A HÁBORÚ HARMADIK ÉVE

Végel Lászlóval beszélget Eörsi István

Beszélő, 1993. 11.

Harmadik éve tart a délszláv háború. Van, aki azt mondja: bölcs politikával meg lehetett volna tartani a régi államszerkezetet, csak teljesen más tartalommal és más gazdasági-hatalmi leosztásban. A másik vélemény szerint abszolút szükségszerű a szétesés, de meg lehetett volna akadályozni, hogy ennyi véráldozat árán menjen végbe. A harmadik felfogás szerint pedig nemcsak a szétválás szükségszerű, hanem a vele járó szörnyű kataklizma is. Te hogyan gondolkodsz erről?

Az első vélemény áll hozzám legközelebb; de Jugoszlávia fennmaradásáról beszélni ma vagy naivitás, vagy dogmatikus állampártiság. Ez a lehetőség ugyanis már a hetvenes évek brezsnyevista fordulata idején elveszett, amikor 1971-ben az első rossz választ adták a horvát megújhodási mozgalomra. Szlovéniában kiseprűzték a liberálisokat és a technokratákat, Szerbiában pedig antiliberális hisztéria tört ki. A katonaság állandó készültségben állt, a rendőrosztagok kivonultak, az írókat bebörtönözték. Győztek a dogmatikusok, de nem hittek saját ideológiájukban, így hát a nacionalisták töltötték ki a szellemi vákuumot. Az egy pártrendszer szorításában aztán végképp eltorzult a nemzetállam eszméje.

A hetvenes években megfogalmazódott feloldhatatlan ellentmondásokat Tito hatalma és népszerűsége nem engedte kibontakozni, azt a látszatot keltve, hogy mindezt át lehet hidalni. De Tito halála után kiderült: ez lehetetlen. Egy ideig tilos volt beszélni a gazdasági csődről, aztán egyszerre minden lelepleződött. A hetvenes évek elején a horvátok és a szlovénok sokkal mérsékeltebb hangnemben követelték azt, amit a nyolcvanas évek végén, de kíméletlenül letörték őket. A nyugati országok viszont nem tiltakoztak, mert érvényben volt a jaltai alku. Ez a háború mindenképpen szükségszerű volt, s már akár ’71 után kitörhetett volna. Már akkor világos volt: nincs más megoldás, csak a fegyver.

Ez viszont felmenti a személyes felelősség alól azokat, akik a háborús politika frontvonalában állnak, hiszen ez esetben csak végrehajtói egy törvényszerűségnek.

Ebben igazad van. Ez a folyamat azonban több, egymással összefüggő szakaszból áll, s mindezeken végigvonul az erkölcsi felelősség. Úgy vélem, hogy a háborús bűnösöket személyesen, jogszerű keretek között kell felelősségre vonni. Ha valaki olyan politikai funkcióban volt, hogy a szándékait ráerőszakolhatta másokra, és ily módon károkat okozott, felelősségre vonható. Az erkölcsi és jogi, a személyes és a kollektív felelősség között azonban nagyon nehéz határvonalat húzni. Emlékszem, amikor a nyolcvanas években a tévé közvetíteni kezdte a jugoszláv pártplénumokat, az emberek egész éjszaka ott ültek a televízió előtt, és meg voltak döbbenve, mi minden történik, amiről addig fogalmuk sem volt. A megdöbbentést szenvedélyes állásfoglalás követte, s lassan a párt képtelen volt ellenőrizni azt a folyamatot, amit maga indított el. A pártvezetők egy része bizonyára nem kívánta a nacionalizmust, ám mégis annak inspirátora lett.

Ebből a magyarázatból viszont teljes mértékben hiányzik a klasszikus marxista nevelésünk által nyomatékosan figyelmünkbe ajánlott gazdasági mozzanat. Azt gondolod, hogy a különféle, jugoszláv államok és nemzetek közti gazdasági feszültség nem járult hozzá ennek az állapotnak a létrejöttéhez?

