A Bábel gondja

1990. május 5.

A sokszínű, a változatos közép-kelet-európai kultúra mellett szálltam síkra, az új szellemi ek­lektika lehetőségét és – szerény esélyeit latolgat­tam. A nemzeti elitek már akkor kifejezett ellenszenvvel nézték ezt. Azokban a napokban végeztem az utolsó simításokat a Túl az Óperenci­án című drámámon, és spontánul azzal zártam a naplómat, hogy valójában az „operett és az apo­kalipszis” korát éljük; „énekelve, elvarázsoltan táncolunk bele a szakadékba”. Ott vagyunk ma is. Nagyon nehéz megállapítani, ki hogyan érzi ma­gát ebben. Igaz, az énekszó elhalt, a hosszú csendet időnként segélykérő sikoly szakítja meg. De senki sem hallja a másik hangját, csupán a sajátját. Pedig kiutat csak akkor találunk, ha minden sikoly egyaránt hallható lesz. És fogéko­nyak leszünk az elgyengülő hangokra. Mert az sem biztos, hogy az szenved legtöbbet, akinek a sikolya a legerősebb.

1990. május 6.

Elkészültem egy hosszabb esszésorozat két újabb részével: a Hontalan lokálpatriotizmussal és a Nach Berlinnel. A pécsi Jelenkornak szántam ezeket is, nehéz éveimben ez a folyóirat menekü­lésem volt. Most sok helyütt kitárultak a kapuk, de nem mondok le régi menedékemről. Az újsá­gokban éles viták folynak a nyelvhasználati tör­vényjavaslatról. A közép-kelet-európai Bábel híveként szerényen közbeszóltam. A viták tükré­ben meglepődve olvasom a Hontalan lokálpatriotizmusban feljegyzett, Újvidék történetére vonatkozó részletet. 1795-ben a város tekintélyes képviselői megegyeztek, hogy 13-ról 12-re csök­kentik a tanácsosok létszámát. Miért tették ezt? Ezzel megnehezítették a döntéshozatalt, monda­nák a mai ideológusok. A régi újvidékiek azonban bölcsek voltak. Valószínűleg az járt az eszükben, hogy jobb nem dönteni, mint rosszul dönteni. Ugyanis azért csökkentették a tanácsosok számát, hogy egyenlő arányban képviseltessék magukat a katolikusok és a pravoszlávok. Ez lenne a Bábel méltósága.

1990. május 7.

Hozza a posta a pécsi Jelenkor áprilisi számát, amely közli a szegedi egyetemistáknak az 1988 tavaszán adott interjúmat. A lábjegyzet arról tájé­koztat, hogy a JATÉ hamarosan kiadja a vajdasá­gi írókkal készített Rózsaszín flastrom című interjúkötet. Jól emlékszem a könyv 1987-ben kezdődő történetére. Az egyetemisták a Soros-ala­pítvány támogatásával a jugoszláviai magyar iro­dalom szellemi állapotáról készítettek volna felmérést. De Szajbély Mihály keserűen állapította meg, hogy Újvidéken zárt kapukra talált a kutatá­si együttműködésre vonatkozó kérelem. Mi le­gyen? Vesszen kárba az eddigi munka? Rövid tanácskozás után Szajbélyvel arra az elhatározásra jutottunk, ha Újvidéken nem kap papírokat, pró­báljuk meg Belgrádban. Kocsiba ültünk, Belgrád­ban Sonja Licht, az egyik köztársasági tudományos intézmény támogatását ígérte. így történt: az egyetemisták rövid idő múlva sorrajárták a jugoszláviai magyar írókat. A könyv valószí­nűleg nyolcvanas éveink maradandó dokumentuma lesz. Kiderül, hogy mi érdekelt bennünket ebben az időszakban, amelyben, – mint tudjuk – lesújtó dolgok játszódtak le. Szabad-e nem észre­venni azokat? Hogyan válaszoltunk a kor kihívá­saira? Vagy pedig tobzódott a vidékies tetszelgés? Vajon a hivatalos kritika által kitenyésztett lom­bik-szellemnek még mindig magas volt az árfolya­ma? Vagy 1988-ban már tiltakoztak íróink ellene? Korai találgatni, de reménykedni jó. Tanúskodjék a könyv, valljon rólunk és időnkről.

A Jelenkorban közölt interjúmban rámutat­tam a jugoszláviai magyarság lélekszámának a csökkenésére. Felsorakoztatom a statisztikai ada­tokat, amelyek – néhány embernek köszönhetően – azóta ismertek. Velük kapcsolatban a nemzeti­ség modernizálódásának elmaradására figyelmez­tettem. Most lenne időszerű ennek a kérdésnek az újbóli felvetése. Közép-Kelet-Európában a lét vagy nem lét kérdésének tartják az „európai utat”. Hogyan járja ezt a nemzetiség – szellemileg, kulturálisan? A többiről jó lenne az illetékes sza­kembereket hallani.

