A Zmaj utca 

Danaidák

A régi okmány tanúsága szerint itt valamikor piac volt! A katolikus és a pravoszláv templom között üzleteltek a polgárok. A vásárló utca jelleget mindmáig megőrizte, sőt ezt talán még jobban kidomborították a házak udvaraiban az újabban megnyílt divatbutikok, a kis kávézók, a táskások műhelyei, a fényképészek stúdiói. Rendszeresen betérek ezekbe az udvarokba, hogy elolvassam a szellemes, ellenzéki graffitokat, amelyek ugyancsak az elmúlt néhány esztendőben terjedtek el, közben kíváncsian pillantok be az üzletekbe, ahol csinos lányok bámulnak rám vissza, vagy pedig a karosszékben ülve francia divatlapokat olvasnak és várják a vevőket.

Úgy érzem, másféle jövőn törik a fejüket, mint mi, akik húsz-huszonöt éves korunkban nem írhattunk ellenzéki graffitokat a falakra, hisz akkoriban egy-egy, a politikusokat megfricskázó ostorozó mondatot ellen­forradalmi tevékenységnek nevezték ki, arra pedig még álmunkban sem is gondolhattunk, hogy egyszer látni fogjuk ezeket a butikokat, és hogy ilyen kecsesen közeledik felénk a szabad vállalkozások kora.

Úgy lépdel felénk, hogy azt hisszük: a szemünk káprázik, hisz kétkedéseinkkel együtt még mindig a múlt hálójá­ban vergődünk. Tágra nyitjuk a szemünket és a messzi távolba lesünk, és attól tartunk, újra délibábot látunk. A kiöregedett, bosszúéhes komisszároktól tartva egye­lőre nem gondolunk arra, hogy a szabadság záloga, a szabad piac mennyire megvisel majd bennünket, s a velejéig korrumpált szocializmus talajára épülő balkáni kapitalizmus milyen súlyos megpróbáltatásokat tarto­gat. Most még csak azt észleljük, hogy lassan, botla­dozva közeleg szabad kezdeményezés, a bankrotált egypártrendszer szabadpiac-szakértőkké átvedlett poli­tikus-közgazdászainak gáncsai közepette. A graffitók és a kis butikok párviadala és az állam harca Dávid és Gó­liát küzdelmére emlékeztet, csakhogy amai Dávidok­nak sokkal kisebb esélye van, mint bibliai elődjének.

Csupán apró jelek árulkodnak arról, hogy mé­gis valami készülődik a Zmaj utcában, az sem lenne meglepetés, ha egy napon ez az utca damaszkuszi útra hasonlítana, ahol – miként egy szellemes író jegyezte meg – nagy lesz a tolongás. Ma még a kitapétázott zsákutcákban sürgölődnek azok a rangos közéleti em­berek, akiket a graffitok elmarasztalnak vagy dicsőíte­nek. A damaszkuszi utat pedig nagy ívben elkerüljük, a réges-régen kitervelt barbárság útján tömörülünk. A politikai szónokok pohárköszöntőket mondanak, és nemzetárulók után szaglásznak, s keményen lecsapnak a védtelenekre. Szánalmas napok tanúja lett az utca: veszélyeztetettségükkel azok hivalkodnak leghango­sabban, akiknek legtöbb gyilkos fegyverük van, s ren­delkeznek akkora hatalommal, hogy veszélyeztetettsé­güket a gyöngék fenyítésére váltsák be.

Így éltünk, ezt látjuk még most is. Egész éle­tünkben az ellenség-képek, a különböző veszélyek mitológiájára ítéltettünk, ha megszabadultunk az egyiktől, azonnal megteremtették a másik. Hol a külső volt nagyobb, hol a belső. Állítólag hol az egyik csapott le ránk, hol a másik, néha pedig egyszerre mindkettő. Az ellenség létében gyanakvókat megbüntették, s kiközösítették. Lassanként beletörődtünk a valóságos büntetésekbe a vélt veszélyek nevében, az utókor valószínűleg soha sem érti meg, miféle mazochizmus működött bennünk, amikor örültünk a kisebb büntetésnek, mert féltünk a nagyobbtól.

