Magyar labirintus

A különbségek csalóka játéka

Jugoszláviában szocializálódtam, abban az országban, amelyben szembesültek az európai nemzeti és kulturális különbségek. Szlovénia a Nyugathoz tartózónak vélte magát, sokkal inkább, mint Magyarország. Horvátország Közép-Európa gondolatával cinkoskodott, Szerbia és Macedónia pedig a Balkánhoz vonzódott. A nemzeti sajátosságok gazdag és ellentmondásos világa bontakozott ki a szemem előtt. Ehhez járult még hozzá a boszniai világ, és az Adria parti mediterrán kultúra eleven jelenléte. Otthonosan mozogtam ebben a sokszínű világban. Nem csak kíváncsi fürkésző, szemlélődő ember voltam, hanem részese a belső nézeteltéréseknek, ellentéteknek. Könyveimmel, műveimmel, közéleti jelenlétemmel voltam jelen.

Egyszerre tudtam magamat belülről és kívülről szemlélni.

Párhuzamosan éltem egy külső és egy belső magyar mivoltot. A mozaikos tükörrendszerben szinte naponta szembesültem a mi a magyar kérdésével. Bármelyik tükörrel találtam szemben magam, mindig másféle válasz ejtett kísértésbe. Más válaszra találtam Szerbiában, és másra Szlovéniában. Másként gondoltam a magyarságra az Adria partján, és másként a Vajdaságban. Azért, mert másmilyen tükörben láttam magam. De a válaszokat sommázva, az egész tükörrendszert felelevenítve, a kultúrák zűrzavarában, a tükrök egymást tükröző játékában, a nyelvjátékok terében elbizonytalanodtam.

Hogy miért bizonytalanodtam el? Miért szembesülök mindig más és más képpel? Hiszen csak a különbségek egyszer csalóka, máskor kegyetlen játékairól van szó, győzögettem magam. Figyeltem, hogyan határozzák meg magukat a szlovénok, a szerbek, a macedónok, a horvátok. Gyakran szóról-szóra éppúgy, ugyanazokkal a sztereotípiákkal, kételyekkel, mint én. Vagy mint egy magyarországi magyar. Nem tartunk össze? Civakodunk? Viszálykodunk? Ők is.  A kereszténység védőbástyái voltunk? Ők is.Belenyugszunk az eleve elrendeltetett sorsba? Bátrak vagyunk és erényesek? Ők is azok, hallottam számtalanszor. Mértékletesek? Szenvedélyesek? Természetesen ők is ilyenek.  Magyar finitizmus? Horvát finitizmus?  Macedón finitizmus? Fogyatkozunk, s lassan elveszünk? Hiányzik belőlünk a nemzeti érzés? Belőlük is. Mindazokat a jelzőket és definíciókat, amelyeket a magyarságról ismertem, visszahallottam tőlük. Csakhogy ők mindezt magukra vonatkoztatták. Lehetetlen, gondoltam, hogy az önszemlélet ravasz csele végül a hasonlóság felismeréséhez vezessen.

Beláttam, hogy ugyanazokkal az elemekkel építkezünk, de mégis különbözünk. A részletek megegyeznek, a festmény azonban elüt. Motívumaink ugyanazok, ám történeteink eltérőek. Különbözik a nyelv, amelyen elmondjuk történeteinket, amellyel összerakjuk a motívumainkat. És különbözik a sorrend, amellyel motívumainkat felsorakoztatjuk. És ez éppen elegendő.

Magyar antinómiák

Közvetlenül a második világháború kitörése előtt születtem, aFerenc Józsefcsatorna északi partján, Szenttamáson. Azon a képzeletbeli határvonalon, amely a későbbiek folyamán sokszor szóba került, habár a település neve a nagyhatalmi tárgyalóasztalok mellett nem játszott szerepet. A számtalan terv egyike szerint, éppen e csatorna képezte volna az új magyar-jugoszláv határt. Nem csak a trianoni asztalok mellett került szóba, hanem a későbbi fordulóponton is, a II világháborút lezáró párizsi békekonferencián. Az emberek akarva-akaratlanul a limesben gondolkodtak. De mivel a limes rendszerint képlékeny, ezért a határtudat egyféle önazonosságbeli bizonytalanságot szül, amelyben az ember nehezen tudja meghatározni hovatartozását.

A legtöbbször úgy érzi, az egyik lábával az egyik világban él, a másikkal a másikban.  S ha ez az állapot tartósnak bizonyul, akkor a limes határai elbizonytalanodnak, s képesek jellegzetes kisrégiókat alkotni. Ilyenné vált a Délvidék, illetve a Vajdaság is.

Szenttamásból nem lett határváros, mint ahogy a többi csatorna menti kisvárosból Óbecséből, Kulából, vagy Óverbászból sem. Ezzel szemben határvárosnak érezte magát Trianon előtt is és – után is. Valójában a csatorna menti sáv vonalán, és természetesen a tőle délebbre eső területeken élő magyarság, Trianon előtt is gazdaságilag hátrányosabb helyzetben volt a szerbekhez vagy a németekhez képest. Ahol a német elem jelentősen megnyilvánult – például a közeli Óverbászon, Kulán – ott már léteztek műhelyek, malmok, kisebb üzemek és gyárak, amelyek főleg német tulajdonban voltak. Ezért ők hivatásuknál fogva többet utaztak, forogtak a nagyvilágban. Egyik másik német polgár még Németországba is elküldte a fiát, hogy a legjobb mestereknél tanulja ki a szakmát.

Rugalmasabbak voltak, kockáztattak és mertek kezdeményezni. A magyarok többnyire gyanakodva figyelték ügyködésüket. A termőföld jobban vonzotta őket, mint az ipar és a szakma. A termőföld utáni sóvárgás főleg azokban élt, akik földtelenek voltak, vagy pedig csekély: négy-öt hold volt a birtokuk. Vágyakoztak, hogy többet szerezzenek. Legalább tíz hold volt az álomhatár, mert az már biztonságot nyújtott. A termést eladták a szerb kereskedőknek, akik ha kellett, akár Bécsig is eljutottak, hogy jó áron továbbadják, azt is, amit Bácskában, de azt is, amit Szerbiában vásároltak fel. Tehát a szerbek kisebbségként vitálisabbak voltak. A magyar többség ellenben nem volt hajlandó kockáztatni.

A szerb kereskedők meg a német iparosok is kitűnően beszéltek magyarul. Kisebbségi helyzetükből előnyt formáltak. A szerbek többsége nem gondolt arra, hogy valaha ezt a területet Szerbiához csatolják. Ilyesmi legfeljebb néhány értelmiségi és politikus fejében motoszkált. Ez is csak halovány ábrándnak tűnt, hiszen a belgrádi szerb hatalmat jobban érdekelte Bosznia, mint a Délvidék. Még 1914 előtt sem volt a Délvidék elragadása valószerű, inkább csak némely fejekben derengett.

