Kentaurbeszéd

Lázongó írók és művészek

Szerbiában a közel két hónapig tartó kormányalakítási zűrzavar egyértelművé tette, hogy bármelyik párt bármelyik párttal koalícióra léphet. A politika iróniája, hogy a kormány létrejötte Milosevic utódpártjától, a Szerbiai Szocialista Párttól függött, aki végül a Szerb Haladó Párt csábításának engedett, ami pedig a Demokrata Párttal kötött kormánykoalíció felbontását vonta magával, amely – ezek után – kénytelen lesz ellenzékbe vonulni. Kivételt képez Vajdaság, ahol a májusi választásokon a demokraták győztek, úgyhogy a Vajdasági Magyar Szövetséggel, meg a Vajdasági Szociáldemokrata Ligával, kényelmes többséggel rendelkeznek. Vajdaságnak tehát ellenzéki kormánya lesz! A helyzet azonban korántsem ilyen egyszerű, mert önkormányzati szinten késhegyre menő harcok, piaci alkudozások után, egészen fantasztikus koalíciók születtek. Szerbia tehát tarka és némileg zűrzavaros, kiszámíthatatlan ország volt is maradt is, melyben minden lehetséges. A sajtó egyre gyakrabban foglalkozik azzal, hogy esetleg Tomislav Nikolić a Šešelj pártjából kivált Szerb Haladó Párt elnöke lesz a szerb Ivo Sanader, aki majd európaizálja a populista szerbiai jobboldalt.

Az első jelek azonban nem erre engednek következtetni. A  szerbiai alkotmányvédő bíróság ugyanis a napokban alkotmányellenesnek minősítette a Vajdaság hatásköréről szóló törvények jelentős részét. Újvidék többé nem a tartomány székvárosa, hanem adminisztratív központtá minősítették!  Ami egyébként több mindent von maga után, pl. Vajdaságnak nem lesz joga kirendeltséget nyitni Brüsszelben, a kisebbségek nyelvhasználati kérdéseiben sem rendelkezhet, stb. Az alkotmányjogászok autonómia ügyben az erősen restriktív alkotmányra hivatkoznak, amely végül is arról szól, hogy ebben a kérdésben Szerbia nem szakított Slobodan Milošević hajdani diktátor hagyományával. Viszont, a hatályos szerbiai alkotmánynak nem ez az egyedüli sebezhető pontja. Ide tartozik többek között Koszovó státusának meghatározása. Szakvélemények szerint, ezzel az alkotmánnyal Szerbia uniós tagsága ellehetetlenül.

A politikusok tudják, hogy valamit tenni kell(ene), viszont bizonytalanok abban, hogy mit és merre lépjenek. Egyelőre csak a megszorítások vehetők biztosra. Az egyhelyben topogás elégedetlenséget vált ki, nemcsak az egyre rosszabb életkörülmények között tengődő tömegekben, hanem az értelmiségi elitben is.

Az értelmiség újra hangos és egyre nagyobb szerepet játszik a közéletben. Boris Tadić eddigi államelnök, egyenesen az értelmiséget hibáztatja vereségéért. Az értelmiség elárulta az Európa-barát Demokrata Pártot, állította a választási vereség után. A párt elárulta az értelmiséget, reflektáltak a független értelmiségiek.

Teljesen új jelenségről van szó. Milošević idején, az értelmiségi réteg, nem játszott komolyabb szerepet. Létezett ugyan egy liberális-demokrata radikálisan rendszerkritikus réteg, amely azonban nem tudott szélesebb körben hatni. A Milošević párti értelmiségiek is marginalizálódtak, mivel a vezér nem vette komolyan a kulturális szférát, még az őt dicsőítő értelmiségieket sem. Nemzeti programjának gerincét képező hírhedt dokumentumot, a Szerb Tudományos Akadémia Memorandumát, rangos értelmiségiek, közismert antikommunisták dolgozták ki, amelyet Milosević „kisajátított”, viszont ez még korántsem jelentette azt, hogy a nacionalista oldal Milošević hatalmának megerősítése után, jelentős szerepet kap. A nemzeti, a nacionalista értelmiségiek, egymással versengve építették a Milošević kultuszt, kritikátlanul hódoltak a nemzetpolitika előtt, viszont – minő ellentmondás! – ezáltal a kultúra szerepe nem értékelődött fel. Milošević, a nép által nagy többséggel megválasztott vezér volt, aki egy évtizeden át simán nyerte a választásokat, parlamenti többsége olyan meggyőző volt, hogy nem volt szüksége értelmiségiekre, kultúrára. Ő maga, anno cinikusan kijelentette, hogy egy egyetemi tanár szavazata annyit ér, mint bárki másé. Bebizonyosodott tehát, hogy a posztkommunista tekintélyelvű pártvezetők gyanakvással szemlélik az értelmiségieket, még a saját híveiket is. A szabad parlamenti választásokon nincs szükség az értelmiségi legitimációra, még a nacionalistára sem. Paradox helyzet áll elő: miközben a nemzeti retorika felizzott, a nemzeti kultúra ebek harmincadjára került.

