Posztmodern irónia, gumibotokkal

Magyar Narancs, 1997/1. (01. 09.)

Szerbia ismerői között is aligha akad olyan, aki számított volna a nagyméretű tömegtüntetésekre. A november elején lezajlott választások előtt Szerbiában apátia uralkodott: a politikai elit a daytoni békét ünnepelte és gazdasági fellendülést ígért. Az emberek hosszú télre rendezkedtek be.

Szerbia ismerői között is aligha akad olyan, aki számított volna a nagyméretű tömegtüntetésekre. A november elején lezajlott választások előtt Szerbiában apátia uralkodott: a politikai elit a daytoni békét ünnepelte és gazdasági fellendülést ígért. Az emberek hosszú télre rendezkedtek be.

A választások előestéjén az uralkodó Szerbia Szocialista Pártja (SPS) és a vele tartó Jugoszláv Egyesült Baloldal (JUL) diadalmámorban úszott volt. Eközben megengedett magának némi nagylelkűséget. A néhai ellenzékiek egy része beléphetett az új szatellitpártba, a JUL-ba. Az SPS kongresszusán a legmodernebb klipek hirdették a boldog és ideológiamentes új évezredet. A nacionalisták keserűen kérték számon a politikai elit ígéreteit, de olyanok voltak, mint a szegény kéregető rokonok. Mindeközben az ellenzéki pártok egymás között alkudoztak, legfőképpen mert egyiknek sem volt pontos politikai programja. Ha pedig a különbségeket nem fogalmazzák meg racionálisan, akkor a közös vonások is irracionális különbségekké torzulnak. A szövetségi választásokon az SPS, a JUL és a kettőtől ideológiailag némileg eltérő Új Demokrácia (Nova Demokratija) fölényesen győzött. A helyhatósági választásokon ez a fölény nem mutatkozott meg, ami azonban nem jelentette azt, hogy a második körben nem bontakozik ki.

November 17-én lezajlott a második kör, az állami rádió és televízió lelkesen tudósított a szocialisták győzelméről – a szerbiai falvakban. A városokról hallgatott. Az Együtt (Zajedno) koalíció viszont nyilvánosságra hozta, hogy Belgrád, Újvidék, Nis, Zombor, Pirot, Kragujevac és más nagyobb szerbiai városok az ellenzékre szavaztak. Aznap éjszaka Belgrád polgárai ünnepeltek, Milosevic stábja meg ülést tartott. Az SPS és a JUL szóvivői 18-án elismerték az ellenzék győzelmét a nagyobb városokban, ám már aznap este elterjedt a hír: Milosevic elrendelte az ellenzéki koalíció győzelmének megsemmisítését. Este a nisi polgárok arról értesülhettek, hogy az eredmények “módosultak”; éjszaka már akkora tömeg tiltakozott a városban, amire Nis történetében nem volt példa. Más városokban is megkezdődtek a tömegtüntetések az enyveskezű szocialisták ellen. A rendőrséget mozgósították. Az uralkodó elit megnyerte a választásokat, de olyan morális vereség árán, amelyet nem lehet helyrehozni a következő választásokon.

Magyar vonatkozásban érdekes, hogy a belgrádi NIN című politikai magazin november 15-i számában Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) szabadkai vezetője arra a kérdésre válaszolva, hogy kivel kötnek szövetséget, kijelentette, hogy Szabadkán két fontos tényező van: a VMSZ és a Szerbia Szocialista Pártja. Már az előző periódusban is “megtalálták a közös nyelvet”, szögezte le a VMSZ-vezető, amikor az erőviszonyok még nem rajzolódtak ki véglegesen. Amint azonban kirajzolódtak, működni is kezdett a közös nyelv. Miközben Szerbiában a tüntetések egyre nagyobb méreteket vettek, addig a Vajdaság magyar többségű városaiban a VMSZ koalícióra lépett az SPS-szel. Ezzel az SPS vajdasági kisebbségpolitikája politikai legitimitásra tett szert. Ez volt a hatalmi párt egyetlen morális poénja.