A történetekből kiviláglik, hogy 1914 előtt a szerbek és a németek jóval mozgékonyabbak voltak, tehát tőkeerősebbek is, mint a magyarok, akik egyre inkább elszegényedtek. A történetet az teszi igazán groteszkké, hogy eközben, egyre hangosabbakká, dagályosabbá váltak a magyar nemzeti szólamok. A magyar büszkeségre, erényre hivatkozni a kötelező etiketthez tartozott. A peremvidéki magyarság a többségi nemzethez tartozott ugyan, ám hátrányos helyzetbe került. Hátrányos helyzetbe kényszerült volna? Aligha! Inkább hátrányos helyzetbe hozta magát, azzal, hogy a polgáriasodó világban nem ismerte fel a kor szavát és maradiságát erénynek vélte.

Családtörténeteim erről szóltak. Erről beszéltek az utcabeliek is, amelyben többnyire magyarok éltek.

Apai nagyapám még 1914 előtt földbirtok gyarapítás céljából költözött Jánoshalmáról Szenttamásra, ami valahogy mélyen beivódott a családtörténetbe. Apám gyakran ismételgette: Jánoshalmán és Mélykúton élnek a rokonaink. Nagyapa azért költözött át, mert itt sokkal olcsóbb volt a föld, és jobb minőségű. A távolság légvonalban vagy száz kilométert tett ki, tehát nem olyan nagy, hogy egy országon belül ekkora árkülönbségekre ésszerű magyarázatot találjunk. A nagyapám szerint idegenbe érkeztek. Miért érezték magukat idegennek?

Csak egy magyarázatot tudok találni: a csatorna tájékán már nem érezte otthonosan magát a magyar politika. Idegennek tartotta, félig-meddig balkáni világnak, ezért elhanyagolta. Mintha létezett volna egy belső trianoni döntés, mielőtt a nagyhatalmak meghozták volna a dekrétumot. A limes-tudat már akkor gyökeret eresztett a magyarokban, amikor e térség Magyarországhoz tartozott.

Számomra az elárvult Szenttamás ezt a jelképet képviseli a délvidéki világban. A jelképre nem szívesen emlékezünk, hiszen tartalmazza a trianoni paradigma előzményeinek és későbbi történetének titkos archeológiáját, és amely érinti azokat is, akik szerint ezt a témát végleg le kell venni a napirendről, ugyanakkor leleplezi azokat is, akik immár főfoglalkozáskánt űzik trianoni harcukat, gondolván, hogy ezzel a magyarságtudatukat bizonyítják.

A városkát az E-5-ös nemzetközi útvonal szeli ketté. Az autópálya megépítése előtt, tehát a XX század végéig, még ez volt a legfontosabb észak-déli közlekedési útvonal. Háttal aFerenc Józsefcsatornának a település észak felé néz, a barátságos telecskai dombok lankái már eltűnnek a látóhatárból, a talaj kezd lejteni déli irányba, s ez a lejtés mintha előrevetítené a balkáni világot. A csatornától északra húzódó sávban kezdődik a valódi zsíros bácskai termőföld. A falu különleges helyzeténél fogva, egyik központja volt a szerb földbirtokos rétegnek. A Dundjerskiak és a Katjanskiak ispánjai székeltek itt, irányították a főleg magyar béresekből, napszámosokból álló munkaerőt, akik csak a családi legendákból tudtak valamit Budapestről. Azon senki sem csodálkozott el, hogy a szerb gazdák éppen Pesten vagy Bécsben szórakoztak vagy üzleteltek, őket sokkal több szál kötötte a magyar világhoz, mint a nincstelen magyarokat.

Mi jellemezte ezt a települést? Az, hogy néhány magyar törpebirtokos kivételével, a gazdasági hatalom még jóval Trianon előtt a szerbek kezében volt. Ők közvélemény-formáló erő voltak, a magyarok viszont egyre passzívabbak lettek. Több ilyen központ létezett aFerenc Józsefcsatorna mentén, Szenttamás csak az egyike volt, nem is a legnagyobb, de nagyságrendje folytán következményei jobban kitapinthatóak voltak, mint a nagyobbaknak.

Alapjában véve hasonló helyzet uralkodott az egész Délvidéken.

Megmutatkozik ez abból a leltárból is, amelyet a jugoszláv közigazgatási hatalom készített 1919-ben, amikor összeírták Bácskában az 1914 előtti vagyoni állapotokat. Az 1919-es népszámlálási adatok szerint Délvidék, illetve akkor már az új államalakulathoz tartozó Vajdaság lakosságának 33.5 százalékát a szerb népesség tette ki. 32.6 százalékát magyarok, 23.7 százalékát pedig németek alkották. A föld nélküliek 41 százalékát magyarok, 32 százalékát szerbek és 18 százalékát németek képezték. Tehát Bácskában Trianon előtt éppen a magyarok gazdasági helyzete volt a legrosszabb. Ők voltak a nincstelenek, a napszámosok, a béresek, a cselédek serege.

Miközben a szerb és a német társadalomban a középbirok, a törpebirtok dominált, a délvidéki magyarok tulajdonát képező föld egy nagyon szűk földbirtokos réteg kezében összpontosult, innen a magyar földnélküliek aránytalanul nagy száma. Ez mintha arra utalna, hogy a magyarok között kisebb volt a szolidaritás, mint a németek és a szerbek között. A magyar előkelőség itt tett szert jövedelemre, itt élte hétköznapjait ám az igazi életet máshol képzelte el. Lelkileg és kulturálisan színlelt világban élt, jelenléte valójában kulturális szimuláció volt, hiszen saját életét sem tartotta hitelesnek, ezért úgy gondoltak Budapestre, mint a Csehov hősök Moszkvára.

Ez jellemzi a főleg Észak-Bácskában összpontosuló magyar elit kultúráját, amit Kosztolányi Dezsőnél korhűbben máig senki le nem írt. Ez a réteg alig élt szellemi életet, lefoglalták a belső kisvárosi, vidéki presztízs-küzdelmek, az önreprezentálás különböző formái és a civakodások. De, a külszíni magamutogatásban megrekedő nemzeti retorikában nem volt hiány.  Megszületett a magyar nemzettudat – magyarok nélkül; a magyar nacionalizmus – emberek nélkül. Fülep Lajos nemzeti öncélúságnak nevezi ezt a lebegő, gyökértelen nemzettudatot. A magyar peremvidék volt – Trianon előtt is! – ennek a nemzeti öncélúságnak az igazi „otthona”.