1990. május 8.

Ismerősökkel, barátokkal találkozom, akik a tegnapelőtti, a televízióban látott, az új szerbiai nyelvhasználati törvényről folytatott kerekasztal­beszélgetést kommentálják. Néhányan rezignál­tak, a hiábavalóságot emlegetik. Egy biztos: nincs többé varázspálca, amely büntet és kitüntet, enge­délyez és – félrevezet. Ma a legszélesebb nyilvá­nosság előtt kell meggyőzően érvelni. A demokratikus játékszabályok bonyolultak, nem mindig a legigazságosabbak, de – miként Karl Popper mondta – jobbat eddig nem találtak fel. Szellemi életünknek szerteágazóan be kell kapcso­lódnia a jugoszláviai szellemi vérkeringésbe. Amíg lesz ilyen… Akkor is, ha általános emberi, szellemi értékekről, s akkor is, ha sajátos nemzetiségi ügyről van szó. Eddig a nemzetiségi érdekek az egypártrendszer csatornáiba terelődtek, de most mindenütt fel kell bukkanniuk. – Elgondolkodta­tó, hogy a középnemzedék tudósai, akiknek szin­te munkahelyi feladatuk az érzékeny szakterüle­tek vizsgálata, nemigen lépnek elő olyan művelődés- és eszmetörténeti, szociolingvisztikai, komparatisztikai stb. dolgozatokkal, amelyek megalapoznák a közéleti vitákat, párbeszédeket. Azok kezdeményeznek a tudományban is, akik hivatástudatból, emberi felelősségtudatból végzik ezt a munkát, s nem munkahelyi kötelezettségből.

1990. május 9.

Kézhez kaptam a Jugoszláv Emberjogi és Jogbiztonsági Fórum Kisebbségügyi Bizottságá­nak június 4-én és 5-én megtartandó, maribori tanácskozására szóló meghívóját. Több mint két hónapja a dr. Gavro Perazictyal folytatott rövid, de éles vitám után a Fórum egyhangúlag elfogad­ta javaslatomat, hogy tűzzük napirendre a jugo­szláviai nemzetiségek helyzetét. A szenvedélyre vagy az ideológiai prekoncepciókra alapozó véle­kedések elkerülése végett törekedjünk tárgyilagos felmérésre.

A tanácskozáson indítványozni kívánom, hogy ez a Fórum, más európai emberjogi fórumokkal karöltve, kezdeményezze egy közép-kelet-európai kisebbségvédelmi kódex kidolgozását. Aztán a kormányok lelkiismeretére apellálunk. Egy kö­zép-kelet-európai kisebbségi Helsinkire gondolok. Napjaink eseményei arra figyelmeztetnek, hogy a „gyengéd forradalmak” ebben a kérdésben jobban is vizsgázhatnának. Egy ilyen kódex legalább rész­ben ésszerűsítené a kölcsönösségről kirobbanó vitákat. Véleményem szerint minden kisebbség­nek minden országban egyazon jogokat kell él­veznie – a számuktól függetlenül. A kisebbségieknek pedig rokonszenvezniük kell egymással. Lehet, hogy ők képezik majd Közép-Kelet-Európa jövendőbeli idegrendszerét. Amit Kundera egyszer a zsidóknak tulajdonított. Való­jában ez lenne az igazi emancipáció kezdete. Üljenek egy asztalhoz Közép-Kelet-Európa ki­sebbségei, és igyekezzenek kölcsönösen megérteni és támogatni egymást.

1990. május 10.

Már nemcsak a tévében látom a szónokokat, hanem minden utcasarkon, irodában, étterem­ben. Mindenki szentül meg van győződve az igazságról. Azt hiszem, hogy a dogmatizmusba, a totalitarizmusba vezető utat sokszor a vélt igazsá­gok szegélyezik. Még sohasem láttam egy irodal­mi korifeust sem, aki – miután megvonta a publikálás jogát egy művésztől, mert az másként gondolkodott – ne talált volna magának valami­lyen igazolást. Pontosan így van ez mindennapja­inkban. A hatalom tíz évvel ezelőtt is rontó volt – és még ma is az. Demokrácia csak akkor lesz, ha ennek a rontásnak nem lesznek áldozatai.

1990. május 11.

Hallgatom a híreket. Figyelem az embereket. Olvasom az újságokat. Mindenki Európába igyek­szik, míg büszkén cipeli magával provincializmu­sát, évszázadok nyomorát, bélyegét. Ettől nem lehet egyszerre megszabadulni. De önelégült dicséretre sincs szükség.

Vuk Draskovic interjúját olvasom. Keményen ostorozza a jugoszláv orientációt. Ismerős hangok, nemde?

Napló, Szabadka, 1990. május 16.