Ezek után nem csoda, hogy az értelmiség fokozatosan eltávolodott Miloševićtől. A nemzeti oldal azért bírálta, mert nem elég nacionalista, mert négy háborút veszített a „kozmopolita réteg” pedig diktatórikus, antidemokratikus módszerei miatt és azért, mert véres etnikai robbantott ki. Ennek az ellenzéknek a tengelyét képviselte az értelmiséget maga köré gyűjtő Demokrata Párt, amely azonban nem tudta összebékíteni a fenti kettősséget. Bár igyekezett ötvözni a két irányzatot. Több-kisebb párt szakad ki belőle, ennek ellenére sem tudott eszmeileg egységes párt lenni. Hatalomra kerülése (2000) után is magán viselte ezt a kettőséget, amelyet Zoran Đinđić a párt vezetője sem tudott áthidalni. Meggyilkolása után, ez a heterogenitás még inkább felszínre tört és nagyban hozzájárult a legutóbbi választásokon elszenvedett vereséghez. Az értelmiség lassan-lassan kiszorult vagy kilépett a politikából. Ezzel új helyzet állt elő.

Mindeddig ugyanis az értelmiség a politikai pártok nyomvonalán politizált, azonban a saját területén belül, az alkotásokban vállalta fel a politikai szerepet. A vesztes Demokrata Párt, amelyet egykor ismert írók, filozófusok, szociológusok hoztak létre, elmagányosodott. Az új győztes, a Šešelj radikálisaiból kiszakad Szerb Haladó Párt viszont minden komolyabb értelmiségi bázis nélkül vívta ki magának a választási győzelmet. Legfeljebb a jogászok tömege maradt hű pártkatona, rájuk ugyanis mindig szükség van.

A humán értelmiségiek újbóli szerepvállalását felgyorsította a Szerbiában meghonosodó pártokrata rendszer, amely kettéosztotta a társadalmat. Ennek kisebbik részét a párttagok képviselték, a nagyobbikat pedig a pártonkívüliek. Ez olyannyira közutálatnak tette ki a pártokat, hogy azok a választási kampány idején, aláírtak egy szerződést, mellyel kötelezték magukat, hogy hatalomra jutásuk után, megszüntetik a pártokráciát. Már a koalíciós tárgyalások, vagyis a zsákmány felosztása során kiderült, hogy ehhez az egyezményhez, nem tartják magukat.

Mindez megelőlegezte az értelmiség színrelépését, csakhogy egészen más körülmények között, mint húsz-huszonöt évvel ezelőtt. Akkor az értelmiségiek a pártokban keresték a helyüket, most a pártok ellenében tömörülnek. Akkor a múzsák elhallgattak, vagy pedig hermetikus, formai experimentumokat inspiráltak, most viszont a múzsák a művekben politizálnak.

Az ellenállás a mindenekelőtt a színházban és a prózairodalomban jelentkezik. Manapság se szeri, se száma azoknak a regényeknek amelyek kritikusan dolgozzák fel Szerbia közelmúltját és jelenét. Egyre több fiatal író és művész jelentkezik, akik számon kérik az apáktól, hogy hol voltak, mit csináltak a kilencvenes években. A jelenséget igazából a színház emelte be a köztudatba. A belgrádi értelmiség színházi favoritja az 1956-ban megalakult Atelje 212, amely az ötvenes években Beckett Godot-jának műsorra tűzésével a jugoszláviai modern kultúra egyik erődítménye lett, később, 1967-ben a BITEF nemzetközi színházi fesztivál létrehozásával oroszlánrészt vállalt a modern színházi nyelv és kultúra térhódításában. Időben felismerte a kor kihívásait. A fiatal rendezőnemzedék egyre inkább vonzódik az úgynevezett „politikai színházhoz. Brecht újra sokat idézett szerző lett! A fiatalok Walter Benjamin nyomán, a politika esztétizálása helyett egyre inkább az esztétika politizálása érdekli.