A jugoszláv gazdaság kifejezetten nyitott volt, s itt is lejátszódott bizonyos modernizációs folyamat. Az állami irányítástól azonban nem tudott megszabadulni: az önigazgatás egy szétzilált, ugyanakkor fölülről irányított gazdasági életet takart. Ennek a tervgazdaságnak több központja volt: a gazdasági életért a köztársasági vezetők feleltek, akik állandóan egymás kizsákmányolásáról beszéltek.

Így is volt. Nem?

Nagyjából. A fejlettebb észak, tehát Szlovénia és Horvátország jobban járt valamivel, mint Macedónia vagy Koszovó, vagy Szerbia déli része, de az adózási rendszer és az állami intervenciók ezt az előnyt pillanatok alatt legyalulták, s a befolyt „javakat” újra az állam, főleg a hatalmas katonaság osztotta el. Ennek megvolt a maga technikája. Megteremtettek egy államilag ellenőrzött, a fejletlen vidékek fejlesztésére szolgáló gazdasági alapot, amit a pártvezetők osztottak szét, azaz pillanatok alatt szépen elpazarolták.

Jugoszláviában ezek szerint a népek testvérisége, amelyre a titói állam oly büszke volt, csak a legfelsőbb pártszinteken volt tapasztalható, a redisztribúció formáiban?

A pártvezetőkben volt hajlam a nemzeti toleranciára, de csak addig, ameddig ez az ő érdekeiknek megfelelt. A lakosság körében azonban valóban volt egyfajta természetes együttélési kultúra, különösen a városokban. A jugoszláv polgárháború egyik mozzanata érdekes módon épp ennek az urbánus és rurális (falusi, vidékies) világnézetnek a konfliktusa. Magyarországon ezt urbánus-népies vitának nevezik.

Igen, de ez a konfliktus nyilván minden Jugoszláviát alkotó államban jelen volt, s nem feltétlenül kellett volna „államközi” összeütközéssé fajulnia.

A probléma – ember legyen a talpán, aki kibogozza – az, hogy mi „államközi”, és mi „belpolitikai” tényező most. Szövevényességét mi sem jellemzi jobban, mint az a tény, hogy Szarajevó „felszabadítását” elsősorban a falusi környezetekben összetoborzott populista, autochton nemzeti eszmére fölesküdt szerb vagy muzulmán szabadcsapatok végzik. Szarajevó polgárai, a muzulmánok, a szerbek, a horvátok együtt akarták megvédeni a városukat. Számos helyen a betelepült szerb és horvát telepesek robbantották ki a konfliktust, akik egy úgynevezett népi civilizációból kerültek erre a környékre, miután Tito kiüldözte az országból a németeket. A pártállami keretek között azonban ez a réteg nem tudott integrálódni az új környezetbe. Ez a konfliktus sokáig el volt fojtva, csak akkor tört elő, amikor a partizánértékek mitológiája elhalványult, s vele együtt a privilégiumok is „elolvadtak”. Ez a réteg tartotta a kezében az államapparátus erőszakszervezeteit, s amikor eldördültek az első fegyverek, konfliktusba kerültek egymással az őslakosok is. Ennek a háborúnak tehát nemcsak az etnikai gyűlölködés az oka, hanem az urbánus civilizációval szemben érzett idegenkedés is. A betelepültek közösségeiben, e szigetszerűen létező csoportokban rendkívül erős városgyűlölet van. Nem is csoda, hogy kifejezetten városi kultúrák és városok estek a háború áldozatául: Vukovár, Szarajevó, Dubrovnyik, Mostar.

Ezek szerint, ha a háborúnak netán vége lenne, akkor sem lenne lehetőség a normális együttélésre?