Nemzeti öncélúság jellemezte annak a szűk rétegnek a magyarságélményét, a hangos és meddő magyarságretorikáját, amelyet a vagyona ide kötött ugyan, de lélekben a másik, „valódi” magyar világban élt, amelyet viszont nem ismert eléggé. Ez a kisebbségi perem-dzsentri réteg azonban nem azokkal a problémákkal küszködött, mint a központban található magyar úri középosztály, hiszen nem szembesült a magyar polgárosodás ostorcsapásaival. A polgári változást nem érzékelte, inkább arra panaszkodott, hogy semmi sem változik. Nem akarta tudomásul venni, hogy éppen ő állította meg az időt. Ezt a kétségbeesett és komikus akaratot, gyakorta magyar erénynek nevezte.

A szerb és a német polgárosodó rétegben a változás különös vírushordozóit látta, amivel kifejezetten xenofóbb értékrendet érvényesített. Mindent, ami idegen volt, azt magyarellenesnek tartott. De nem tudott mit eredményesen szembe állítani vele, hiszen a saját életét sem tartotta hitelesnek, az, úgymond, hiteles magyarságtudatot a saját életterétől távoli, magyar világban, a „központban” vélte megtalálni.  Paradoxonnak tűnik, de így történt:  nem az idegenek, hanem ez a réteg teremtette meg a vidéki gyökértelen, de lelkes magyarságtudatot, azt az öncsaló önképet, amely hosszú időre biztosította arra a kérdésre a választ, hogy mi a kisebbségi magyar. A Bibo által emlegetett zsákutcás magyar politika a magyar peremen mazochista jelenség volt. Vidéki gőggel, nagyhangú mellveregetéssel. Ez volt a zsákutca végállomása, amely ponton siránkozni volt ildomos a magyar sorsról. Ez a Trianon előtti gondolkodásmód és észjárás kerekedett újra felül, a harmincas években is, miután az anyaországban megerősödő revíziós törekvésekben politikai támaszra talált az anyaországban.

Erdélyben, s a Felvidéken, ahol a magyar kultúra erőteljesebb intézményes háttérrel és hagyománnyal bírt, legalább megfogalmazódhatott ennek a habitusnak a bírálata. A legmarkánsabban talánMakai Sándorírásaiban, aki követelte a „romantikus, szentimentális, kritikátlan, naiv nemzet- és történelemszemlélet” revízióját. Ez volt a legerőteljesebb igény arra, hogy a peremmagyarság a nemzeti jelszavak pufogtatása közben ne szakadjon ki a magyar világból, vagyis hogy a kisebbségi közösségek lépést tartsanak az anyaországi változásokkal, és az anyaországi ellentétekben ne váljanak maradi, lehúzó erővé. De Makai nem győzte a szélmalomharcot és távozott.

Be kell látni tehát, hogy még a trianoni határok véglegesítése előtt kifejezésre jutott az említett réteg szellemi erőtlensége és tehetetlensége, magyarságtudatának csődje. Nem csoda, hogy a vezető kisebbségi réteg többsége élt az optálási lehetőséggel, s rövid idő alatt tömegesen vándorolt át az anyaországba. Kiderült tehát, hogy a nemzeti szolidaritás, a szülőföld nemes szeretete, őrzése puszta szólam, amely többé fabatkát sem ért. A perem-dzsentri megfutamodása egyszersmind leleplezte az úri középosztály nemzeti diskurzusát. A távozás miatt természetesen nem érheti vád, hiszen senki sem kényszeríthető, hogy a saját személyes boldogsága miatt áldozatot hozzon a nemzetért, a megmaradásért. Csupán csak az róható fel, hogy saját életükkel tagadták meg saját szólamaikat. Nem érheti őket más vád, hiszen minden kétséget kizáróan a nagy nyomás és a bizonytalan jövő késztette őket a menekülésre, de ez minden kisebbségi polgárt egyaránt érintett, s nehéz lenne eldönteni, hogy kit sújtott a leginkább. De az esélyek mérlegelése nyilvánvalóvá teszi, hogy szociális helyzeténél fogva a cselédsorsba kényszerült nincstelenek, napszámosok, béresek voltak kitéve a legnagyobb megaláztatásnak, az emberi méltóság semmibevételének. Az áldozatot nekik kellett meghozniuk, nekik kellett maradniuk. Őriztek egy hamis önképet és a saját becsületüket.

Jóval kisebb méretű, hasonló jellegű exodus ismétlődött meg a II. világháború után, amikor kivándorolt vagy elmenekült az a hangadó rész, amelyik megkísérelte revitalizálni a kisebbségi dzsentri diskurzust. Volt tehát dicsőséges bevonulás és sunyi kivonulás. A kivonulók nem kockáztatták életüket, életükkel mások fizettek. Elsőként azok távoztak, akik megfelelő anyagiak birtokában kevésbé látványosan exponálták magukat 1941-1945 között a magyar hatalom mellett. Ezzel voltaképpen hosszú időre elvesztette táptalaját a kisebbségi nemzeti öncélúság, hogy majd csak 1990 körül, vagyis a magyar rendszerváltás után jelenjen meg újra. Ekkor sem az európai Magyarország lépett színre, hanem az urambátyámos. Mert úgy gondolták, hogy az egzotikus kisebbséggel így értetik meg magukat a legjobban.

Mi akartuk ezt a nyelvet. Félelemből és tanácstalanságból. Azért, mert nem volt más nyelvünk. Csak a skanzen-magyar.

Nem születhetett meg az új nyelv és habitus, hiszen az 1944-45-ös magyarellenes retorziók közel egy évtizedig ellehetetlenítették, hogy nemzeti alternatíva jöjjön létre. A retorziók főleg azt a középszintű polgárosodó réteget, iparosokat, tanítókat, alacsonyabb színtű közhivatalnokokat érték, akik a szocialista rendszerben tudták volna biztosítani a kisebbség lét nemzeti folyamatosságát.

Csak közel egy évtizedes, görcsös és ellentmondásos időszak után született meg a titoista rendszerben az új kisebbségi vezető réteg. Szinte a semmiből. A hatvanas években, anyagilag megerősödve, politikailag ez képviselte a jugoszláviai magyarságot. A közéletben egyre nagyobb szerepet kapott, belépett a szakmai és a gazdasági elitekbe, ahol jelentős szerepet játszott. Nekik köszönve a vajdasági magyar kisebbség anyagi helyzete fellendült. Életminősége – tehát nem csak az életszínvonala – túlszárnyalta az anyaország polgárainak életszínvonalát, és helyzete a személyes politikai szabadságjogok terén is sokkal jobb volt. Ennek az elitnek a műve befejezetlen maradt, s egymásnak ellentmondó megítélések vannak arról, hogy milyen eredménnyel járt volna a tevékenysége, ha nem jön közbe Jugoszlávia széthullása és a balkáni háború.