Nem csak szerbiai jelenségről van szó. Egyre másra születnek a közvéleményt erősen megosztó provokatív előadások, amelyek meghatározták az idei szerbiai nemzeti színházi fesztivál, a Sterija Játékok jellegét is, ami általános felháborodást váltottak ki a „hagyományos modernizmus” hívei között is. A tavaszi idény végén a fiatal rendezők között a legismertebbnek számító Oliver Frlijić az Atelje 212-ben színpadra állította a „Zoran Đinđić” című rendezői projektet. Az 1976-ban Travnikban (a városka Ivo Andrić szülőhelye is) született Frlijć egyébként a volt Jugoszlávia különböző városaiban rendez. Így például, Ljubljanában, Zágrábban, Szabadkán Rijekában, Podgoricában, mindenütt, úgymond, botrányt vált ki, amin nincs mit csodálkozni, hiszen vissza-visszatér Jugoszlávia felbomlásának körülményeire és ízekre szedi a balkáni nacionalizmusokat. Nem kíméli a horvátokat, a szerbeket, de a szlovéneket sem.

Belgrádi rendezése is óriási botrányt váltott ki. Zoran Đinđić meggyilkolása a jelenkori Szerbia legneuralgikusabb pontja, hiszen a gyilkosság körülményei tisztázatlanok. Elfogták és elítélték azokat, akik meghúzták a ravaszt, de a gyilkosság politikai háttere mind a mai napig homályban maradt. Az bizonyos, hogy a gyilkosok a szerbiai állambiztonsági rendszer szolgálatában álltak, azonban… Nos, ezen a ponton megrekedt a nyomozás.

Oliver Frljić horvát rendező, a „Zoran Đinđić“ darabban a gyilkosság tényét csak apropóként használja, az előadás valójában a mai Szerbiáról szól. Úgy kezdődik, hogy a színészek a színpadra lépve a szín közepén álló hordóba mártják könyékig a kezüket, majd felemelt karral a közönség felé fordulnak. A kezük véres. A színen kinyílik egy doboz, ami nem más, mint Szerbia alkotmánya. A dobozban azt írja, hogy a „kezünk véres, de a lelkiismeretünk tiszta”. A színészek pedig a véres karjukat magasba lendítve a nézők szemébe mondják, hogy miattatok kellett a muzulmánokat legyilkolni, miattatok kellett a városokat lerombolni, miattatok kellett szembeszállni Európával, amivel persze a kollektív felelősség problémáit feszegetik. Az előadás a szerb ortodox egyházat sem kíméli. A színészek levetik a terepszínű egyenruhát, midőn kiderül, hogy alatta papi reverenda rejtezik. Majd a pópák egy része, a reverendát is lehúzza, mire megjelennek az aktatáskás újgazdagok. Sor kerül Vojislav Koštunica államelnök „színpadi kihallgatására” is, amelynek során a színészek arról faggatják a volt Jugoszlávia államelnökét, hogy mi köze volt Đinđić meggyilkolásához, miért támogatta a vörös sapkás állambiztonsági alakulatot, amikor az Đinđić ellen lépett fel, kiknek a sorából a gyilkosok kikerültek.

A vallatás után, mintegy összegezésképpen, az egyik színésznő leteríti Szerbia zászlaját, szájába dugja a két ujját és lehányja a nemzeti zászlót. Ez utóbbi jelenet, bár a többi is, általános felháborodást váltott ki. A kritikusok azzal hozakodnak elő, hogy ezt az előadást minden más országban betiltanák. A közönség viszont tódul a színházba. A kritikusok fiatalabb nemzedéke az előadás védelmére kelt és nyíltan kimondta, hogy eljött az elszámolás ideje.

A hasonló szellemű színpadi előadások és a könyvek száma növekszik. Az értelmiség fellázadt a marginalizálás ellen. Nem is hatástalanul! A legutóbbi két hónappal ezelőtt megtartott választásokon, az érvénytelen szavazatok száma majdnem elérte az öt százalékot. Ez azzal magyarázható, hogy beindult egy értelmiségi mozgalom, amely fehér szavazólappal tiltakozott a pártok ellen és meghirdette, hogy nem hajlandó a rossz és a kevésbé rossz között választani, hanem igazi alternatívát kíván. Az elkeseredettek mozgalmában, akad esetleg kivetnivaló, sokak szerint azonban az ilyen hozzáállás járult hozzá a Szerb Haladó Párt győzeleméhez, ám ennek ellenére arra figyelmeztet, hogy Szerbiában felnőtt egy fiatal nemzedék, amely szembe akar nézni az atyák bűneivel.

Népszabadság, 2012. július