Ha megszületne valamilyen, kívülről a felekre oktrojált béke, az elszigeteltség akkor sem szűnne meg, ami nagyon kedvezne a különböző fasizmusok kialakulásának. Ez már most érzékelhető minden köztársaságban: a parlamenti erőviszonyok alapján Szerbiában a legerősebb. De Paraga, a horvát Seselj, sőt a szlovén Seselj is jelentős erőt képvisel a parlamentben. Az a kérdés, hogy van-e többség, amely ez ellen belülről föl tud lépni. Ha igen, akkor az emberek el tudnak indulni az együttélés józanabb formái felé. Egyelőre erre alig van esély, s ahol a parlament 30 százaléka, mint Seseljék pártja, nyíltan fasiszta ideológiát hirdet, ott bármilyen kisebbség helyzete eleve veszélyeztetett, akár etnikailag, akár életformáját tekintve van kisebbségben. Azt mondják például, nincs kifogásuk a vajdasági magyar oktatási rendszer ellen, de a szerb közoktatási minisztérium írja elő, hogy mit tanuljanak, s még ezt is fizessék a magyarok. Közben persze adóznának a szerb oktatási rendszer fönntartására is. Másodszor: bizonyos munkahelyekre csak szerbet lehet kinevezni, ilyen például a katonaság tisztikara, a rendőrség, a fegyveres testületek stb. stb.

Mondjuk a televízióban osztályvezető nem lehet magyar?

Ezt nem mondták ki nyíltan, de végül is ez a gyakorlat. Néhány magyarral persze kivételezhetnek. Alapítottak például Szabadkán egy ún. privát detektívirodát, hogy megvédje a veszélyeztetett embereket. Megkérdezi az újságíró az iroda vezetőjét, aki szintén ennek a szerb radikális pártnak a tagja, hogy magyarokat védene-e. Azt mondja, hogy igen, de csak a tisztességeseket. Tehát előbb a detektíviroda megállapítaná, hogy az illető magyar tisztességes-e. Ha együttműködik, akkor tisztességes… Szerintük ugyanis a háborút a kisebbségek robbantották ki, és ezzel a szerbséget veszélybe sodorták.

Ilyen körülmények között nem érthető, hogy a magyarok elmenekülnek a Vajdaságból?

Ott maradt 320 ezer vagy valamennyivel több, és 15 vagy 25 ezer jött át Magyarországra. Átjött az értelmiség egy része és a tőkeerős réteg, akik valahogy már a kisebbségen belül privilégiumot élveztek ott is meg itt is. A tőkeerős réteg Magyarországon könnyen kapott letelepülési engedélyt, s nyilvánvaló, hogy itt fognak maradni, mert a magyarországi törvények jelen pillanatban erre ösztönzik őket.

Kb. 20 évvel ezelőtt nekem az volt a benyomásom, hogy ha a magyar kisebbség teljes mértékben szabadon dönthetett volna, hova tartozik, akkor Jugoszláviát választotta volna. Jugoszlávia gazdaságilag erősebb volt, nagyobb volt a személyi szabadság, nem kötötte a szovjet blokkhoz tartozás. Ha most megkérdeznénk ott a magyarokat, hogyan döntenének?

A Jugoszláviához való tartozás szálai rettentően meggyengültek. Mégsem hiszem, hogy a magyarságban lenne elszakadási törekvés: ezt még a szélsőséges szerbek sem tudják konkrétan bebizonyítani, pedig szívesen megtennék.

De mi történik akkor, ha magyar oldalról túl sokat hangoztatják, hogy Trianont fölül kell vizsgálni? Lehet-e ennek akár korlátozott hatása is az ottani magyarság hangulatára vagy döntési mechanizmusaira?

