Kentaurbeszéd

Kisebbségek és a „keleti szelek”

Az Európai Uniós csatlakozás mind élesebb viták kiváltója lett Szerbiában. Egyenlőre beláthatatlan, milyen következményekkel jár ez a konfliktusteremtő helyzet a nemzeti kisebbségek vonatkozásában.

A szerbiai kormányzat eddig még nem mondott le végérvényesen csatlakozási szándékáról, fenntartásai azonban szaporodnak. Tomislav Nikolić államelnök véleménye szerint, Szerbia nem fog sietni a csatlakozással. Utóbb azzal árnyalta előbbi kijelentését, hogy nem fog, az ország kárára menő új feltételeknek eleget tenni. Kinyilvánította, hogy Szerbia egyre jobban kötődik a baráti Oroszországhoz. Ezt követően, újra pontosított: „Amennyiben hivatalosan is választás elé állítanak bennünket, mármint, hogy Európa vagy Koszovó, akkor lemondunk az európai útról”, jelentette ki egyik minapi interjújában.

Ivica Dačić kormányfő is mind több kétértelmű kijelentést tesz, ami, sokak szerint, jogos dilemmákról tanúskodik. Egyre gyakrabban hangzik el, hogy az EU lehet, hogy az újabbnál újabb feltételek osztogatásával akarja zsarolni Szerbiát?! A legutóbbi: Koszovó területi integritásának elismerése!

Ezt a követelményt eddig valóban nem emlegették az EU képviselői. A brüsszeli tisztségviselők azonban nyomban egyértelművé tették, illetve megnyugtatták a szerb politikusokat, hogy ez még nem jelenti Koszovó függetlenségének elismerését, csak azt, hogy Koszovó nem osztható fel, ami amiatt váltott ki ellenkezést, mert éppen Ivica Dačić kormányfő pendítette meg a felosztás lehetőségét. A magyarázkodás nem elégítette ki a szerb politikusokat, sőt!, korlátozás eltörlését követelik! Brüsszel tudomására hozták: amennyiben Koszovó elismerése lenne Szerbia csatlakozásának feltétele, akkor Szerbia lemond csatlakozási szándékáról. Ugyanakkor egyre több európai politikus nyilatkozik úgy, hogy Koszovó elismerése nélkül, Szerbia csatlakozása illuzórikus.

Novemberben az EU közvetítésével kormányfői szintű tárgyalások kezdődnek Belgrád és Pristhina között. Sokak szerint Dačić átlépte a Rubicont, amikor a minap Catherine Ashton, az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője  előtt kezet fogott  Hashim Thacival.

Az inga tehát hisztérikusan himbálódzik, ellenben a politikai nyilatkozatoknál, sokkal fontosabb a társadalom reagálása. A közvélemény-kutatók adatai szerint, az EU-pártiak tábora rohamosan csökken, miközben az oroszbarát hívek száma egyre csak növekszik. A lakosság fele sem támogatja a csatlakozást, kétharmada fontosabbnak tartja az orosz orientációt. Az ilyen hozzáállásnak, a hagyományos orosz-szerb barátságon túl, több oka van. Az egyik gazdasági, mely szerint az Európai Unió válsága idején, a „keleti szelek” nagyobb gazdasági biztonságot nyújtanak, mivel az orosz piacon kelendőbb a szerbiai áru. Nem mellékes, hogy a szerbiai olajipar orosz kézben van! A legutóbbi Putin-Nikolić találkozón a felek sejtetni engedték, hogy az oroszok, még néhány fontos ágazat megvásárlását tervezik. Ehhez hozzájárul még a kínai dimenzió, amelynek fontosságát anno Slobodan Milosević Kína-barátsága alapozta meg. Nem mellékes az sem, hogy az új szerb kormánytagok mind gyakrabban tesznek hivatalos, illetve félhivatalos látogatást az arab országokban.

