Szabadkáról, “Sárszegről”. Nagybecskerek volt még kivétel, mert onnan nyílt az út Temesvár felé, kelet felé, Újvidékről pedig a Balkán felé. Nem csak a mostani könyveim főszereplője különben a város, de már a legelső regényemről, az Egy makró emlékiratairól is azt írta a felerészt magyar zsidó származású szerb író, Kertész Imre Sorstalanságának későbbi fordítója, Aleksandar Tisma, hogy az első modern, urbánus újvidéki regény. Le is fordította szerbre.

MN: Orbán Viktor is oda nyilatkozott egy alkalommal, hogy az Egy makró emlékiratai ifjúkora kedves olvasmánya volt.

VL: Egy Kovács Károly nevű fiatalember készített vele egy interjút a 90-esévekben, egy focimeccs szünetében, beszélt az újvidéki kultúráról, az Új Symposionról, ami könnyen kerülhetett érdeklődő, a rendszer alternatíváit kereső fiatalok kezébe. Az újvidéki rádió könnyűzenei műsoráról is szólt, az az ő nemzedéküket befolyásolhatta, és így került szóba a Makró. Nem tudom, végül lement-e az újvidéki tévében, nekem az interjú készítője mesélte. A történet egyébként a magyar demokratikus ellenzék szép korszakáról szól, a 80-as évek végére utal, amikor magyar barátaim egy asztal mellett ültek. Ma már nem ülnek oda, én meg az asztal alá kerültem. A Makróval szemben a Neoplanta, avagy az Ígéret Földje, a legújabb könyvem már visszatekintő távlatból veszi mindezt szemügyre. A Makró világához tartozik még az Áttüntetések és a 80-as években született Parainézis, az utóbbi itt Magyarországon nem is került be a könyvárusítási forgalomba, úgyhogy alig tudnak róla. Ezek a regények értelmezik egymást, az én nemzedékem történetét beszélik el. A második “ciklust”, amit most tervezek lezárni, a Bűnhődés című regény, a Neoplanta és a Schlemil fattyúja alkotná, az utóbbit most próbálom befejezni. A Bűnhődés Európát mutatja kisebbségi alulnézetből, egy kalauz lesz a Vergiliusom, s kirajzolódik benne egyféle földalatti Európa. Szó sincs többé arról az ünnepélyes, reprezentatív értelmiségi diskurzusról. A Neoplanta egy város drámáját játszatja újra. Ez az a város, amelybe mindenki úgy érkezett, mintha az Ígéret Földjére igyekezne, úgy is jött, hódítóként, s nem is csoda, hogy tömegsírok szegélyezik. És senki sem mer szembenézni saját bűneivel. Cserélgetik az utcák, az emberek, a terek neveit, mindig minden újrakezdődik. Ami Újvidék hagyományát illeti, félek kimondani, hogy vége, de tartok tőle. Egyetlen reményt látok: ha Szerbia mielőbb csatlakozik az Európai Unióhoz. Akkor Újvidék újra bekapcsolódhat egy olyan áramkörbe, amilyenbe régebben, legszebb napjaiban is tartozott. De félek, hogy már késő lesz.

MN: Nem Újvidéken születtél, hanem egy Szenttamás nevű kisvárosban, 35 kilométerrel arrébb. Ott született – veled egy napon – Gion Nándor is. Milyen viszony fűz, ha egyáltalán, Szenttamás világához?

VL: Gion és az én szüleim jól ismerték egymást, közel laktunk, együtt fociztunk. ‘ többet írt Szenttamásról, a vajdasági magyar irodalomnak ahhoz a vonalához tartozott, amelynek képviselői ugyan Újvidéken éltek, de mégsem az újvidéki életet élték. Gion főszerkesztő volt, fontos pozíciókat töltött be a tartomány politikai életében, de számára idegen maradt a város. Kevesebbet