A magyarországi irredentizmus kétségkívül mindig nagyon jól jön Seseljéknek. Hisz hol van itt egységes magyar tér? A magyarság 17 százalékot képvisel a Vajdaságban, néhány község van, ahol többségben vannak. Tehát ez csupán magyarországi belpolitikai harc. Akik az elszakadást emlegetik, hajlandók lennének még azt is kockáztatni, hogy mi legyünk az áldozatok, de arra nincs esély, hogy követelésüket politikailag is megfogalmazzák. Megítélésem szerint az ilyen kijelentések legtöbbször arra valók, hogy elfedjék a részletekre, hétköznapokra, a gazdaság és a szellem területére lebontott kisebbségi stratégia hiányát. Sokkal jobban szeretném, ha Magyarországon bankárok, gazdasági szakemberek beszélnének többet a kényes kisebbségi kérdésekről. Sokszor a magyarországi belpolitikai harcban kap szerepet a meddő pátosz, amelynek a következményét mi viseljük el. Magyarországról azt kellene „sugallni”, hogy a kisebbségben élő magyarok tudatosan fogalmazzák meg: ott kell élniük, ahol élnek, ugyanakkor egyenjogúak lehetnek itt is. Ezt a kettős állapotot kellene természetesnek elfogadni.

Ez gyönyörű volna. Kérdés, hogy ezt akarják-e az otthonmaradók.

A jugoszláviai magyar kisebbség az elmúlt tíz évben nagyon magas fokú asszimiláción ment keresztül, főleg a hetvenes évektől kezdődően. Egy-egy népszavazási ciklus alatt, tehát tízévente 10 százalékkal csökkent a számuk. Mostanában azonban nagyon érdekes folyamat játszódik le körükben: a közéleti öntudatosodás. A maradóknak el kellett dönteniük, mit választanak: az etnikai bezárkózást, öngettósítást és védekezést, vagy pedig az együttműködést, a nemzeti vagy a civil öntudat kialakítását. Az európai szervezeteknek épp abban van a felelősségük, hogy biztosítani tudják-e a feltételeket a kisebbségek civil önszerveződési formáihoz.

Én csekély bizalmat táplálok ez iránt. A kisebbségeknek szerintem inkább a szerb, a horvát, a szlovén demokratikus erőkben kellene támaszt keresniük. Van erre példa?

Van. Elsősorban a hétköznapi életben. De itt némi bizonytalanság mutatkozik még a kisebbségi vezetők között is. Ehhez az ad tápot, hogy a polgári pártok rosszul szerepeltek a választásokon, úgyhogy a „szövetségesi” vonzerejük igen kicsi. Persze lehet a szövetségnek olyan morális tartalma is, amelynek értéke később derül ki. És az ellenzék rendkívül heterogén: jelentős erőt képvisel az a szerb ellenzéki értelmiség, amely ugyan erősen nemzeti központú eszméket képvisel, de ezt nem militáns módon szeretnék megvalósítani. Velük is párbeszédet kellene folytatni, de ettől valami miatt ódzkodnak a kisebbségi vezetők.

Egyébként te mit tartasz helyes európai és magyarországi politikának Jugoszláviával kapcsolatban? Viták támadtak például arról, hogy Magyarország támogathat-e olyan szankciókat, amelyek a szerb militarizmus megfékezését szolgálják?

Az ENSZ határozatai mindenkire egyaránt érvényesek, de nekem az a véleményem, hogy Magyarországnak csak akkor szabad beszállni, ha a környező országok mindegyike részt vesz, például Ausztria és Románia is, s ez esetben is csak nem aktív jellegű intervenciós közreműködést vállalhat, de semmivel sem többet, mint más ország: tehát nem kell harcolnia a kitüntetett szerepért, nem kell erősebbnek mutatnia magát, mint amilyen.

Egyébként Szerbiát valóban csak egy belső fordulat mentheti meg a kataklizmától: a multikultúrára épülő, politikai liberalizmust érvényesítő, a szabad piacot érvényesítő modell. Nem vagyok benne biztos, hogy mindenütt ez a legjobb, de Szerbiának ez lehet csak a Messiása. Vagy vissza a törzsi társadalomhoz, vissza a feudális, zárt keretekhez. De ezt a zuhanást egy-egy közösség aligha éli túl.