A gazdasági érdekeltségen túl, az EU iránti elhidegülés másik fontos tényezője a nemzetállami szuverenitás megőrzésének dilemmája. Szerbiában ez két ok miatt is érzékeny kérdés. Az egyik, hogy Szerbia a török hódoltság után, egy rövid idő kivételével, nem szerveződhetett nemzetállamként. A szerb patrióták szerint, Jugoszlávia létrehozása Szerbia vesztét okozta, mert – főleg a titói korszak idejében – gyöngítette a szerb nemzeti identitást, amit csak egy erős szerb nemzetállamban lehet visszaszerezni. A másik magyarázat: az EU is sérti a nemzetállami szuverenitást és tompítja a nemzeti érzést. Koszovó megőrzése mellett, amai Szerbiaegyik legtraumatikusabb kérdése éppen a nemzetállamiság, a nemzeti önbecsülés, minek következményeként értelmezhető a Vajdaság autonómiája elleni támadások egész sora. A nemzetállam-építés és a területi illetve az etnikai autonómiák ugyanis ellentmondanak egymásnak.

Legutóbb, a Szerb Tudományos Akadémia tagjainak egyik csoportja fogalmazta meg ezt a tézist. A testület tekintélye igen jelentős. Elegendő csak emlékeztetni, hogy a kilencvenes évek háborúinak elméleti megalapozását képviselő rossz emlékű Memorandumot, szintén az akadémia keretein belül fogalmazták meg. Az autonómia ellenes röpiratok visszhangja jelentős, olyannyira, hogy az akadémiai tagok közül – a magyar tagok sem – nem akadt, aki a nyílt színen vitába szállt volna a tézisekkel. Míg a Memorandum Jugoszlávia felbomlása után a Nagy-Szerbia lehetőségét fogalmazta meg, addig az autonómia megszüntetéséről szóló röpirat, az autonómiák nélküli, homogén szerb nemzetállam létrehozását kezdeményezi.

A Memorandum megszületésekor Szerbia szembekerült Európával, a nemzetállam ügyében szinkronban van számos kelet-európai ország politikai elitjével és közhangulatával. A kormányok saját kudarcaikat, rendre az EU-ra hárítják, miközben a nemzeti szuverenitás védelmét domborítják ki. Ez a koncepció, a jelenlegi európai gazdasági válság idején, a miatt talál termékeny táptalajra, mert az európai politikusok egy része a válságból kivezető utat a nagyobb egységesülésben látja, ami viszont érthető aggodalmat vált ki, főleg a kis kelet-európai nemzetek körében.

Ebben a helyzetben figyelmet érdemel a nemzeti kisebbségek perspektívája. Külön kérdés, hogy milyen vihart jeleznek a kisebbségre a „keleti szelek.”

A kisebbségi elitek ugyanis két malomkő között őrlődnek.

A vajdasági magyar kisebbség érthető okokból kritikusan szemléli a saját államában zajló erős nemzetállami ideológiát, még akkor is, ha a nemzetállami többség megcsillantja előtte a demokratikus nacionalizmus eszméjét, vagyis azt, hogy a posztkommunista államnemzeti reneszánsz, nincs ellentétben a kisebbségi jogokkal. A többségi nemzeti erők méltányos kisebbségi jogokat ígérnek, ám ellenzik a kisebbségi autonómiát vagy a területi autonómiához kötődő kisebbségpolitikát, mondván, hogy ezek bomlasztják a nemzetállamot. Hozzájuk kapcsolódnak a többségi nemzet nemzeti liberálisai is, akik a kollektív kisebbségi jogokat az egyéni jogok feltétlen érvényesülésében látják.

A vajdasági magyar kisebbségi politikai elit kritikusan viszonyul saját államának államnemzeti ideológiája iránt, ugyanakkor üdvözli az anyaország nemzetállami reneszánszát, mert úgy véli, hogy ezzel nagyobb védelemre tesz szert, vagyis az erős nemzetállam a  nemzeti kisebbségek legjobb védőhálója.