járt haza, mint én – én vissza is mentem egy évre lakni, ma is gyakran járok oda -, de a képzeletében Szenttamás maradt eleven. Az anyja remek mesélő volt, történetei előbukkannak Nándi prózájában. Szenttamás egyébként tragikus sorsú település, s nem csak az 1944-45-ös retorziókra gondolok. 1848 például kész borzalom volt. Szenttamás a szerb nagygazdák világa, amelyben a magyar béresek, cselédek népe élt 1918 előtt is. Mekkora paradoxon! Amikor a magyar volt az “uralkodó nemzet”, a Vajdaságban az “uralkodó nemzet” soraiban volt a legnagyobb a nincstelenség. A szenttamásiak közel állnak hozzám, amikor íróként sehol sem léphettem fel, a szenttamási népkönyvtárba azért mindig hívtak. Belőlem azonban hiányzik ez a romantikus faluélmény, és elég régóta már a falvakból magukból is. A 70-es évekbenegész Jugoszlávia és benne a Vajdaság is hirtelen modernizálódni kezdett. Egyre kevesebben foglalkoztak földműveléssel, a falvak kiürültek, akik maradtak, azok a városias életformáról álmodoztak. Rengetegen mentek ki erről a vidékről legalább Újvidékre, még inkább vendégmunkásnak Ausztriába, Németországba. A népmesék szelleme munkált ebben, hogy a legkisebb fiú fogja a vándorbotot, és elindul szerencsét próbálni, rám és még sokakra inkább ez hatott. Ezt neveztem plebejusi kozmopolitizmusnak. De megértem a falusi romantikát is: úgy érezték, hogy a falu érintetlenül megőrizheti a tradicionális magyar közösséget, és ez nemes szándékú elképzelés, még ha az a falu, amelyről a vajdasági magyar irodalom szólt, a szemük előtt tűnt is el.Az emberek most is menekülnek a falvakból, kemény világ az, nincs meg benne az az elképzelt idill. A szocializmus még úgy-ahogy fenntartott valamiféle látszatot, de ami most zajlik a kisvárosokban, abban van valami ördögi. Mondjam azt, hogy ez pokoli rekonstrukció?

MN: Urbánus, “kozmopolita” szerző létedre nagyon fontosnak tartod a magyar kulturális identitás megőrzését. Mindig is híve voltál a kettős állampolgárságnak, veszekedtél is emiatt néha anyaországi liberális elvbarátaiddal.

VL: Mindig köztes helyzetben voltam. Egyik részről nem voltam elég urbánus, a másik részről nem voltam eléggé népi. Valahogy mindig a senkiföldjén kötöttem ki, holott, legalábbis úgy érzem, csak egyszerű dolgot akartam, modernizálni a nemzeti értékrendet. 1971-ben arról írtam, hogy a magyar nemzetiségi elit elhanyagolja a magyar kisebbséget – az ellenem írt vádiratokból egy könyvet lehetne összeállítani. Akkor, 71-ben nacionalistának neveztek. Rosszullét kap el, ha hallgatom a főfoglalkozású magyarokat, de akkor is, ha hallom, hogy a nemzeti identitás nem fontos. Kisebbségi helyzetem arra tanított, hogy kétszer annyit kell dolgozni, hogy legalább feleannyi elismerést érdemeljünk ki, mint az, aki a nemzetállam esernyője alatt rajong a nemzetállamért, vagy tagadja. Annak az esernyője alatt még tagadni is kényelmes gesztus. Mindig a nagyvilágról álmodoztam, de a legnehezebb időkben, a balkáni háború idején, vagy a légitámadások időszakában ki sem mozdultam a Vajdaságból. Akik mostanság “nemzetben gondolkodnak”, kinevettek, amikor ’93-ban a Magyar Hírlapban nyilatkoztam erről, és a PEN Club közgyűlésén Konrád Györggyel együtt felszólaltam a kettős állampolgárság érdekében. A PEN egyébként támogatta javaslatunkat. Most is azt gondolom, hogy ez jó út egész Kelet-Közép-Európának: minden kisebbséginek, mindenkinek, aki két közösség életében van benne, meg kell adni a lehetőséget, hogy ha úgy gondolja, kettős állampolgár lehessen. Jogilag nyilván nehéz formalizálni, milyen is lehet pontosan az a kettős kötődés, amely erre valakit feljogosíthatna, de az én javaslatom el sem jutott odáig, hogy jogászok foglalkozzanak vele. Azt hiszem, a jövő erre fog vezetni, a régiók ereje majd növekszik, és a kettős kötődés polgárjogot nyer. Egyre több ide és oda is kapcsolódó élet sűrű hálója fonja át ezt a régiót, és ezt a realitást a jognak is el kell ismernie. Most, hogy húsz év után ez végbement, sajnos politikai haszonszerzés vezette a döntést, nem mélyebb megfontolások. Így csak a kisebbségiek pártpolitikai megosztására volt jó, amire pedig igazán nem volt szükség. A szabályozás máris puszta biznisszé vált, Újvidéken magyar nyelviskolák nyílnak, hogy az emberek megszerezzék a magyar állampolgárságot, és az EU segítségével távozzanak Nyugatra. A magyar fiataloknak is gyakran csak erre kell Magyarország: tranzitállomás. Főleg a jól képzettek tudnak menni, és ha az itteni magyarok értelmiség nélkül maradnak, az végképp megállíthatatlanná teszi a közösség hanyatlását, a beolvadást. Nehéz magyar orvost vagy ápolónőt találni, hallom. Hol vannak? Londonban, Bécsben és Németországban. Nem is hibáztatom őket: senkinek nem mondanám, hogy ha úgy érzi, javíthat a sorsán, hazaszeretetből maradjon a szülőföldön. Nincs is jogom erre. Új maradáspolitikára lett volna szükség, párhuzamosan a kettős állampolgársággal. Ennek kidolgozása újfent elmaradt.