Ha nincsenek közbülső lehetőségek, csak a „ki kit győz le” politikája érvényesülhet. Ez a közvetlen jövőre nézve is nagyon baljós eshetőség. Ám a demokrácia hiába győzi le a nacionalizmust, ha minden pillanatban várható újabb visszavágás.

Egyetlen remény van: a nacionalisták néhány választáson győztek, de a helyzet egyre rosszabb lett. A lakosság így rákényszerülhet arra, hogy észbe kapjon, mert minden győzelem újabb nagy vereséget idéz elő.

1945 táján Illyés valami olyasmit mondott, hogy nehéz most írni, mert mozog az íróasztal.

Sokszor kifejezetten hálás feladat ilyen íróasztalon dolgozni. De veszélyes is, ugyanakkor ördögien vonzó. Az én nemzedékemnek nem adatott meg a történelmi választóvonalak érzékelése: a titoista korszak elvonttá, megfoghatatlanná tette az életet, egy jugoszláviai magyar írónak nem voltak történelmi tájékozódási pontjai. Most egyszeriben lehullik a mindent elfüggönyöző fátyol, s egyszerre bepillanthatok az egész közép-kelet-európai kísértetvilágba. Mert amit én most itt látok, szerintem csupán egy durvább megjelenési formája mindannak, ami a környező országokban is lejátszódik. Ez új gondolkodásmódot kíván, fantasztikus jelleget ölt az egész élet.

Ez a fordulat nagyon is jól látszik újabb esszéiden és publicisztikádban. A lírizmus is egyre jobban betör ezekbe az írásaidba. Úgy veszem észre, a megfigyelő ezekben éppannyira előtérben áll, mint a megfigyelt és tárgya, és ebből érdekes reflexív forma alakulhat ki: te megfigyeled azt, amit leírsz, és ugyanakkor megfigyeled azt, hogyan hat rád ez.

Ez talán védekezés, a közvetlen nyers valóság ellen. A barbárság nem önmagában érdekes, a puszta fölháborodás itt kevés. Azt gondolom, az érzelmekben, életformaváltásokban sokkal inkább meg lehet ragadni a barbárságot, mint a harcterek naturalisztikus leírása közben, és ezért folyamodom inkább valóban a líraiság határát súroló töprengés, meditáció módszeréhez. Igazolható az az apokaliptikus irodalom, ami most körülöttem születik, s ami egy nagyon egyértelmű morális imperativus nevében elutasítja ezt a mi világunkat. Szerintem azonban ezt a világot nem lehet egyetlen mozdulattal elutasítani, a politikai tagadás kevés, valahogy rögzíteni kell a fogalmak zűrzavaros játékát. Ez a világ csak úgy ragadható meg, ha az ember a „bőre” alá bújik, és látja az ott végigfutó a finom rezgéseket is.

Ez a „bőr alá bújás” viszont azzal a veszéllyel jár, hogy az ember, amikor a bőr alatt rettenetes dolgokra bukkan, elkezd sajnálkozni, magát is sajnálja. Úgyhogy a lírízmusban, amit én különben szeretek, és ami stilárisan nagyon megejtő és szép, megbújik egy jó adag önsajnálat is, sőt bizonyos sajnálkozás a jugoszláv állam, ne adj’ isten, az elveszett kommunista rend iránt. Belőlem sem hiányzott ez a nosztalgia: én is rettentően sajnáltam kommunista ábrándjaim végleges bukását. Ezért érdekel: téged hogyan érint mindez?

Én magam is írtam arról, hogy a Balkánon a legnagyobb a kommunista nosztalgia veszélye: az emberek úgy érzik, hogy akkor jobb volt, s ezt meg is tudják indokolni. Én pont ezeknek a magyarázatoknak a természetét akarom megérteni, mert ezek nem ideológiák, csupán életérzések, de legalább olyan veszélyesek lehetnek.