Merthogy minden más téren 1996 novemberében óriási morális vereséget szenvedett. Az ellenzék felébredt félájulatából. Vezetői először is megtanulták, hogy a nacionalista jelszavak iránt az őt támogató tömegek alig mutatnak némi érdeklődést. A november 25-én kezdődő egyetemista tüntetéseken egyértelműen polgári jelszavak uralkodtak. Jogállamiságot, szabadságot, független bíróságot, egyetemi autonómiát követeltek, továbbá a választási manipulációk megsemmisítését. A fiatalok fellépése új színt vitt az eseményekbe. Szellemes jelmondatokat hangoztattak, ironikus transzparenseket hordoztak, s a körülbelül három órán át tartó rendszeres utcai sétáik valóságos politikai happeningek voltak. Az egyetemisták kemények és elszántak voltak, de ugyanakkor ironikusak és szellemesek. Sokan állítják, hogy ezen a napon jelent meg Belgrádban az autentikus posztmodern irónia.

A rossz idő ellenére a tüntetők száma rohamosan növekedett. Az egyetemisták száma egyes napokon negyvenezret tett ki, az ellenzéki koalíció utcai felvonulásain néha háromszázezer polgár vett részt. Belgrádban és Szerbia más városaiban délutánonként megbénult a forgalom. A hatalom egy ideig a háborús időkre emlékeztető propagandával védekezett. A parlament elnöke fasisztákról szónokolt. A tüntetések szellemes ikonográfiája azonban zavarba hozta a propagandistákat. Az egyik nap azzal vádolták a tüntetőket, hogy nacionalisták, a másik nap pedig azzal, hogy elárulják a szerb nemzet történelmi érdekeit és azt akarják, hogy Szerbia Németország vagy az USA fennhatósága alá kerüljön, mivelhogy a tüntetők a brazil és a japán zászló mellett német és amerikai zászlókat is lobogtattak.

A hatalom arra számított, hogy a polgárok kifáradnak. Nem ez történt. A tüntetők már olyan demokratikus Szerbiáról beszéltek, amelynek az élén nem maradhat Slobodan Milosevic.

November 18-a és december 24-e között a szerbiai hatalom elvesztette morális legitimációs alapját. Erőszakkal egy időre megőrizheti a puszta hatalmat, kompromisszummal tán meghosszabbíthatja, de immár semmi sem folytatódhat úgy, mint eddig. Az SPS-ben kiéleződtek a belső ellentétek. A pártban elsősorban a JUL-lal kötött szövetség a kérdéses. Sokan úgy vélik, hogy a Milosevic elnök felesége, Mirjana Markovic által irányított JUL vette át a hatalmat az SPS-en belül. A koalíció tehát pártpuccs volt. A rendőrség egyelőre még hűséges, de a jelenlegi próbatétel azon belül is eróziót indít meg. Katonai körökön belül hézagok jelentkeztek. Néhány egység tisztjei, köztük az elitnek számító nisi deszantosokéi is, kijelentették, hogy nem hajlandók a nép ellen fordulni. Ez kiszámíthatatlanná teszi a rendkívüli állapot bevezetését is. A Crna Gora-i koalíciós partnerek aggodalmukat fejezik ki és követelik, hogy Milosevic kezdeményezzen párbeszédet az ellenzékkel. Milosevic Nyugaton elvesztette azt a politikai tőkét, amire a daytoni békével tett szert.