Mi volt a kitartás, a sok botladozás, a megalázkodás, a groteszk remények értelme? Van-e rá magyarázat? A jövendőbeli szabad nemzedékek bizonyára nem lesznek képesek megfejteni, mi volt az, amit mi kitartásnak neveztünk. Hisz tudnunk kellett volna, hogyha a Zmaj utca nem szabad, akkor senki sem lehet szabad. Miért akartunk szabadok lenni, ha már annyira ragaszkodtunk az egyenlőséghez? A kérdés hallatára, úgy érzem magam, mint az Argonauta, akit arról faggatnak, miért szükséges hajózni, és miért nem szükséges élni.

Az utcába belopakodó fagyos téli szélben, ezen a válaszon töprengve, a graffitokat olvasgatva a néhai Danaidák sorsa villan meg előttem, akiket a Halottak Bírái arra ítéltek, hogy lukas korsókban hordják a vizet. Rájuk hasonlítottak ezekben az évtizedekben a tiltakozni merészelő újvidéki polgárok, akik egy pillanatban rádöbbentek arra, hogy korsójuk üres, a járásuk azonban mégis nehezebb. Ám mégis… Talán nem volt oly reménytelen a büntetés, hiszen “új tengert” nem teremtettek ugyan, de a korsójukból csordogáló víz mégis termékennyé tette az egyébként terméketlen földet.

Ennek tudatában érdemes felidézni Danaidák történetét. Ötvenen voltak, az apjuk közös, de mind más-más anyától származott: testvérek voltak, de részben, mégis más-más nemzetiségűek. Aigüptosz fiai – szintén ötvenen – feleségül akarták venni a lányokat, azzal a galád tervvel, hogy a nászéjszakán mind az ötvenet meggyilkolják. Az apjuk nem adta volna őket, de az ellenség ostrom alá vette a városát, s mivel nem tudta azt megvédeni, ígéretet tett, hogy teljesíti Aigüptosz fiainak kérését. Előbb azonban megtanította lányait, hogyan szúrják át férjeik szívét hegyes tűkkel. A lányok hajukba rejtették a tűt és a nászéjszakán férjgyilkosok lettek. Megmentették az életüket, de a Halottak Bírái arra ítélték őket, hogy az idők végeztéig lukas korsókban vizet hordjanak. Mi is így jártunk, mi akik egyszerre szabadok is akartunk lenni, meg egyenlők.

Nem tudható pontosan, hogy akkor mit éreztek a Danaidák, miközben alávetették magukat a büntetésnek és cipelték a lukas korsóban a vizet. Hogy a büntetés igazságtalan? Hogy megalázó? Hogy így kell elpazarolniuk fiatalságukat, szépségüket? Miért kellett bűnözőkké válniuk?

Tudom, hogy rokonszenvezem a Danaidákkal, éppen ma, amikor annyian kérkednek azzal, hogy tiszta a lelkiismeretük, mert meg sem érintették a korsót, nem szállítottak egy életen át üres korsóban a vizet, nem követtek el semmiféle vétket. Ezekben az ártatlanokban semmiféle szánalom nem ébred fel az értelmetlen büntetés láttán. Bepiszkolták a kezüket a lányok, mondják, s a törvények uralmát emlegetik. Lukas korsókban szállították a vizet, mondják kárörvendően. Ezek az ártatlanok most a titkos szolgalelkűséget titkos küldetéssel igazolják. A Danaidák pedig minden igazságtalan ítéletet, büntetést fegyelmezetten végrehajtottak, de bűneikkel termékennyé tették a földet: megszegték a hatalom parancsát és aztán büntetésből lettek a hiábavalóság napszámosai. Az hitték, a szabadságot védik, ezért vétkeztek a törvények ellen. Bizonyára azzal is tisztában voltak, hogy tartalmasabb lett volna az életük, ha nem büntetésből kényszerülnek a hasznos munkára, ám mégis felemelték a korsót. De elképzelhetjük-e az életünket másképpen?