Az általad vitatott líraiságot persze másféle nosztalgia is táplálhatja: én ahhoz az eltékozolt nemzedékhez sorolom magamat, amelyiknek nem volt saját történelme, saját értékrendje, még saját büntetésben sem részesült. Állandó kocsonyás, hamis állapotban, szüntelen hazugságok között éltünk, amelyek vonzónak hintek a külföld számára, sokszor számunkra is. Magyarországon ’56 miatt tisztább volt a választás lehetősége és kényszere, Jugoszláviában nem volt ’56, csak antisztálinizmus, ami elkápráztatott bennünket, önteltté tette a társadalmat. ’56-ot az ellenzéki értelmiség egy részénél ’68 helyettesítette, de ennek nem volt olyan mély hatása, sem a tömegekben, sem a rendszer életében, hogy biztos orientációs pontot jelenthetett volna. Jugoszlávia specifikus jaltai helyzetéből származó előnye épp saját valóságát ködösítette el a lakosság előtt.

A Magyarországra vonatkozó megállapításoddal nem teljesen értek egyet: nálunk ’56 nem erkölcsi mércét jelentett, hanem épp azt jelölte ki, mit kell elfelejteni, mit kell háttérbe szorítani, mit kell elfojtani… Számotokra az, hogy Jugoszlávia szakított a Szovjetunióval, ami csak helyeselhető, olyan helyzetet teremtett, hogy azt is helyeselni kellett, ami arra cseppet se volt érdemes.

Ez így van. Még az avantgárd is Titóról zengett ódát, a mai hisztérikus antikommunisták a legjobban. Nálunk nem volt szamizdat, mert többet mondhattunk ki a legális ellenzéki irodalmi lapokban, de cserébe kevesebbet mondtunk ki, mintha szamizdatba írtunk volna.

Én Nyugat-Európát mégis Jugoszláviában láttam először, itt találkoztam először Peter Brookkal, Zadekkel, Wilsonnal, igazi színházi kultúrával.

Ez volt a BITEF. Gyönyörű, színvonalas rezervátum volt. De ha annak szellemét kívántuk volna meghonosítani máshol, máris zúdultak volna, ránk a populista szitkok. Ez volt a csapda. Önáltatásunknak volt reális alapja, de ugyanez félre is vezetett bennünket. Ezért gondolom, hogy nálunk átfogóbb fordulatra van szükség.

Hogyan fogadja ezt a gondolkodásmódot a magyar kulturális piac?

Szerencsére a magyar szellemi élet annyira változatos, hogy nem kerülhetek szellemi vákuumba. Most más problémák merülnek fel. Most egyre inkább féltem a másságomat, de oly módon, hogy a kisebbségi sztereotípiákat se kelljen betartanom a különféle irodalmi diskurzusokban. Észrevettem ugyanis, hogy itt a különböző áramlatok a saját törekvéseik rezonanciáit keresik a határon kívüli irodalmakban. Ez nem lenne baj, ha felismernék, hogy ezeken kívül más is létezik. Ez azonban nem mindig így történik. Arról nem beszélve, hogy a szerkesztőségektől az alapítványokig, sehol nincsenek meg az intézményes keretei annak, hogy a magyarországi közéletben és a kulturális életben egyenrangúként legyek jelen, ne pedig mint egy egzotikus kisebbség képviselője.

Énszerintem téged senki nem tekint egzotikus kisebbségnek, mert a te írásaidból hiányzik mindenféle provinciális vonás, mint ahogy mondjuk Tolnai Ottó versei se „kisebbségiek” vagy provinciálisak. Egyébként te hogyan definiáltad magad a polgárháború előtt? Magyar írónak vagy jugoszláv írónak?

Mindig magyar írónak határoztam meg magam, de a műveim mind megjelentek szerbül is. Mindenhol jelezte a fordító, hogy ez magyar mű, úgyhogy ez nem volt probléma. Viszont az élettapasztalataim, a kultúrám egy része, a mindennapi konfliktusaim ott, abban a térségben jöttek létre.