A háború a vajdasági magyarság életében nagy megpróbáltatás volt és Nagy Retro. A posztkommunista helyzetben valahova vissza kellett volna térnie, de nem lehetett tudni, hogy hova. Az anyaország is felkészületlenül lépett a fordulatba. A nemzeteszme magától értetődő volt, de senki sem tudta, milyen legyen az, a 20 század végén. Akik évtizedekig cinkoskodtak a Kádár-rendszerrel, új messiásokként léptek fel a bácskai színtéren és a magyarság tudatot kérték számon azoktól, akik megbékéltek a Tito rendszerrel.

Tény ugyanis, hogy egészen új, eddig ismeretlen lehetőségek tárultak fel a jugoszláviai magyarság előtt a nemzetileg viszonylag toleráns titoizmus örve alatt az ötvenes években, akkor, amikor Magyarország és Jugoszlávia határán szinte mindennaposak voltak a fegyveres összetűzések, a propagandaháború pedig a legprimitívebb eszközökkel folyt.

A budapesti rádió éjszaka külön műsort sugárzott a jugoszláviai magyar kisebbségnek arról, hogy hogyan álljanak ellent a titói rontásnak. A bemondó lassan, modorosan diktálta a szöveget Titóról, a láncos kutyáról, miközben sejtetni engedte, hogy rövidesen megérkeznek a felszabadító seregek.

A vajdasági magyarok ceruzával és papír fecnivel a kezükben hallgatták a külön műsorokat. Hallgatták, de nem jegyeztek le semmit. Kivéve néhány fanatikus kommunistát. Ők aztán titokban terjesztették a propagandát, amíg legtöbbjüket a titkosrendőrség le nem fülelt és Tito  szörnyű  Gulagjára, a Meztelen szigetre nem internált.

Miért hallgatták a különadásokat még ennek ellenére is, kérdeztem az apámat, és sok más rokont, meg ismerőst akkor, amikor erről már lehetett beszélni.

Vallomásaikból kiderült, hogy tudták, a magyar rádió nem mond igazat, de mégis komolyan, kötelességtudóan hallgatták.

Miért, faggattam a szüleimet.

Apám végül kibökte. Mert valahol mégis csak igazat kell adni neki, állította. Alátámasztandó, elbeszélte anyai nagyapám történetét. A nincstelen anyai nagyapám bankkölcsönt vett fel, hogy telekhez jusson, amelyre felépítette szoba-konyhás faluvégi, begluki házát. A nagy infláció idején azonban nem tudta fizetni a kölcsönrészleteket, mire a bank bejelentette, hogy elárverezik a házat. Hogy visszafizethesse az adósságot, Franciaországba ment idénymunkásnak, így a jövedelemből fedezte a kölcsönt és még némi megtakarított tőkére is szert tett, amiből néhány hold földet vásárolt. Franciaországban egy kertészetben dolgozott, ahol bekapcsolódott a szakszervezeti mozgalomba. Hazajövet a földterületen szőlőt, főzelékfélét termesztett és virágokat, amiket a nagyanyám árusított a szenttamási piacon a szerb és a német nagyságáknak. A portéka kelendő volt, mert a nagyapám különös virágmagokat és szaktudást is hozott a messzi  idegenből, amit itthon többszörösen kamatoztatott. Biztosította ugyan a család megélhetését, de nem volt könnyű az élete. A francia országi tapasztalatok birtokában, bekapcsolódott a szakszervezeti mozgalomba, majd a kommunistákhoz sodródott. A magyarok 1941-es bejövetele után, kommunista volta miatt a szegedi Csillag börtönben raboskodott, de mivel nem tudtak semmi komolyat rábizonyítani, másfél év múlva szabadult. Így várta be a partizánokat, akik egy éjszaka rázörgettek. Úgy helybenhagyták, hogy hetekig mozdulni sem tudott. A szerb kommunisták verték a magyar kommunistát, ezért hallgattuk a pesti rádiót, akkor is, ha nem mondott igazat.

Azóta sem hallottam pontosabb megfogalmazást a nemzetről. Arról, hogy mi a magyar.

És borzasztóbbat sem. Mert iszonyú dolog hinni abban, hogy van valami az igazságon túl.

Mert e hithez az is hozzátartozott, hogy a titkosrendőrségnek a magyarok szolgáltatták ki a pesti rádió propagandáját terjesztő magyarokat.

A szerb titkosrendőrség tehát komoly megfigyelés alatt tartotta a vajdasági magyarokat. Figyelték, kinek, milyen, mekkora a lojalitása.

Ugyanakkor – ezzel szinte párhuzamosan – megszülettek a vajdasági magyar kisebbségi intézmények, tehát az ötvenes évek második felében és a hatvanas évek végén a jugoszláviai magyarság páratlanul nagy intézményes fejlődést élt meg. Megalakultak a nemzeti lét fenntartásához nélkülözhetetlen intézményes keretek, amelyek 1918 előtt sem léteztek, és az azt követő időszakban pedig álmodni sem merészeltek róla.

1990-ben éppen ez lett a sebezhető pont. A fellendülés került a vádlottak padjára.

A hatvanas években ugyanis felgyorsult a vajdasági magyarok lélekszámcsökkenése, vagyis jelentős beolvadási trendek érvényesültek. Meglepő, hogy az asszimiláció nem az elnyomás idején, a félelem korszakában növekedett, hanem később, a viszonylag konszolidált körülmények között. Amikor a félelem csökkent, és a veszedelem elmúlni látszott. Az asszimilációs mutató a hetvenes évektől felfelé ívelt, sokkal inkább mint Erdélyben a kisebbségellenességről hírhedt Ceausescu rendszer idején.

Bizonyos elemzők szerint erre azért került sor, mert az intézményteremtő korszak magyar szellemi elitje nemzetidegen politikát folytatott. Az állítást megkérdőjelezi az a tény, hogy az erdélyi és a felvidéki magyarok asszimilációja akkor vett erőteljes méreteket a kilencvenes években, amikor kifejezetten nemzeti jellegű kisebbségi pártok reprezentálták az ottani magyarokat. Vajon hogyan történhetett meg az, hogy a nemzeti érdek par excellence előtérbe kerülésével párhuzamosan növekedett az asszimiláció, a lélekszámcsökkenés?