Ezzel a feltételezéssel keresem a Danadiákat a Zmaj utcában és mindenütt a városban. Bennük látom a bűnös és a büntetett túlélőket, akik a szabadságot védelmezték és fellázadtak. Törvényeket szegtek meg, tiltakoztak, de ugyanakkor alávetették magukat a büntetésnek. A túlélők meghasonlott példaképei ők, másképpen nem is lehettek volna túlélők. Egyik tettük sem kárpótolja őket. Valamit örökre elvesztettek, s elképzelem őket, amint megremeg kezükben az agyagkorsó, mert tudják, ha majd termékeny lesz a föld, a feledékeny utókor csupán azt jegyzi fel róluk, hogy gyilkosok voltak. A maiaknál boldogabb időkben az emberi emlékezet nem lesz olyan nagylelkű, mint amilyennek ígérkezik megcsonkíttatása idején. Ezt is tudom, ezért keresem a Danaidákat. Karcsú alakjuk meg-megvillan, de csak egy pillanatra, s aztán eltűnnek. Van bennük valami próteuszi, hasonlítanak egymásra, és nagyon különböznek. Más-más anyától származnak, tehát különböznek egymástól, éppen ezért ragaszkodnak egymáshoz. Ebben a városban a különböző anyáktól származók egymás iránti ragaszkodása természetes érzésnek kellene számítani. De még semmi sem természetes, még rejtőzködik a város, a Danaidák még csak lopakodnak felénk. Még mindig szégyelljük őket, hiszen még mindig azok pompáznak és rendelkeznek, akik ki akarták pusztítani őket.

Megjelent a Peremvidéki élet c. kötetben (Újvidék, 2000) Első megjelenés: Život na rubu, Novi Sad, 1992)

Zmaj Jovina ulica

DANAIDE

Prema svedočenjima starih dokumenata, ovde je nekad bila pijaca. Građani su poslovali na potesu između katoličke i pravoslavne crkve. Ulica je do danas zadržala svoj prevashodno trgovački karakter, štaviše, u novije vreme po okolnim dvorištima otvoreni butici, kafići, ili male tašnarske radionice, fotografski ateljei kao da još više ističu tu njenu crtu. Redovno svraćam u ova dvorišta, da pročitam po neki nov, duhovit grafit – i oni su takođe poslednjih godina osvojili ove zidove – i pri tom ljubopitljivo zavirujem u nove prodavnice u kojima zgodne devojke, čekajući mušterije, sede u fotelji i prelistavaju francuske modne žurnale.

Čini mi se da sve one razbijaju svoje lepe glavice o  jednoj drugačijoj budućnosti od one o kojoj smo razmišljali mi, koji sa svojih dvadeset ili dvadeset i pet godina nismo mogli da po zidovima ispisujemo grafite, jer u to vreme su svaku iole duhovitiju satiričnu rečenicu, upućenu na adresu političara, proglašavali kontrarevolucionarnom rabotom, a na to da ćemo ikad ugledati ovakve butike i da će ovako graciozno da nam se približava doba slobodnog preduzetništvam nismo ni u snu smeli da pomislimo.

Ovo približavanje nalikuje na svojevrsnu opsenu, budući da se sa svojim sumnjama još uvek kprcamo u mreži prošlosti. Naprežemo širom otvorene oči da pogledom dosegnemo što dalje, i strepimo da ćemo ponovo ugledati fatamorganu. Imajući još uvek na umu omatorele, osvete žedne komesare, za sada i ne pomišljamo na to koliko će nas zamoriti, izmožditi slobodno tržište, ta zaloga slobode, i koliko teških iskušenja krije ovaj balkanski kapitalizam koji se gradi na tlu do srži korumpiranog socijalizma. Za sada primećujemo samo to da slobodna inicijativa napreduje vrlo polako, batrgajući se, s mukom izbegavajući podmukle zamke političara-ekonomista bankrotiranog jednopartijskog sistema koji su se, preko noći, pretvorili u eksperte za slobodno tržište. Borba grafita i malih butika podseća na dvoboj Davida i Golijata, samo što današnji Golijat ima mnogo manje šanse nego njegov biblijski prethodnik.