A te műveid jelentős része ott előbb jelent meg szlovénul vagy szerbül, mint magyarul, a darabjaid is előbb játszották más nyelven. Miért?

A Judit című drámám előbb jelent meg albánul, mint magyarul. A pristinai Albán Színház be akarta mutatni, de a hatalom megakadályozta. Hogy a műveim késve jelentek meg magyarul, ezt a vajdasági magyar közállapotokkal magyaráznám.

Létezett egyfajta kiegyezés a hatalommal. Belgrádban, Pesten, Varsóban, Ljubljanába, Prágában, Pristinában előbb indult meg az ellenállás az egypártrendszerrel szemben, mint a jugoszláviai magyar értelmiség körében. Nálunk akkoriban az értelmiségi elit egypártrendszeri stallumokat viselt. Mégis, a kritikai gondolkodás elernyedésének volt józan magyarázata is. Jugoszláviában volt viszonylag a legjobb a magyarság sorsa. A puha asszimiláció, a ragacsos pártállam biztosított némi mozgásteret, volt némi ok belesimulni a rendszerbe, attól tartva, hogy a tiltakozással többet veszítünk, mint amit nyerünk.

Ez volt a kádárista magyar értelmiség filozófiája is. Igaz, a kisebbségi környezetben ennek talán több létjogosultsága volt.

Jugoszláviai magyar kollégáim jobban elzárkóztak a magyar szellemi élettől és a jugoszláv szellemi élettől egyaránt. Ugyanakkor én személyesen közel álltam a magyarországi ellenzékhez, amit a jugoszláviai magyar politikai elit bűnnek fogott fel. Együttműködtem a szlovén, a horvát és a szerb ellenzékiekkel is.

A kisebbség veszélyeztetettsége nyilván a te pozíciódat is megváltoztatta. Hogyan?

Nem tartom magam nemzetiségi szószólónak, individualista maradtam, akit sokszor kozmopolitának bélyegeztek. Az igazságtalanul elmarasztaltak oldalára sodródtam, tehát morális okokból sok kényes és kellemetlen vitába keveredtem a hatalommal. Mindig vonzódtam a marginális, az alternatív, a másként gondolkodó csoportokhoz, és most a kisebbségiek kerültek akarva-akaratlanul ebbe a helyzetbe. Amíg ez a veszélyeztetett helyzet fönnáll, addig nyilvánvalóan meg kell próbálni a szerb közvélemény előtt védeni őket. A kisebbségeket védelmező írásaimat én szerb nyelven közlöm, belgrádi lapokban: úgy gondolom, hogy ezekért az elvekért ott, a szerb értelmiségek között kell megküzdeni.

Ezért is nem jössz el onnan?

Igen. De ezt nem tartom kötelezőnek. Ugyanakkor nem tudok morálisan egyetérteni azokkal az emberekkel, akik elmenekülnek, és itt jelentik be, hogy veszélyben van a magyarság.

Mi történik akkor, ha már nem tudsz szólni? Az újvidéki televízió munkatársa voltál, onnan kitettek. Egyébként miért?

Sajnos a magyarországi interpretációkba tévedés csúszott. Tulajdonképpen engem nem mint magyart tettek ki, hanem mint a rendszer ellenségét. Újságírók, dramaturgok közül kb. 150-et rúgtak ki, de csak egyedül én voltam magyar. Most egy megszólalási lehetőséggel kevesebb áll rendelkezésemre, de az ellenzéki lapokban meg ellenzéki fórumokon megjelenhetek. Az a baj, hogy az ember nem érzi meg, mikor szűnik meg az utolsó lehetősége is.

Dehogynem. Amikor sehol se fogadnak el tőled írást, és 4-5 civilruhás vagy bőrkabátos sétál a házad körül. Garantálom, hogy észre lehet venni…

Nálunk nem olyan módszeresek a rendőri séták. Nincs elég rendőr, a meglévők pedig szívesebben improvizálnak…

Eörsi István