Ebben az ellentmondásban merül fel az erőteljesebb európai egységesülés programja.

A jugoszláviai magyar kisebbség története arról szól, hogy a magyar kisebbség részére kedvezőbb helyzetet biztosított a  soknemzetű föderáció. Valójában tehát, ez egy pártpolitika, egy államszerkezet következménye volt. Kiviláglik ez abból is, hogy Jugoszlávia felbomlása után, a kisebbségi helyezet rosszabbodott, mindamellett, hogy a kisebbségi jogokról, a nemzeti identitásról sokkal szabadabban lehet beszélni. A föderációban nem a nemzeti kisebbség áll szemben a nemzeti többséggel, mivelhogy a mozaikos rendszerben a kisebbség nagyobb mozgásteret élvez, a nemzetállamban viszont a kisebbség és a többség egymással szembe kerül, még akkor is, ha ez a parlamentáris demokrácia kereteiben játszódik.

Ez arra utal, hogy a markánsabb európai integráció kedvez a nemzeti kisebbségnek. Csupán azt kéne elérni, hogy az erőteljesebb integráció folyamatában hatásosabb és az államok részére kötelező érvényű kisebbségvédelmi szabályrendszer fogalmazódjék meg. E nélkül ugyanis minden marad a régiben. Jelenleg ugyanis az Európai Unió nem több a nemzetállamok szövetségénél, miből kifolyólag a kisebbségvédelem alárendelt szerepet játszik, minek következtében a kisebbségek beolvadása, illetve lélekszámcsökkenése egyre nagyobb méreteket ölt. Ez a folyamat zajlik éppen most Szerbiában a magyar kisebbséggel.

Másrészt elhangzik az ellenérv: az erőteljesebb európai integráció, melynek célja a válságból való kilábolás, csökkenti az anyaország védőháló-szerepét, éppen ezért igen gyakran felmerül a kisebbségi közéletben, hogy a manapság napirendre kerülő, sokat vitatott erőteljesebb integrációs folyamatban, nem válnak-e a kisebbségek a globalizáció legnagyobb áldozataivá.

Az említettekre, mielőbb válaszolni kell, hiszen kisebbségi vonatkozásban a jelenlegi EU normák nem kecsegtetnek kedvező távlatokkal. Igaz ugyan, hogy a nemzetállami politikai elitek időnként barátságos gesztust tesznek egymás iránt, azonban ez még korántsem jelenti azt, hogy a társadalmak is közelednek egymáshoz. Mi több, a felmérések arról szólnak, hogy Kelet-Közép-Európában növekszik az etnikai feszültség, a kszenofóbia, a másság iránti bizalmatlanság, amit éppen az új nemzetállami eufória generál.

Szerbia évekkel ezelőtt, az uniós csatlakozás érdekében kedvező, a kisebbségi autonómia rudimentumát képviselő törvényt hozott. Jogos a feltételezés, hogy az uniós csatlakozási szándék gyengülése a szerbiai kisebbségekre nem hoz semmi jót. A csatlakozás elvetése rosszabbodást idézne elő. Az is igaz viszont, hogy a csatlakozás után, a nemzetállamok szövetségét biztosító jelenlegi EU-keretek sem hoznának új minőséget. A határon túl élő magyar kisebbségek lélekszámának rohamosan csökkenése, amit nem lehet a harcias nemzeti retorikával elrejteni, ékesen bizonyítja ezt. Az EU morálisan megértő a kisebbségek iránt, szélsőséges esetekben esetleg közbeszól, de alapjában véve, megadja magát a nemzetállamok előtt. Mindent összevetve, a jelenlegi felemás állapot nem felel meg a kisebbségeknek, de – Európának sem. Most az a kérdés, hogy vissza vagy előre? Bezárkózni a nemzetállam ölelésébe, vagy kitörni a kockázatos ismeretlenbe?

Népszabadság, 2012. november 3.