Téves lenne ebből arra következtetni, hogy az elnyomás növeli a nemzeti identitás erejét, inkább arra kell gondolni, hogy a jogos védekezésre berendezkedő kisebbségi kultúrában megszülető magyarságtudat nem képes alkalmazkodni a változó időkhöz. Az új szocialista elit nem élt a nemzeti öncélúság diskurzusával, mert a politikai körülmények egyértelműen lehetetlenné tették ezt. Nem tudott azonban az új, a modernizációs körülmények között megfelelő kisebbségi magyarságtudatot megfogalmazni sem. A hagyománnyal nem élt, de szakítani sem tudott vele, úgyhogy a kialakult vákuum-helyzetben próbálta feltalálni magát.

A trianonihoz hasonló exodus 1990 után a balkáni háborúk kezdetén megismétlődött, amikor a titói rendszerben középosztályi státusban lévő magyar gazdasági és értelmiségi elit jelentős hányada távozott. A kilencvenes évek elején a magyar többségű helységekben az ingatlanok ára a legolcsóbb volt egész Szerbiában.  A bácskai kisvárosokban a legértékesebb lakóházak, a legjobb földterületek egyik napról a másikra jóval a piaci ár alatt cserélt gazdát. Jó, és biztos vevőknek bizonyultak a Vajdaságba beözönlő menekültek, akik rendkívül jutányosan, a szerbiai átlagos piaci ár alatt jutottak ingatlanhoz.

A legmódosabb magyarok nagy többsége távozott. Főleg azok maradtak a kilátástalan, félháborús helyzetben – tudni kell: egyre súlyosabb egzisztenciális gondokkal küzdve -, akiknek vagyoni állapota az áttelepülést nem tette lehetővé. Ugyanakkor egyre erőteljesebb a magyar nemzeti identitásra való hivatkozás, ám a kezdeti néhány évi lelkesedés után, a kilencvenes években a magyarok távolmaradása a választásoktól egyre növekedett. Milošević uralma idején, vagyis a vadkapitalista korszakban kialakult egy új/régi megmerevedő kisebbségi politikai elit, amely a titoista modernizációs elit diskurzusát elutasítva, visszatért a nemzeti öncélúság szólamaihoz. Soha még nem lehetett annyit beszélni a magyar nemzeti identitásról, mint akkor, holott a magyar kisebbség helyzete mindinkább rosszabbodott. Ennek távlati következményeit ma még megjósolni nehéz. A régi szólamok burjánzása azonban  lehetővé tette az új elit etablizálódását.  Miközben Szerbiában is és az anyaországban is a politikai elitek cserélődtek, változtak – hiszen különböző politikai eszmék versengtek egymással – a kisebbségi elit kimerevedett, több mint egy évtizede szinte semmit sem változott.

Az erőre kapó nemzeti öncélúság a magyar peremen maradi, a gyakorlati életben csődöt mondó magyarságdiskurzust érvényesített, de a valóságot nem volt képes megváltoztatni. A fiatalok, a szakemberek Nyugatra vagy Magyarországra települtek át. A szerbiai magyar kisebbség elöregedett közösség lett, amely a körülmények esetleges csodával határos fordulata után sem tudna a szerbiai versenyhelyzetben helyt állni. Ezzel összhangban lassan-lassan egy új önkép kezd kanonizálódni, a nemzeti identitást tánccal, dallal ápoló,  aNémeth Lászlóáltal maró gúnnyal megfogalmazott „kisebbségi idegbajjal” vívódó főfoglalkozású magyarról, a kisebbségi mártírról, aki a magyarországi alapítványok körül ügyködve szentül hirdeti, hogy megmenti a kisebbséget. Aki a maga heroikus diskurzusával, cselekvéspótló magyarságszólamaival, „szinte örül az igazságtalanság rendkívül tiszta eseteinek, mint ahogy a sértődékeny ember is jobban szereti az égető, durva vágást a langyos rosszakarat suhintásainál”. A másik oldalon pedig feltűnik az ugyancsakNémeth Lászlóáltal megrajzolt lojális kisebbségi, akit „gyengesége és mozgékonysága mindenütt a megegyezés felé terel.” Németh nem kevésbé ironikusan festi meg ezt a típust is. „Ő a született kormánytámogató, a hatalom támasza, a másik álláspont méltánylója.” A legtöbbször azonban a két véglet találkozik, sokszor ugyanaz az ember Budapest felé mártírként is és hősként is szerepel, ugyanakkor Belgrád felé pedig a kiegyező, kormányképes, együttműködő hajlamát nyilvánítja ki. Ez a különös szimbiózis hozza létre a kisebbségi neurózist, amelynek végső következménye a közéleti, a kivonulásra, az elzárkózásra, a fatalista kishitűségre alapozó magyarságtudat. Valójában ez a szimbiózis takarja el a magyar nemzeti tulajdonság egyik fontos elemét: azt, hogy nem tudjuk harmonikus viszonyba hozni a modern európai polgári távlatokat és a nemzeti önazonosság megőrzésének eszméjét.

A magyar, antinómiákban szeret gondolkodni. A történelem bizonyítja ezt. Kisebbségben pedig ezek az antinómiák teljes apátiába vezetnek.

A néma tömeg

Illyés Gyula ír a nincstelenek tömegéről, a legmegbízhatóbb magyarokról, akiknek nincs mása csak a magyarsága. Ehhez még fűzném, hogy a Délvidéken a „legmegbízhatóbb magyarokat” azok hagyták el, akik a legtöbbet beszéltek a magyarságról.

Láttuk, 1918 előtt a Délvidéken a magyar nincstelenek arányszáma a magyarok között volt a legmagasabb. A szociális olló köztük sokkal tágabbra nyílt, mint a német vagy a szerb közösségben. Szenttamás és még néhány városka csupán abban különbözött, hogy itt a szerb nagybirtok fölényesen dominált. A szenttamási magyarok hatványozottan érezték át azt, ami meghatározta a délvidéki magyarság távlatát, gondolkodásmódját, életérzését és életmódját: a nemzeti szólamokban gondolkodó magyar uralkodó osztály, valójában már régen levette a kezét erről a vidékről. Trianon pontot tett egy folyamat végére, amely jóval előbb kezdődött. Paradox helyzet állt elő. A magyar tömegek a Trianon előtti Délvidéken nem csak a szociális elnyomást tapasztalták, hanem a nemzeti elnyomást is a bőrükön érezték.

A Trianon előtti magyar politika áldozatai voltak, s azok maradtak a békeszerződés után is.

Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amely a szülők, a nagyszülők történetéből tudomást szerezhetett arról, hogy Trianon konzerválta, ezzel együtt el is mélyítette a történelmi Magyarország peremvidékének állapotát. A békekötést következő sokkhatás lanyhulása után, a harmincas években ez a szellemiség ismételten életre kelt és egyre nagyobb méreteket öltött. Újra gyökeret eresztett a naiv és kritikátlan magyarkodás, a virtuskodás, az elzárkózás az új elől. Az elnyomó többségi hatalom durva ellenőrzése miatt ez nem juthatott felszínre, maradt tehát ennek az eszmerendszernek a bensőségessé tétele, ami – éppen az üldöztetés folytán – emberi hitelességét nyomatékosította.

