Se vele, se nélküle – interjú Végel Lászlóval

 
 Fél életen át meséli élte történetét, de haláláig nem merte kimondani, hogy a győzelem nevében saját bajtársait kellett legyilkolnia és tömegsírba vetnie. Ez a győztesek gyávasága… – Szerbhorváth György interjúja Újvidékről Végel László újvidéki íróval.

Aki ismeri írásaidat, különösen legutóbbi naplóregényed, esszéidet és az újvidéki Családi Körben megjelent naplójegyzeteidet, annak e regény témái részben ismerősek. És akár egy szóval is leírható: Újvidék. E város lenne az alfa és az ómega?

Régi történet… Így is lehetne mondani, de az alfa és az ómega között rengeteg dolog van. Hozzátenném ugyanis, hogy első regényem, az Egy makró emlékiratainak megjelenésekor, 1968-ban, az egyik legrangosabb szerb író, Aleksandar Tišma, azt írta, hogy ez az első modern regény Újvidékről. A legújabb regényemről jegyezte le Károlyi Csaba, hogy ugyanúgy kiemelkedő pontja a munkásságomnak, mint a Makró, s a két művet éppen az újvidékiség köti össze. Ez a két mű zárja keretbe többi művemet is. Újvidék azonban számomra nem zárt tér, műveimben nyoma sincs a szülőföld iránti szentimentális avagy megszépítő érzéseknek, élményvilágnak. Ez kitűnik már a Makró megjelenése körüli bonyodalmakból, melyek során ezt a regényt amorális, a valóságot eltorzító, fekete irodalomnak nevezték. Érdekes, hogy a német kritika visszatér erre a témára, s a kritikusok úgy vélték, hogy hazug világot leplezett le. Már ez a néhány mondat is arra utal, hogy Újvidék az én esetemben inkább kiindulópont. Az első három regényem, az Egy makró emlékiratai, az Áttüntetések, a Parainézis színhelye Újvidék. Ám a nemzedéki szemlélet függvényében az újvidéki sorsok a modern kor viharárban vergődnek. Az új „regényciklus”, a Bűnhődés, a Neoplanta avagy az Ígéret földje s a készülő Schlemihl fattyúja, amit kisebbségi családregénynek szánok, immár nem a nemzedékem, hanem inkább a balszerencsés századom freskója, látva, hogy század e (a közép-kelet-európai) térségben sehogyan sem akar lezáródni. De a két regényciklus között feszültségek és replikák is fellelhetők, így például a Neoplanta avagy az Ígéret Földjében feltűnnek ugyanazok a városi toposzok, amelyek az Áttüntetésekben megfogalmazódtak. Csakhogy mindig másról szólnak. Az első regényben a nemzedékemről, a másodikban a századomról. A két „ciklus”, vagyis a hat regény egymáshoz kapcsolódva olyan labirintust képez, amelyben tévelygek és eltévedek. Úgyhogy a válaszom végén már abban sem vagyok biztos, hogy Újvidék az alfa és az ómega, lehet, hogy csak egy imaginárius városról van szó, amely részint emlékeztet a Duna-parti, a Balkán és a Közép-Európa határán levő városra.

Mint regényedből is kiderül, a II. világháború elején a Budapestről érkező hivatalnokok (ahogy ott mondták: ejtőernyősök) nem értették Újvidéket. Újvidéket nem értették, a soknemzetiségű várost, vagy a Vajdaságot, vagy egyáltalában a határon túlt?

Nem, persze! A véletlen úgy hozta, hogy ugyancsak a könyvhétre jelent meg Márai SándorHallgatni akartam című könyve, amely tulajdonképpen az Egy polgár vallomásainak a folytatása. Elolvastam a könyvet, s úgy találtam, hogy Márai akár koronatanú is lehetne ebben a kérdésben. Leírja, hogy a visszacsatolt területekre kivezényelt magyar hivatalnokok és katonatisztek úgy viselkedtek, mintha egy eltévedt nyájat akartak volna jó útra téríteni. A felvidéken „anyásoknak” nevezték őket, nálunk, jól mondod, „ejtőernyősöknek”. Erdélyi íróbarátaimtól hallottam az „Édes Erdély itt vagyunk, minden állást mi kapunk…” kezdetű dalt, amely ugyanerről a motívumról szól. De regényemnek csak mellékes szála, én inkább arra a cselédre helyeztem a hangsúlyt, aki a két világháború között egy szerb gazdánál cselédeskedett, aztán megérkezett a pesti úri kisasszony, annál is cselédeskedett, majd visszatért a gazdag szerb, és ő újra cseléd lett. Az urak váltakoztak, a cselédek maradtak. És engem jobban érdekelnek a nincstelenek, a kivetettek, a mellőzöttek, az elbizonytalanodottak, az álmodozók, mint a tegnapelőtti, a tegnapi és a mai balszerencsét okozó urak.