MN: Ehhez a helyi magyar politikai elit is kéne, és velük sem vagy megelégedve.

VL: Jó szándékban nincs hiány. A NATO-támadás idején ez a kétháromszázezres közösség helyben maradt. Ezzel minden egyes ember egyszer s mindenkorra egyetemi szinten, csillagos ötösre levizsgázott a szülőföldhöz való hűségből. Ezek után végképp nem szabad jó magyarról és rossz magyarról beszélni. De a kisebbségi politika nem tud építeni erre a közös alapra, mert a magyar pártmegosztás modelljeiben gondolkodik. Nem kevesebb, mint öt kisebbségi párt van, még ha igazán csak a Vajdasági Magyar Szövetség rúg is labdába. De a nemzeti tanácsi választásokon a VMSZ-re és a többiekre összesen a magyar választók úgy egyharmada szavazott, pedig ez az önigazgatás legfontosabb szerve, és jó, hogy van, még ha nem is működik éppen hibátlanul. Önvizsgálatra lenne szükség, hogy miért van ez így. Az autonómiáról beszélek, amit fontosnak tartok, s emlékeztetnék arra, hogy Jászi Oszkár már 1920-ban azt írta, hogy a kisebbségek kulturális, nyelvi és politikai autonómiája a megmaradás feltétele. Ez egy fontos magyar baloldali tradíció. Én örülnék, ha az autonómiáknak nagyobb hatáskörük lenne, és egyúttal erősebb demokratikus kontrollja. Sajnos eddig egyik sem valósult meg. “Csonka autonómia” van, és hézagos demokratikus kontroll. Senki nem képes ellátni a magyarság valódi politikai képviseletét. Húsz év alatt a vajdasági magyarok lélekszáma 90 ezerrel csökkent, a közösség bő negyede eltűnt. Ekkora esésre nem volt még példa, sem a két világháború közt, sem a titoizmus alatt. A két háború közti vagy a szocializmus idején kialakított retorika ismételgetése tehát fabatkát sem ér ma.

MN: Túl sok egyéb az anyaország felől nem jön – vagy ez, vagy éppen semmi.

VL: Mosolygok és bosszankodom, amikor jönnek a pesti politikusok, és magyarázzák az itteni embereknek, hogyan legyenek magyarok. A szólamos rokonszenv jelenik meg és a panasz, mondjuk a tényleg borzalmas és jelenleg is zajló magyarverések. De a mindennapi életünk gazdagsága, ellentmondásossága nem érdekel már senkit, eleven kisebbségi kultúra pedig mintha nem is lenne. Az irodalom például már régóta nem erről szól jórészt. Az önmagunkról alkotott és a rólunk kialakított sztereotípiáinktól kéne megszabadulnunk.

MN: Mit tervezel most írni?

VL: Magyarok, ez lesz a címe, keverednek majd benne a műfajok. Esszé és portrébetétek lesznek benne, és attól félek, hogy talán egy agónia története lesz.

MN: Egy nemzeti kisebbség agóniájáé?

VL: Igen. Sokáig én ezt teljesen abszurdnak tartottam, és nem akartam hinni

benne, hogy pár nemzedéken belül vége, de a számok ezt mutatják. Én ez ellen minden erőmmel tiltakozom, nehezen tudom elfogadni, de amikor leülök az íróasztal mellé, és számba veszem, milyen is ez a világ, ezzel szembesülök. Hacsak nem lesz valami döntő változás, de már magam is csak nehezen tudnék nevet adni ennek az ismeretlenként is remélt változásnak. Én, aki a roppantul nemzetieknek “liberális kozmopolita” vagyok, csak nem

mentem el 72 év alatt innen, és annyiban nem vagyok világpolgár, hogy a

szövegeim nem az absztrakt, általában vett világról szólnak, hanem a Vajdaságról, az itteni emberek sorsáról, Újvidék kulturális sokszínűségéről és tragédiájáról.

Vári György

2013/43. (10. 24.)

Cimkék: