A gumibot nem mindenható
Népszava, 2013. március 23
http://www.nepszava.hu/articles/article.php?id=631961
 
A Vajdaságban zajló etnikai konfliktusok paradoxális helyzetben történnek. Az immár hétköznapi hírek közé sorolható eseményeket leggyakrabban fiatalok váltják ki, akik főleg az utcán, fizikai összetűzésbe keverednek. Az esetek egy része nemzeti alapon történik. A vajdasági magyar sajtó jelentései szerint a szerb fiatalok verik a magyarokat, s a jelenséget magyarverésnek nevezi. A többségi sajtó nagyon ritkán, elvétve számol be az incidensekről, ha mégis, akkor rendszerint marginalizálja az etnikai jelleget, és az elhatalmasodó erőszakos cselekedetek közé sorolja. Az igazság – szerintem – mégiscsak az, hogy a magyarveréseket, egyfelől nem lehet kivonni az elhatalmasodó erőszak kontextusából, másrészt azonban nagy tévedés tagadni az etnikai jelleget, hiszen míg az egyik esetben az egyik érdekcsoport üzen a másiknak, addig a másik esetben egy csoport üzen egy nemzeti kisebbségnek.
A paradoxon viszont abban mutatkozik meg, hogy eközben a szerb és a magyar állam politikusai igen jó viszonyra törekszenek. Arról van szó ugyanis, hogy az elmúlt tíz évben a két országban változtak a kormányok, de a két állam közötti viszony még soha sem volt ennyire közeli, ennyire eredményes. Ezt az ellenzéki pártok sem a magyar, sem a szerb parlamentben nem kifogásolják ezt, tehát, semmiféle megosztottság sem érzékelhető. A nemzeti konfliktusoknak a szerb és a vajdasági magyar értelmiségiek között sincs nyoma.
A politikai és a kulturális elit tehát konfliktusmentes, az utca népe azonban nyughatatlan. Természetesen, semmi helye az általánosításnak, a polgárok nagy többsége nem helyesli mindezt, elítéli a jelenséget és fél. Azonban a társadalomnak nincs olyan ethosza, amely ezeknek az eseményeknek a szereplőit nyilvánosan, azaz hangosan elítélné, rendre utasítaná, esetleg erkölcsileg kiközösítené! Tulajdonképpen, ez az igazán gondba ejtő!
 
A társadalom néma, majdnem közömbös, az államtól várja a megoldást. Az állam azonban tétova, esetleg magatehetetlen (is)! Nem csak az etnikai konfliktusok, hanem más kisebbségi csoportok védelmében is az állam ódzkodik attól, hogy nyíltan, erélyesen és végérvényesen szembeszálljon a szélsőséges csoportokkal, minek az a magyarázata, hogy az állami érdekeket maga alá gyűrik a pártérdekek.
Nálunk a párt továbbra is fontosabb, mint az állam! A pártok ugyanis tartanak attól, hogy a nyílt szembeszegüléssel csökkentik szavazóik számát. Képzeljük el, hogy egyik vagy másik kormánypárt, vagy pedig a kormánypártok közösen – ez vonatkozik az ellenzékre is – tüntetést szerveznek, az etnikai vagy pedig más erőszakcsoportok ellen. Ez lenne, lehetne a nyílt színvallás.
 
A polgárok passzivitását növeli az erkölcsi és a politikai korrupció (is), amely beépült a politikai szervezetekbe, és nagymértékben előkészítette a gazdasági korrupciót, amely ellen a jelenlegi kormány erélyes harcot indított. Nagy tévedés azt hinni, hogy sikeres lesz, ha a politikai és az erkölcsi korrupció érintetlen marad. A korrupció különböző formái olyanok, mint a százfejű sárkány, ha levágják a gazdasági korrupció egyik fejét, az erkölcsi korrupció folytán tíz sárkányfej nő ki. Az erkölcsi korrupció a pártok hallgatásának másik forrása.
 
A pártok némák, emiatt a kisebbségi pártok kényszerpályán mozogva kénytelenek nyilvánosan tiltakozni. Sokkal meggyőzőbb enne, ha a nagy, többségi pártok emelnék fel a szavukat. Ebben a helyzetben, amelyben a kisebbségi pártok tiltakoznak (esetleg néhány civilszervezet, időnként pedig a kisebb regionális párt), a nagy pártok az események néma tanúi, inadekvát kontextusba helyezi az etnikai konfliktusokat, vagyis azt a benyomást kelti, hogy a konfliktusok tere szélesebb és rejtettebb. Ez pedig sokszor generálja az újabb konfliktusokat.
Ha sok a rablás, a betörés, az etnikai konfliktus, akkor a közvélemény elsősorban a rendőrségre, az ügyészségre, a bíróságra tekint. Joggal, mert az rendőrök, az ügyészek, a bírák szakmai tudása, professzionalizmusa nem csak a tettesek leleplezését és méltó büntetését tételezi fel, hanem megelőző jellegű is.
 
Rablás, betörés, etnikai konfliktus pedig akad bőven, ami rossz fényt vet az említettek szakmai felkészültségükre. Ezen a körön belül az etnikai konfliktusok leleplezése és megítélése külön szakmai hozzáértést igényel. Nagy kár, hogy ezen a téren nincs állandó továbbképzés, nyelvtanfolyam, interkulturális kurzus. A mai világban a szakmai továbbképzés permanens. Ez a megállapítás leginkább az emberileg érzékeny feladatokat ellátó bíróságokra vonatkozik. Az ott történő tévedéseket nincs aki kijavítsa, noha a hibák beláthatatlan következményekkel járnak. A bíró csak akkor lehet független, csak akkor hozhat helyes ítéletet, ha szakmailag felkészült, vagyis ez esetben az etnikai konfliktusok megítélésekor, interkulturális tudással illetve tőkével rendelkezik. E nélkül nincs bírói függetlenség! Nyilvánvaló, hogy a rendőröket, az ügyészeket, a bírákat a többnemzetiségű környezetekben fel kell készíteni feladatuk ellátására. Sajnos ez vagy elmarad, vagy nem látszik az eredménye.
 
Tévedés lenne azonban csupán az említett intézményektől, vagyis a rendőrségtől várni a helyzet csillapítását. A gumibot nem mindenható! Legutóbb a kormányfő és a belügyminiszter ígéretet tett, hogy legközelebb beveti a csendőrséget a bajok megelőzése érdekében. Sajnos, elmaradt a válasz arra a kérdésre, hogy az oktatásügyi miniszter mit szándékozik tenni, tekintettel arra, hogy a konfliktusok résztvevői nagyobb részt diákok. Az oktatási miniszter felelőssége nagyobb, mint a belügyminiszteré, mert a probléma valójában a nevelésben kezdődik. Annál is inkább, mert az a nemzedék került színre, amelynek java részét a kilencvenes évek szellemi hozadéka formálta, ezt az “emléket” örökölték a családban. Az agresszivitás szindrómája ugyanis nem azonnal hat, hanem évtizedekkel később. Ez a hozadék még ma sem szűnt meg, erkölcsi következménye még a következő évtizedben is érződni fog. Vajon a nemzetileg vegyes térségekben, megfelelőek-e a tankönyvek? Mit tesznek az oktatási intézmények vezetői a konfliktusok megelőzése érdekében? Vajon találtatott-e alkalmatlannak olyan iskolaigazgató, amelynek a tanulói az átlagnál nagyobb számban vették ki a részüket az etnikai konfliktusokból? Hogyan érvényesül a tanárok pedagógiai szerepe? Külön kérdés, hogy milyen szerepet játszanak az egyházi személyek, hiszen az iskolákba bevezették a hitoktatást, amelynek egyik bibliai tantétele éppen az emberszeretet, hogy ne idézzem, Pál apostol ide vonatkozó szavait. Vajon ezek kőbe vésett szavak lesznek, vagy a napi politika kedvéért, átsiklunk felettük?
 
(Szerbül megjelent az újvidéki Dnevnik napilapban, 2013. március 3-án)