A köztársaság elnöke ezután felettébb kockázatos lépésre határozta el magát. December 24-én pártja ellengyűlést szervezett, s ezzel az események radikálisabb irányt vettek. Szerbia a polgárháború szélére sodródott. A szervezők félmillió embert akartak mozgósítani Belgrád ellen. Különvonatokkal és -autóbuszokkal érkeztek a vidéki ellentüntetők, a köztársaság elnöke a falvak lakosságát a “bűnös és nemzetietlen” fővárosra uszította, az állami tüntetés helyszínét pedig néhány méterre az ellenzéki tüntetések helyszíne mellett jelölte ki. A “belgrádi roham” azonban csúfos kudarccal fejeződött be. A Reuter szerint Milosevicnek nem sikerült negyvenezernél több embert toboroznia, más számítások szerint százezernél nem lehettek többen, hisz a tüntetés terén ennél több ember nem fér el. Csak egy szikra hiányzott, hogy lángba boruljon a főváros. A belgrádiak ellenségesen fogadták a vidéket, a két tüntetőcsoport érintkezési pontjain csetepatékra került sor. A rendőrség ezúttal szervezetten beavatkozott, természetesen a belgrádiakat verte. A látvány borzalmas volt. Az állami tüntetők előtt Milosevic szónokolt, néhány száz méterrel odébb a rendőrség ütlegelte a belgrádiakat. Az egykor lendületes beszédeket tartó populista vezér nem értette saját híveit, a hívek pedig nem értették őt, csak a régi rituális idegengyűlölő szólamokat üvöltözték. Azt a nyelvet beszélték, amelyet a köztársasági elnök Dayton után leplezni kívánt.

A hatalom ezután mit tehetett: betiltotta a sétát. A tüntetők erre rendőrségi kordonnal körülzárva gyülekeztek Belgrád sétálóutcájában vagy a Szabadság téren (1991. március 9-e óta hívja így az ellenzék a Köztársaság teret – a szerk.). A polgári ellenállási mozgalom új szakaszba lépett. Az egyetemisták pantomimjátékot játszottak: mint a megkötözött rabok, sétáltak a rendőrkordon előtt. Az ellenzék Belgrád főterén nagy politikai karneválra emlékeztető újévvárást szervezett. A következő napokon Szerbia városaiban kolompolni kezdtek, pontosan 19.30-kor, amikor az állami televízió esti híradója kezdődik. Csörgők, fütyülők, kolompok, lábasok, fakanalak zaja próbálta leleplezni a hazugságot. Nagy utcaszínház, polgárháborús háttérrel. A mellékutcában a rendőrök verték az egyetemistákat és a polgárokat. Aki a demonstrációk idején kilépett az utcára, mindenre elszánta magát és humorral védekezett. Csodák csodájára a tömegek az iróniát és a humort ötvözni tudták a sztoicizmussal. A hatalom pedig hisztériába esett. (Ez olyan méreteket vett, hogy összeverték a “testvéri” orosz televízió stábját is.)

De mi is történt valójában a szerbiai közvéleménnyel? Sokan úgy állítják be, hogy 1996 novemberében fordulat állt be: a “másik Szerbia” eddig nem létezett, s csak most született meg. A tények nem ezt bizonyítják. A “másik Szerbia” valójában a kilencvenes évek elején született meg, akkor, amikor a tartalékosok és a katonakötelesek tömegesen megtagadták a katonai behívók átvételét. Jellemző például, hogy ez a mozgalom a városokban volt erőteljes, Belgrádban például csak 17 százalék engedelmeskedett a behívóparancsnak. Nem csoda tehát, hogy Veljko Kadijevic hadseregtábornok (a háború kitörésekor honvédelmi miniszter – szerk.) arra a kérdésre, hogy miért vallott kudarcot a Jugoszláv Néphadsereg, elismerte, hogy azért, mert nem volt katonája. A katonai behívót megtagadóknak csak kis része távozott az országból: a maradók alkotják a polgári ellenállás magját. A belgrádi Szociológiai Intézet kérdezőbiztosainak adatai szerint a tüntetők felének életkora 20-29 év között, egynegyede pedig 30-39 év között mozog. A polgári ellenállás hangadói pedig a már ezelőtt is aktív civil szervezetekből toborzódnak: a tömeges megmozdulás az eddig felaprózott mozgalmakat egy mederbe terelte. Ezúttal a független sajtó is nagyobb szerepet játszik, mint eddig, elsősorban azért, mert megtanult alkalmazkodni a piaci körülményekhez.