Mennyiben a kisebbségi lét újradefiniálása a hontalan lokálpatriotizmus? És hősödet, a szerb fiákerest – akinek apja szerb katonaként keveredett Újvidékre – mennyire tartod annak?

A hontalanságot másként értelmezem, mint ahogy a tősgyökeresek. Sokkal hitelesebb életnek tartom, mint a hazával, a szülőfölddel kapcsolatban kialakított romantikus képet. Egyébként is az említett romantikus kép egyre hiteltelenebb lesz. Mindenki a szülőföldről áradozik, de menekül tőle. Ha nem másik földrészre, ha nem Európába, akkor a legközelebbi nagyvárosba. Többször is bevallottam, hogy a gyökereim nem a földbe fúródnak, hanem az ég felé kapaszkodnak. Persze eközben azok sem állnak közel, hozzám, akiknek van elég kapcsolati és egyéb tőkéjük, és műgyökerekkel repkednek egyik reptérről a másikra, leszállnak a gépről, elültetik a műgyökereket, s máris otthon érzik magukat. Ezek ugyanolyanok, mint azok, akik műkönyveket hullatva úgy ápolják a nemzeti érzést, mint a művirágokat. Én a hontalanság drámáját ismerem, amelynek a nemzeti kisebbségek természetszerűen ki vannak szolgáltatva, de meg kell tanulniuk ezzel élni. Ez egy új, az immunitást szolgáló eklektikus életforma, nyelv, kultúra, a szubjektum megtévesztő álarca és egyben arca is. A derűs tekintetű szfinx önvédelme. Talán előnyünkre is lehet fordítani, mert a hontalanság tudata vírusként terjed Európában. Tapasztaltabbak vagyunk ebben, tehát legyünk szívósabbak. Ne panaszkodjunk, hanem vállaljuk. A kérdésed meglep, hiszen a „derűs tekintetű szfinx” az új regényemben, a Schlemihlben bukkan majd fel. Meglehet a naplókban már sokat utaltam erre is. Ennek a regénynek a főhőse nem ezt a hontalanságot képviseli, legfeljebb csak érinti. Az apja, mint győztes hódító érkezett Újvidékre, aztán egy rövid időre, 1941-45. között ő is megérzi a kisebbségi állapotot, ám újra győztesként kerül ki. Ezt a Balkán és a Közép-Európa határán elterülő Duna parti várost ugyanis mindig meg akarták hódítani. Békében és háborúban! Nagy tömegek zúdultak ide, azzal a reménnyel, hogy megérkeztek az Ígéret Földjére. Ez történt regényem hősével, Laza Pavletićtyel is. Fél életen át meséli élte történetét, de haláláig nem merte kimondani, hogy a győzelem nevében saját bajtársait kellett legyilkolnia és tömegsírba vetnie. Ez a győztesek gyávasága, az ő sorsa jelképezi e táj embereinek 20. századi betegségét is: nem mernek szembenézni saját múltjukkal, bűneikkel, világukkal. Ez az ember mégis gyilkos (is). Ezt a világot egyébként más perspektívából a Bűnhődésben is ábrázoltam.

Az utóbbi időben sorra jelennek meg – és mindenképpen szakmai siker mellett – német nyelvterületen a könyveid, s az utóbbi években igen sokat is éltél Svájcban, Németországban. Újvidék – ez a mai, ez az új, ami csöppet sem hasonlít a 90-es évek előttihez – mennyire hiányzik, és mennyi látod másképp?

Nem is hasonlíthat, hiszen az elmúlt húsz évben lakóinak lélekszáma majdnem megkétszereződött. 1991-ben 200 ezret tett ki, ma közel 400 ezret. Ez egy tipikus európai peremvidék, ahol a különböző kultúrák csapnak össze, vagy stimulálják egymást. Hol, hogy. Éles, brutális megszakítások, újrakezdések jellemzik ezt a várost, ez határozza meg az emberi sorsokat, a magatartás- és életformákat, a habitusokat, az emberi viszonyokat. Azelőtt is így volt, csak nem ennyire hangsúlyozottan. Amikor 1956-ban megérkeztem Újvidékre, a távoli országrészekből özönlöttek a fiatalok ide, igen, az Ígéret Földjére, hogy meghódítsák a várost. Valójában nem történt semmi váratlan, csak az indulatok durvábbak és a jajszavak csendesebbek.

Szeretettel írsz a városodról, de legalábbis – szeretettel írnál … Lehet még?

Persze, hogy szeretnék… de nem tudok. Vagy nem lehet. Csak azt tudom mondani, hogy nehéz vele, de nélküle is. Valójában az irodalmam köt a városhoz, a többi nem is lényeges.