1918-után a magyar földnélküliek kimaradtak a földosztásból, az oktatási rendszer pedig immár legyőzhetetlen akadályokat gördített az elé, hogy jobb pozíciókba jussanak. Miközben, – ahogy előzőleg már utaltam rá – a Trianon utáni elit a dzsentri imitációjával próbálkozott, s ez természetesen semmiféle kapcsolatot nem tudott megteremteni a tömegek felé. Csuka János, a két világháború közötti délvidéki krónikájában szóvá tette, hogy a Délvidéken a magyarság önvédelmi megmozdulásaiból a legszegényebbek és a leggazdagabbak maradtak távol. Csak a gyér, megfogyatkozott, itt maradó középrétegek vették ki a részüket az önvédelemből. A leggazdagabbak Belgráddal keresték az „okos” kompromisszumokat, és – megtalálták, hiszen az új államban lett volna vesztenivalójuk. De nem csupán az anyagi érdekeltségben keresendő az egyedüli magyarázat. Nem a nemzeti érzés hiánya képezte az akadályt, hanem annak jellege. Ez a réteg ugyanis a nemzeti öncélúság illúziójába menekült, tehát a nehéz feladat inkább a kivándorlás által megtizedelt középrétegek vállára nehezedett. Ez a réteg a saját közössége felé radikális arcot mutatott, ugyanezt a szerepet játszotta Budapest felé is, miközben Belgrád felé hajlékony és kompromisszumképes volt. Az anyaországi középosztálybeli értékrend hatása alatt idővel a radikalizmusa felerősödött, ami még inkább eltávolította a kisebbségi tömegektől, melyek egyre inkább a baloldali mozgalmak irányába sodródtak.

Az elit illúziókat gyártott, miközben a nincstelen magyar kisebbségnek meg kellett tanulnia illúziók nélkül élni.

Az elit kialakította az eszményi magyarság-képet, és felújította a nemzeti öncélúság nyelvezetét. Valójában a nincstelenekre hárította a felelősséget a magyarság megmaradásáért.  Rossz lelkiismeretből eszményíteni kezdte „a népet”, létrehozta a hagyományokat őrző romlatlan, magyarságát, faluját, szülőföldjét szívósan és elszántan őrző „egyszerű emberekről” szóló elbeszélést. Idillikus képet alakított ki a néma kisebbségi tömegekről. Ez ma is eleven, a médiában, az irodalomban, a magyar köztudatban a „tősgyökeres” kisebbségi magyarság eszméje dominál, a „nemzetietlen” anyaországival szemben. Ez a skanzen-magyar megállás nélkül hősiesen küzd a nemzeti identitásért, ám mindig vesztesként kerül ki minden egyes csatából, hogy végül kiderüljön: csata nem volt, csak hősies menekülés. Csak tánc, folklór, és politikai szónoklatok.  Ilyen heroikus képet még a koszovói albánok sem alakítottak ki önmagukról, pedig ott valóban volt csata, mégpedig több. A népszínművek világa csak az egyik paradigmája ennek az elbeszélésnek, amely valójában nem a népi világot fejezi ki, hanem az uralkodó réteg alibijét hivatott biztosítani. Nem véletlenül írta tehát Illyés Gyula, hogy „Semmi szükség már, hogy a nép mondandóját írók közvetítsék, színezzék. Csak rontanának rajta.” A kisebbségben ez a törekvés fokozott mértékben van jelen, hiszen az alibire itt hatványozottan szükség van.

Az elmúlt évtizedek nacionalizmus-kutatásai kimutatták, hogy a pauperizált agrártársadalmi közösségek képtelenek a nemzeteszme fenntartására és megőrzésére. Erre csak a modern polgári réteg képes. Ám a kisebbségi ideológia az elmúlt nyolcvan év alatt folyamatosan a modernizációs és a polgárosodás ellenében a hagyományelvűség, és a gyökerekhez való hűség retorikáját érvényesítette. Érthető tehát, hogy az egyre kiszámíthatatlanabbul változó időben a kisebbségi tömeg a nemzeteszme ápolására nem volt, s ma sincs felkészülve. A részére felülről biztosított, muzeálissá stilizált nemzeti kultúrától elfordulva egyre inkább integrálódik a többségi szubkultúrákba. Ez még a nyelvére is visszahat: az ünnepélyes „skanzen magyar” és a hétköznapi „rontott magyar” párhuzamosan él. Ami új, az a többség felől érkezik, ami hagyományos és reprezentatív az a nemzeti kultúrából. A tömeg tehetetlenül, az akulturalizáció csapdájában kívánja biztosítani a túlélést. A néma kisebbségi tömeg nem csak a többségi állami hatalomnak van kiszolgáltatva, hanem többségi kultúrának, szokásoknak, elsősorban azért, mert a magyar tekintélyelvű sztereotípiák ellehetetlenítik, hogy a saját értékeit rugalmasan alkalmazza mindennapi életében.

A tekintélyelvűséget nem csak a többségi hatalom erőszakolja rá, hanem a felülről gyártott tekintélyelvű magyar tradíció is.

A szerb irodalom egyik visszás kódja árulkodik ennek következményéről: se szeri, se száma a magyar cselédlányokról, örömlányokról, a szorgalmas mesteremberekről, kötelességtudó kubikosokról, olcsó napszámosokról szóló regényeknek, elbeszéléseknek. Nem magyarázható ez kizárólag a kisebbségellenes politikával, hiszen még Ivo Andrić regényeiben is előfordul ilyen példa. Sokkal inkább utal azokra az időkre, amelyekben a magyar nincstelenek, elárvulva, saját elitjüktől elhagyatva, előzőleg is, de az új államban még inkább kisemmizve maradni kényszerültek. E nincstelenek közül kerültek ki a húszas-harmincas években azok, akik, ha csak tehették, a királyi Jugoszlávia kormányzati erőinek „jóindulatú” segédletével, nem Magyarországon, hiszen erre anyagi helyzetüknél fogva nem volt esélyük, hanem Nyugaton, főleg Amerikában, Kanadában, vagy Ausztráliában találták meg új hazájukat. Nos erre a rétegre apellált az új magyar uralkodó osztály, amikor a szülőföld őrzésének faladatát bízta rá.

