Konstantin Obradovic Díj

Hölgyeim és Uraim, kedves barátaim,

Mindig jó érzés díjazottnak lenni, főleg akkor, ha olyanoktól kapja az elismerést, akiktől sokat tanult. Nekem szerencsém volt. Megadatott, hogy személyesen Vojin Dimitrijević professzortól tanulhattam, aki valahol a nyolcvanas évek végén, bevetett a mélyvízbe, azzal, hogy bekapcsolt a Jugoszláv Emberjogi Forum munkájába.

Amatőr voltam a szakemberek között. Íróember vagyok, aki az egypártrendszerben erkölcsi érzékből állt ki az emberi méltóság mellett. Ma is így vagyok ezzel. Számomra ez az irodalmi szenzibilitás kérdése. Kezemet a kor pulzusán akartam tartani, még akkor is, amikor az a kar fojtogatott.

Ahhoz a nemzedékhez tarozom tehát, amelynek kétszer kellett megélni a remények elvesztését.

Először, apáikkal egyetemben, a szocialista rendből ábrándultunk ki. Az egypártrendszer alkonyán, az emberi jogokért való kiállás „romantikus korszakában”, reménykedtem, hogy talán majd a parlamentáris demokrácia megszületésekor, a szabad piac révén érvényesülnek az emberi jogok, az emberi méltóság tisztelete. Ez nem valósult meg. Ez volt a második kiábrándulás.

Balszerencsénkre a mi szocializmusunkban az volt a legrosszabb, ami utána következett. Míg a szocializmusban az emberi jogok próbatétele a szabadság volt, a kilencvenes években, a becsület és a lelkiismeret kérdése lett. és bátorság ahhoz, hogy az ember vállalja a megaláztatást. Ezekben az években az emberi jogok mellett való kiállást árulásnak és destruktív kritikának minősítették. Nem tudom ezt elfelejteni, mert ilyen hangok ma is hallatszanak. A pártkomisszárok, és a pártok sajtómunkásai ma is a sajtószabadság követelését nemzetárulásnak minősítik.

2000 után reméltük a liberális demokrácia beköszöntését. Ekkor következett a második kiábrándulás. Ekkor következett a második kiábrándulás. Már nem apáinkkal, hanem gyermekeinkkel és unokáinkkal együtt veszítettük el ábrándjainkat. Lehet, hogy más út nincs, bár őszintén szeretném, ha lenne. Mára már egyértelmű, hogy ez az út, nagyon rögös, kanyargós, bozótos és tele van csapdahelyzettel. A baljós években, biztos választóvonal létezett az igazság és a hazugság, a jog és a jogtalanság, az elnyomás és a szabadság között. Mára minden összekuszálódott. A tegnap is, a holnap is. Abban se vagyunk biztosak, hogy merre haladunk, a tegnapok felé, vagy pedig előre, a holnap irányába. Manapság az ember megalázása, úgymond, demokratikus úton történik. Gondba ejtő, hogy az éppen lezajlott választásokon két dologról nem esett szó: a kultúráról és az emberi jogokról. Ez a szótlanság sokatmondó!

Ma nemcsak hogy a hazugságot tüntetik fel igazságnak, hanem az általános reménytelenség korszakában, az igazság is hazugságnak tűnik. Megrendültek azok az értékek, amelyekben hittem, többnyire azok ingatták meg, akik őszintén sosem hittek benne, csak ideiglenesen elfogadták.

Időközben hazánk Európa is nagy próbatétel előtt áll, Új erők léptek a világ színpadára, melyek nem kecsegtetnek semmi jóval. Az egész Európában, a válsággal fenyegetnek bennünket azok, akik nem akarnak mélyrehatóbb társadalmi változásokat. A szocializmus öngyilkossága után, a kapitalizmus önzése minden nehézség nélkül tört fel. Abba a kényszerhelyzetbe tereltek bennünket, amelyben rezignáltan ismételgetjük, hogy nem kellenek az emberi jogok, elég, ha kenyér kerül az asztalra.

Mondanivalóm nem lenne teljes, ha kisebbségiként nem hoznám szóba a kisebbségi kollektív jogokat, amelyekről hittem, hogy az emberi jogok próbatételét fogják képezni. Úgy látom, ez ma az elitek alkujában nyilvánul meg, jogi dekórum lett, mint általában az emberi jogok.  Szeretném, ha ezeknek az oltalmazása más irányt venne, ha kiterjedne a hétköznapi életre, nem csak a kisebbségi pártnomenklatúrára. A kisebbségi kollektív jogokat lehetetlen pártokrata doktrínára alapozni, hanem azoknak az egész társadalmi kultúra részévé kell válni. Meggyőződésem szerint minden nemzeti kisebbség elveszti a demokrácia híveinek bizalmát, ha a közösségen belül nem tiszteli saját kisebbségét. A kisebbségi közösségekben is felülkerekedhet a többségi zsarnokság, akárcsak a többségi nemzeten belül.  Az egyik esetben is, a másik esetben is a kritikai gondolkodáson, a személyes méltóságon esik csorba, az egyik is, a másik is a szabadságot és az emberi jogokat csorbítja.

Mit is mondhatnák még ezek után? Azt, hogy vállalom a sziszüphoszi hivatást, ugyanúgy, mint a tisztelt egybegyűltek, akik közül többen munkásságukkal, életvitelükkel példaértékű tartásról tettek tanúbizonyságot. Még egyszer nagyon szépen köszönöm az elismerést, bizalmukat. Lekötelez. Köszönöm az egybegyűlteknek, hogy jövetelükkel megtiszteltek.

Elhangzott Belgrádban a  Konstantin Obradovic Díj átvételekor, 2012. június 24.én