Samo sitni, gotovo neprimetni znaci ukazuju na to da se nešto ipak sprema u Zmaj-Jovinoj ulici, i ne bi se niko iznenadio da jednoga dana ova ulica počne po svemu da nalikuje na onaj znameniti put za Damask, na kojem će nastati – kako je primetio jedan duhoviti pisac – neviđena gužva. Danas se još u ovim izlickanim ćorsokacima muvaju oni političari, visoki funkcioneri, koje grafiti izlažu ruglu ili hvali. U velikom luku zaobilazimo put za Damask i okupljamo se na davno trasiranom putu varvarstva. Politički govornici drže zdravice i njuškaju za veleizdajnicima, njihova čvrsta ruka udara nemilice po nezaštićenima. Ova ulica je postala svedokom žalosnih dana: svojom ugroženošću najglasnije se razmeću oni koji u ruci drže najviše ubojnih oružja i imaju toliku moć da svoju navodnu ugroženost konvertuju u pretnju slabima.

Tako smo živeli i živimo još uvek. Čitavog života bili smo osuđeni na slike neprijatelja, na mitologije raznih opasnosti i pretnji, i tek što bismo se oslobodili jednih, smesta bi nam nametnuli druge. Čas je opasniji spoljni neprijatelj, čas unutrašnji. Navodno, čas se onaj prvi okomio na nas, čas ovaj potonji, a često, dabome, i jedan i drugi, istovremeno. Oni koji su posumnjali da ovi neprijatelji uopšte i postoje, bili su kažnjeni, izopštemi. Polako smo se navikavali na stvarne kazne izricanih u ime tobožnjih opasnosti, i kasnija pokolenja verovatno nikad neće razumeti kakvim smo to mazohizmom bili rukovođeni kada smo se radovali manjim, blažim kaznama u strahu od težih.

U čemu je bio smisao ustrajavanja, svih onih batrganja, ponižavanja, grotesknih nadanja? Ima li za to, uopšte, objašnjenja? Buduće slobodne generacije, po svemu sudeći, neće biti u stanju da dokuče, šta je ono što smo mi nazivali ustrajnošću. Jer, trebalo je da znamo – ako Zmaj-Jovina ulica nije slobodna: niko ne može da bude slobodan. Zašto smo hteli da budemo slobodni, kada smo već toliko bili privrženi ideji jednakosti? Pred ovim pitanjem osećam se kao argonaut, kojeg neprestano zapitkuju: zbog čega je neophodno pliviti, a zašto nije neophodno živeti.

Razmišljajući o odgovoru, šiban studenim zimskim vetrom u Zmaj-Jovinoj ulici, čitajući grafite na njenim zidovim, pada mi na um sudbina nekadašnjih Danaida koje su od strane Sudija Mrtvih bile osuđene da prenose vodu u probušenim amforama. Njima su bila nalik, svih ovih decenija, i nezadovoljni građani Novog Sada, koji su se usudili da svoje nezadovoljstvo i glasno izraze, kada su primetili da su im ćupovi prazni, ali da sve teže hodaju. Pa ipak… Možda ta kazna i nije bila tako beznadežna, i mada nisu storili “novo more”, tanušni mlaz iz njihovih probušenih ćupova ipak je učinila plodnom ovu inače neplodnu zemlju.