A néma tömeg úgy védekezik, ahogy kényszerhelyzetében tud. Már a húszas években érezhető volt, hogy a baloldali szakszervezeti mozgalmakban a kisebbség képviselői aránytalanul nagy számban szerepelnek, s ez legfeljebb közvetlenül a II. világháború előtt csökkent illetve a föld alá kényszerült. A magyar hatalom visszaállításával ennek a rétegnek a gazdasági helyzete nem változott alapvetően, s ezzel magyarázható az is, hogy a honvédség bevonulását követő kitörő lelkesedés után, a délvidéki magyar kisebbség visszafogottabbá vált.

1941-ben az új magyar hatalom sem bízott az őslakos magyarokban, főleg nem annak szegényebb rétegeiben, de a középrétegekben sem túlságosan. A hivatalnokok egy része az anyaországból érkezett, s valójában csak egy kisebbségi klientúra hálózatot karolt fel, s az anyaországi támogatás szélárnyékában létrehozta a magyar retorikát űző „üzletmagyarokat” (Németh László). Ez kiábrándította a kisebbségi tömegeket, aminek köszönve a magyarok többsége feltűnően kiegyensúlyozott magatartást tanúsított az itt élő szerbség iránt, ennélfogva visszafogottan vett részt a szerbek elleni akciókban. Ami nem jelenti azt, hogy nem részesült olyan megtorlásban, mintha részt vett volna. 1944-ben a szerbek bevonulásakor bekövetkeztek az újvidéki „hideg napokat” megtorló magyarellenes atrocitások. Az áldozatok újra csak az alsóbb rétegek soraiból kerültek ki, hiszen azok, akik csakugyan bűnösök voltak időben elmenekültek.

Akik előzőleg áldozatok voltak, azok áldozatok is maradtak.

A második. világháború után azonban alapvetően megváltozott ennek a kisebbségi rétegnek a helyzete. A rendszer kisebbségellenessége fokozatosan enyhült, földhöz, megélhetéshez jutottak a kisebbségi tömegek is.

Ez fordulópontot jelentett.

A fordulópontot azonban nem nevezhetjük nemzeti jellegűnek, elsősorban azért, mert nem a nemzeti jelszavak és eszmék hozták a jobbulást.

Először fordult elő azonban, hogy a néma tömeg a saját nemzeti programját kezdte megfogalmazni, elszakadt a nemzeti öncélúság programjától, azzal is, hogy belépett a modernizáció folyamatába. A vajdasági magyar lakta falvak urbanizálódni kezdtek, ezzel együtt robbanásszerűen növekedett az itt élő magyarok kulturális szintje,  szociális mobilitása, s kialakulófélben volt a magyarság önbizalmat erősítő helyi öntudat. Új ismeretlen kihívásokkal találta szemben magát, amelyre természetesen nem tudott egyértelmű választ találni,  hiszen kulturálisan felkészületlenül  lépett be a folyamatba, s fokozatosan kellett szert tennie  az asszimiláció elleni hatásos, új kultúrára.

Története folyamán először kísérletezett, és mert kockáztatni.

A balkáni háborúk kitörése után, a kilencvenes években ez a vállalkozás megszakadt. Megismétlődött a történelem. Újra elvált egymástól a nemzeti önazonosság megőrzésének tudata és a személyes életstratégiák kialakítása. A délvidéki magyarok belekényszerültek a hagyományos magyarság-felfogásba, ugyanúgy, mint a trianoni békekötés után. A felsőbb rétegek, a nemzeti szónokok a szülőföldön való maradásra ösztökéltek, legtöbbször éppen azok, akik időben távoztak.

Nem véletlen, hogy a délvidéki magyarság körében nem ekkor, a kilátástalanság mélypontján, vagyis a kilencvenes évek első felében jelentkezett a kettős állampolgárság igénylésének gondolata. Nem akkor, amikor az áttelepülés a legnagyobb mérteteket öltötte, hanem jóval később, miután a több mint egy évtizeden át pauperizálódott kisebbségi tömegek belső tartalékforrásai végkép kimerültek és kénytelenek voltak szembenézni végső egzisztenciális kérdéseikkel.

Valójában ebben az igényben a húszas, a harmincas évek, majd a titoista korszak gastarbeiter hagyománya elevenedett fel. Amely napjainkban is tart, mert a mesteremberek, a nincstelenek, akiknek nincs lehetőségük Magyarországra távozniuk, azok – ha csak tehetik – kivándorolnak Nyugatra.

A vidéki utcákon újra Kanadáról és Ausztráliáról beszélnek.

Aztán megbékélve nézik a magyar televízióban a folklorizált kisebbségi jeleneteket.

A politikusok biztatják őket: őrizzék szülőföldjüket.

Újvidéki paradigma

1956-ban érkeztem Újvidékre. Szenttamáson akkor már kezdett fellendülni az élet, szüleim megkockáztathatták, hogy gimnáziumba írassanak.

A legközelebbi gimnázium a 35 kilométerre levő Újvidéken volt, oda írattak, hiszen hétvégeken tavasszal és ősszel kerékpárral tehettem meg az utat. Először apámmal karikáztunk le  Újvidékre, ezzel is megtakarítva az utazási költségeket. Nem is gondoltunk arra, hogy majd négy évtizeddel később az új kisebbségi politikai elit felrója, hogy a „bűnös város” lakója lettem.

Az utcámban már voltak módosabb magyarok, akik semmi áron nem akarták gyerekeiket iskoláztatni. Azt állították, hogy a magyarok legjobban teszik, ha falun maradnak, vagyis nem lépnek ki a közösségből. A védekezésre kényszerülő magyar konzervativizmus hangját ismertem fel: a magyar, maradjon paraszt. Nem róható ez a tanítás a szerbek rovására, habár többnyire ők is pártfogolták ezt, hanem a hagyományos nemzeti öncélúság idiómájára: el kell zárkózni mindentől, ami idegen.

Jugoszlávia időközben hirtelen fejlődésnek indult, megnyíltak a kapuk a Nyugat felé, s beindult a felülről irányított, sokszor erőszakos modernizáció, amire a kisebbségben élő hagyományos értékrendhez ragaszkodó magyarok nem készültek fel kellőképpen.

A hagyományos kisebbségi életeszmény újra csak hatástalanoknak bizonyult. A fiatalok tömegesen távoztak a hagyományos közösségekből, ám az említett ideológia hatása alatt felkészületlenül léptek a modernizáció útjára. A kisebbségi irodalom, és sajtódokumentáció tele van azzal a panasszal, hogy a fiatalok távoznak a falvakból, s még azokkal a lehetőségekkel sem élnek, amelyek megadattak. Inkább kockáztatnak és távoznak. A magyarságtudat és a modernizáció újra ellentétbe került. A múlt és a jövő malmai között vergődő fiatalok nemzedékei nem tudta meghatározni jelenlegi helyét. Ebben a vákuumban erősödött fel a kisebbségi asszimiláció.

