Az ellenálló túlélő

Népszava, 2013. április 2.

http://www.nepszava.hu/articles/article.php?id=634580

A szerbiai háborúsdik legelején, valamikor 92-ben, amikor Milošević emberei elcsaptak a munkahelyemről, az Újvidéki Televízióból, egyszeriben időmilliomos lettem, akinek bőven volt alkalma tépelődni a jövőről. Felutaztam Budapestre, hogy a barátaimmal megbeszéljem az új helyzetet, meg hogy rövidebb írásaim folyamatos közléséről gondoskodjak. Találkoztam Konrád Györggyel is, aki felidézte a hetvenes éveket, amikor szilenciumra volt ítélve, amely időszakot élete legboldogabb időszakának nevezett, mert elszigetelten ugyan, de zavartalanul írhatott.

A következetes és elszánt individualista révbe jutott, rátalált a magány. Húsz évvel ezelőtt Újvidékre látogatott. Európa szerte ismert név, könyvei egyre másra jelennek meg Szerbiában is, regényeit és esszéit pedig nagyra becsülte a Milošević ellenes, főként liberális ellenzék. Az újságírók ostromolták, Konrád pedig türelmesen nyilatkozott. A legkimerítőbben a belgrádi Danas című ellenzéki napilapnak, amelyben tőle szokatlanul éles hangon tiltakozott a magyar kisebbség elleni atrocitások ellen! Ugyanaznap este, a Szerb Matica dísztermében tartott előadásában megismételte az interjúban mondottakat. A teremben néma csend volt. Mindenkit meglepett, hogy az européerként számon tartott író hangja akkor keményedett be, amikor egy nemzeti kisebbséget vett védelmébe.

Konrád állásfoglalásában nincs semmi meglepő. Az egyetemes kisebbség hangadója, azon kevesek egyike, aki felismerte, hogy kisebbséginek lenni nem csak állapot, hanem európai hivatás is. Ugyanez az elgondolás vezérelte 1992-ben is, amikor a PEN elnökeként a kisebbségek kettős állampolgárságának támogatását javasolta a PEN budapesti tanácskozásán. Könnyen szót értettünk. A javaslatot együtt terjesztettük be, a PEN pedig elfogadta.

A magányban visszanyert személyes autonómia és a kisebbségi közösség melletti radikális kiállás látszólag ellenmondást rejt. Konrád György életműve azonban éppen ezeket az ellentmondásokat múlja felül és hozza egységbe. Liberális és individualista, aki azzal a mély meggyőződéssel él és alkot, miszerint a személyes autonómia minden más autonómia alapja, ám mégis a republikánus erények boncolgatása foglalkoztatja a legszenvedélyesebben. Elkötelezettségének középpontja nem az individuum, hanem a modern közösségi identitás. A Látogató c. regénye a kitaszítottak, a kitagadottak világát eleveníti fel. A Városlapító a kelet-közép-európai rendszerváltó értelmiség utópiáját fogalmazza meg, főszereplője a város, az új közösségi élet. A kelet-közép-európai rendszerváltások után úgy tűnt, hogy eszményei megvalósulnak, hiszen a régióban sorra összeomlottak az egypártrendszerű diktatúrák, beköszöntött a parlamentáris demokrácia, létrejött a szabad piac. Konrád előtt felrémlett a szabadság szigete. A századforduló éveiben írt regényeiben maradt idő az emlékezésre, vagy a személyes élményekre (Kőóra, Elutazás és hazatérés, Fenn a hegyen, napfogyatkozáskor).

Úgy tűnt, hogy beteljesült Miroslav Krleža jóslata: jaj annak a nemzedéknek, amelynek eszményei megvalósulnak! Csak úgy tűnt, de nem az történt. Az eszmények nem valósultak meg, csak a jaj maradt. A közéleti romokat látva Konrád a rendszerváltás liberális Jónásaként menekült volna a személyes autonóm világba, de a közösségi élmény meghatározóbb volt. Szabadon választhatta volna azt a szigetet, amit egykor kényszerből kellett választania, de ez csak ideig-óráig volt lehetséges. A városalapító szerzője annak az utópikus városnak a romjai alatt találta magát, amelyet tervezgetett. A város nem épült meg, habár az épületek tervrajza elkészült. A látvány abszurd: az épületanyag új, de a látvány régi romokra emlékeztet. A szocializmus bukása után Közép-Európa megmutatta szörnyű arcát, amit az államszocializmus sokáig rejtegetett. Konrád is mondhatná azt, amit Arthur Koestler jegyzett: “Valamikor még reménykedtünk, hogy az utópiák valósággá válnak; ma fegyelmezettebb hangulatban a legtöbb, amit remélhetünk, hogy kapunk egy kis haladékot.” Joggal írta tehát, hogy történetének hőse “ellenálló túlélő”. Ez az utolsó esély, hiszen immár az utópiák is csapdákat rejtenek.

Úgy tűnik, ezzel bezárult a kör. Akarva-akaratlan a fiatal Konrádra gondolok, arra a budapesti találkozásra, amelyen elmondta, hogy mikor volt a legboldogabb. Az említett budapesti utam után Želimir Žilnikkel, a Berlinale Arany Medve-díjas filmrendezőjével utaztam a berlini Balkán-konferenciára. Örömmel indultam útnak, némi kárpótlást jelentett. Ítéletidőben, Csehországon keresztül, Lipcsén át vezetett az utunk. A német határ közelében figyeltem a Monarchia hangulatát megidéző épületeket, majd a határtól néhány kilométerre szebbnél-szebb cseh lányok tűntek fel. A bársonyos forradalmaknak köszönhetően a határ megnyílt, az átjárás szabad volt. Az autóút mellett hiányosan öltözött csinos cseh lányok német kuncsaftokra vadásztak. A Konrád által emlegette Közép-Európa eszmény jutott az eszembe. Mennyi megalázást kell tűrnie a balszerencsés régiónak a szabadság nevében?!
Berlinben derűlátóbb lettem, hiszen Žilnik kocsijával, az első berlini anarchikus éveknek hála, a Brandenburgi kapu alatt autóztunk, azon az útvonalon, amelyet azelőtt a kegyetlen kelet-német határőrök miatt meg sem lehetett közelíteni. A hajdani tiltott övezetben sétakocsikáztunk, amikor újra csak Konrád jutott eszembe. Munkanélküliként, kitaszítottként arra gondoltam, hogy ideiglenesen mellőzni kell a személyes sorsot, a legfőbb, hogy a közép-európai utópia megvalósul. Talán ennyi elég a boldogsághoz.

Az évforduló kapcsán ezek az emlékek foglalkoztatnak, amikor szükségszerűen arra gondolok, hogy vajon mindezek után, elégedett, boldog-e a 80 éves Konrád György?

Végel László író /