Imajući to u vidu, čini se da nije na odmet da se podsetimo povesti Danajevih kćeri. Bilo ih je pedeset sestara, imale su zajedničkog oca, ali svaka od njih drugu majku: bile su, dakle, sestre, a ipak različite nacionalnosti. Egiptovi sinovi – kojih je takođe bilo pedeset – nameriše da se ožene ovim devojkama, s podmuklim planom da ih za vreme prve bračne noći sve pobiju. Stari Danaj nije bio voljan da uda svoje kćerke za Egiptove sinove, ali neprijatelj je opkolio grad, i budući da nije mogao da ga odbrani, obećao je da će udovoljiti njihovoj želji. Pre toga, međutim, naučio je svoje kćeri kako da dugim, oštrim iglama probodu srce svojim muževima. Devojke su sakrile igle u svoje kose, i u ponoć prve bračne noći ubile su svoje muževe. Spasle su sopstvene živote, ali su ih Sudije Mrtvih proklele da, dok je sveta i veka, prenose vodu u probušenim amforama.

Ne možemo pouzdano znati šta su osećale Danaide prihvatajući odmerenu kaznu i tegleći vodu u probušenim amforama. Da je kazna nepravedna? Da je ponižavajuća? Da će ovakomorati da da protraće svoju mladost, lepotu? Zašto su morale da stupe na put zločina?

Zašto su mi Danaide simpatične baš danas, kada se mnogi razmeću razmeću time da im je savest čista, jer nisu ni dotakli ćup, nisu kroz čitav jedan život prenosili vodu u bušnim ćupovima, nisu nikad nikakav greh počinili. U ovim nevinašcima nema ni traga sažaljenja nad bezmisleno kažnjenim devojkama. Uprljale su ruke, govore, i pominju vladavinu zakona. Prenosile su vodu u bušnim ćupovima, ponavljaju zlurado. Ova nevinašca sad svoje skriveno sluganjstvo pokušavaju da legitimišu nekakvim tajnim misijama. A Danaide su sve nepravedne presude, kazne, disciplinovano prihvatile, ali svojim gresima su zemlju učinile plodnom: prekršile su volju Bogova i zbog toga su, za kaznu, postale nadničarke uzaludnosti. Verovale su da brane slobodu, zato su i postupile protivno zakonima. Posve je verovatno da su bile svesne i toga, da bi im životi bili sadržajniji da nisu bile primorane da, po kazni, obavljaju koristan rad, pa su ipak nosile amfore. Međutim, da li uopšte možemo drugačije da zamislimo naše živote?

Sa ovim pretpostavkama tražim Danaide u Zmaj-Jovinoj ulici i svuda u gradu. U njima vidim grešne i kažnjene, one koje su se pobunile u odbrani slobode. Izražavajući svoj protest kršile su zakone, ali su istovremeno smerno prihvatile i odmerenu kaznu. One su šizofrenične slike i prilike večitih preživelih – drugačije ne bi ni mogle da prežive. Ni jednim svojim delom ne mogu da nadoknade izgubljeno. Nešto su nepovratno izgubile i zamišljam ih kako im ruke drhte pod glinenom amforom jer znaju: ako će zemlja jednom i biti plodna, zaboravna pokolenja pamtiće samo to da su bile ubice. U vremenima srećnijim od današnjih, ljudsko sećanje neće biti toliko velikodušno, kakvim se predstavlja u doba njegovog sakaćenja. Imajući i to na umu, tražim Danaide. Njihov vitki stas mi se ukazuje pred očima u ovom ili onom pasažu, ali samo na trenutak-dva, pa nestane. Ima u njima nečeg protejskog, liče jedna na drugu, ali se istovremeno i veoma razlikuju. Različite su zbog toga što su ih rodile različite majke, ali su zbog toga i toliko privržene jedna drugoj. U ovom gradu međusobna privrženost onih koji potiču od različitih majki trebalo bi da bude prirodno osećanje. Ali još ništa nije prirodno, grad se još krije, Danaide nam se još samo krišom, bojažljivo približavaju, još uvek u punom sjaju blistaju i naređuju oni koji im rade o glavi.

Objavljena u knjizi Život na rubu, Novi Sad, 1992.