Az elnök dedinjei villája magányában keresi a kompromisszumot, amelynek köszönve menti, ami menthető. Ennek esélyei azonban egyre kisebbek. A Milosevic javaslatára érkező EBESZ tényfeltáró bizottságának jelentését az EBESZ állandó tanácsa megerősítette: a szerbiai helyhatósági választásokon igenis voltak csalások. A jugoszláv külügyminiszter január 3-án levélben fordult az EBESZ-hez, piaci kofa módjára alkudozik és halasztást kér. Az Egyesült Államok kormánya Milosevic megbélyegzését követeli: a daytoni érdemek elhomályosultak. Január 2-án a pravoszláv egyház szinódusa közleményben ítélte el a szerbiai hatalmat a nép elleni erőszak alkalmazása miatt. A nemzeti érdemek is elhomályosultak. Ezután lehetetlen az ötödik hadoszlop ellen ágálni. A belgrádi tüntetések elleni korlátozott erőszak alkalmazása mintegy húszezer rendőr bevetését igényli. A vidéki városokba is rendőrséget kell szállítani. Ez naponta egymillió márkájába kerül a kormánynak. A lakosság egyre szélesebb rétegeiben érlelődik meg a felismerés, hogy a változások elkerülhetetlenek. A december 24-e utáni első napokban a polgárháború veszélye leselkedett, de a tüntető tömeg kikerülte ezt a csapdát. Év végére a hatalom egyszerűen megbénult. Patthelyzet alakult ki, amelyet röviden így lehetne jellemezni: a jelenlegi hatalmi elit demokrácia nélkül kívánta megvalósítani a rendszerváltást, az ellenzéknek pedig rendszerváltás nélkül kell megteremtenie a demokratikus intézményrendszert.

Ennek a helyzetnek a gyökere a szerbiai többpártrendszerű átalakulás eltorzult jellegében rejlik. A kezdet kezdetén hiányzott a politikai konszenzus az ellenzék és a hatalom között. A többpártrendszert nem előzte meg valamiféle kerekasztal, kiegyezés, hanem 1990. szeptember 28-án az egypártrendszerű parlament meghozta a választási játékszabályokat, amelyek segítségével az utódpárt játszi könnyedséggel nyert meg minden eddigi választást. A ma is érvényes szövetségi alkotmányt 1992. április 27-én hozta meg az egypártrendszerű parlament, amelynek a mandátuma akkor már lejárt. Ez a parlament egy nem létező állam parlamentje volt. Ezért történt meg, hogy az új alkotmányt a 220 tagot számláló Szövetségi Tanácsban csak 73-an szavazták meg, a többi képviselő nem is szavazhatott, hiszen azokban az államokban élt, amelyek kimondták a függetlenséget és nem ismerték el a szövetségi parlamentet. (Ahol az ország alkotmányát egy fantomszervezet hozza meg, ott aligha lehet politikai legitimációval rendelkező intézményekről beszélni. Ezért a demokráciát követelő erők az utcára szorulnak. De ne feledjük, az utcákon ólálkodnak a populista erők is.) Kezükre játszhat a közelgő gazdasági katasztrófa, a megoldhatatlan kosovói probléma. A nacionalista szenvedélyek még mindig elevenek, csakhogy most meglapulnak, a hatalom ellen nem harcolnának tiszta szívvel. A választásokon jelentékeny befolyásra szert tevő Vojislav Seselj elítéli a hatalmat is, az ellenzéket is, de ha választania kell, akkor Milosevicet választja. Mint mindig. Kibékíthetetlen ellentétek dúlnak a városok és a falvak között, a demokraták és a populisták között. Szerbia jelenleg politikailag a legmegosztottabb állam Európában. Ezért bármilyen lenyűgöző látvány ez a több mint hathetes tüntetéssorozat, még abban az esetben is, ha a hatalom elfogad valamilyen kompromisszumot, fennáll a veszély, hogy a demokrácia pirruszi győzelmet arat. Csak akkor tud ebből a helyzetből kikecmeregni, ha felismeri, hogy a demokratikus intézményépítést szinte elölről kell kezdeni. Mert a jelenlegi szerbiai politikai intézményrendszer olyan, hogy ha angyalok foglalnák el a hatalmi posztokat, egykettőre bebizonyosulna, hogy ők is bepiszkítják a kezüket.

Magyar Narancs 1997/1. (01. 09.)