Újvidék pedig mindvégig különös hely volt, sok tekintetben eltérő fejlődésrajzot mutatott, mint a Délvidék más városai.

A 18. században szabad királyi városi rangot kiérdemlő település a 19. század végén az akkori Magyarország területén Budapest után a leggyorsabban fejlődő város volt, ahol egymással versengtek a német, a magyar, a szerb és a zsidó kereskedők. A versenyhelyzet ösztönözően hatott a magyar vállalkozók, kereskedők, iparosok számára is.

Valójában ebben a multietnikus versenyben csírázott ki a modern magyar polgári réteg, amelynek képviselői mindhiába kérvényezték a Budapesten magyar oktatási minisztériumnál a magyar gimnázium megnyitását, elutasító választ kaptak.

Amikor Újvidékre érkeztem, még létezett ennek a magyar polgári rétegnek a maradványa.

Ez a réteg végül megérte azt, hogy a több mint ötven évvel ezelőtti kérelmét a titóista rendszer valósítsa meg. A szocialista Jugoszláviában magyar gimnázium nyílt Újvidéken.

Ezzel párhuzamosan Újvidék újabb roppant fejlődésnek indult, amely egészen a nyolcvanas évek végéig tartott.

De a város megalakulása óta kiesett a magyar látókörből, holott akkoriban legalább harminc százalékot tett ki a magyarok részaránya. Időnként magasabbat is.

Újvidék ma is, a magyarok lélekszámát tekintve, a második helyet foglalja el a Délvidéken. Magyar gimnázium még működik, viszont, a magyar látóhatárba nem kerülhet be, éppen sajátos polgári hagyományai miatt. A magyar önképbe ugyanis a kisebbség mindig valami egzotikumot képvisel, tehát nem a kisebbségi polgárosodásra terelődik a hangsúly, hanem a tömegre, a nagy kollektív mártirológiai történetekre, valami ősi, soha sem létező közösség emlékére.

Azokat a létesítményeket, intézményeket, amelyeket a szocializmusban hoztak létre, éppen napjainkban számolják fel. Azok a létesítmények, amelyeket a két háború közötti kisebbségben élő magyar polgárság teremtett meg, romokban hevernek Nem a szerb hatalom számolja fel őket, hanem a magyar politikai akarat, amely egy újabb nagy exodust készít elő..

A csatorna menti, ipari városkákban, Óverbászon, Kulán, Óbecsén hasonló jelenségnek vagyunk szemtanúi.

Az újvidéki magyar értelmiség jelentős része Budapestre települt. Időnként hazalátogat, nosztalgiázik, emlékeit rokonszenvesen ápolja, de a közéletben már nem vesz részt. A kisebbik rész szellemileg költözik át az anyaországba, hiszen kiszorult a közéletből. A magyar látóhatárból eltűnik az a pont, ahol egy térségben a magyar világ szellemileg reprezentálni tudja magát a szerb kultúra felé,  s ennek a szellemi tőkének a birtokában kötődjék az anyaországhoz. Vereséget szenvedett az a polgári hagyomány, amely a 18. században éppen a versenyhelyzetnek köszönhetően született meg.

Az antimodernizációs, polgárellenes irányvonal újra győzött a Délvidéki magyar kisebbségben. Széchenyit ünnepeljük, de gondolatait idegennek tartjuk. Csatlakozunk Európához, de félünk az idegentől. Hősök vagyunk, de a vereségeket ünnepeljük. Nemzeti szolidaritásról beszélünk, de egymást ellenségnek kiálltjuk ki. A kisebbségi politikusok radikálisabbak az anyaországi, mint a többségi nemzet kormányai iránt.

Ennek következményei máris kitapinthatóak.

A Tisza menti nagy többségű magyarlakta urbanizálódó városkákban a kisebbségi magyar párt elvesztette a városi önkormányzati hatalmat.

A jelenség túlmutat a napi politikán.

A kisebbségi finitista mártírológia, a nemzeti öncélúság hangjai napról-napra erősödnek.

A magyar perem újra a maradiságot jelképező gyűrűként veszi körül Magyarországot. Sokan ezt nevezik a nemzeti érzés hiteles bástyájának. Mit őrizni kell, mint egy unikátumot. Hiteles konzervatív gyűrű ez, amelyből az őslakosok – ha csak tehetik – menekülnek.

Post scriptum

Dalmáciában az Adria partjain tépelődöm.

Mi a magyar?

Az ismerős dalmát világban Goethe jár az eszembe, az olasz mediterránban tűnődött a németségen. Távolról.

Bizonyára sokkal kevesebb fájdalommal, mint én.

A mediterrán estében Esterházy Péterrel és Gittával, Vásárhelyi Máriával és Dés Lászlóval üldögélek a tenger partján.

Esterházy már befejezte a mi a magyar kérdésre írt esszéjét.

Megírta ezt nem csak egy tanulmányban, hanem megfogalmazta életművében.

Nem arról beszélgetünk, hogy mi a magyar, hanem a tengerről és Dalmáciáról. Bizonyára nem is tudjuk, hogy ekkor is arról diskurálunk, hogy mi a magyar.

Akkor is, ha egy píniát szemlélünk.

Ez egyszerűen evidencia.

Az emlékeim között keresgélek.

A gyakori csatangolások közben nem egyszer találkoztam tévelygő magyarokkal.  Többen közülük elvesztek a számukra ismeretlen városban, térségben. Aggódva, megszeppenve kerestek valamit, amit nem találtak.

Ha magyar szót hallottam, azonnal a segítségükre siettem. Sokkal nagyobb empátiával, mintha némettel vagy angollal találkoztam volna.

A tenger látványába elmerülve keresem a választ: vajon miért?

Ugyanazt a tengert szemlélem, amelyet egykor Márai Sándor a túlsó partról, Olaszországból.

Ő is gyakran vívódott azzal, hogy mi a magyar.

“Magyar az – dobjuk végre a szemétre a sok híg elméletet -, akinek az anyanyelve magyar, s aki úgy érzi azonos az anyanyelvvel és magyar. Minden más gonosz és veszélyes halandzsa.”, írta.

Csak ezért, csakis ezért segítettem a Mediterránban eltéved ismeretlen embereken. Mert magyarul beszéltek. Azon a nyelven, amely csapást hozott rám és áldást. Azon a nyelven, amely szabadságot jelentett és cellát is.

Azért segítettem, mert élt bennem a remény, hogy esetleg ők átéreznék apám iszonyú mondatát. Esetleg a rám szegezett megdöbbent tekintetük is erre utalna.

Mert egy angol vagy francia legfeljebb csak udvariasan megmosolyogná apám érvelését.

 Megjelent a Mi a magyar című kötetben. (Habsburg Történeti Intézet – Rubicon Kiadó, Budapest, 2005.)