Hónapló
A magyar kultúra esélye Szerbiában
A nyáron jelent meg szerb fordításban a Bűnhődés című könyvem, és ebből az alkalomból az elmúlt hónapokban a könyvet promováló kritikusokkal Újvidék és Belgrád mellett megfordultam több vajdasági városban. Nagybecsekereken, Kikindán, Pazován, Mitrovicán. Az esti alkonyatban álmos falvakon autóztunk át, s mi másra gondoltam, mint arra, hogy érdektelenséggel találkozom. A szervezők azonban mindenütt örömmel közölték, hogy szép számmal jöttek össze az érdeklődők, s, hogy az utóbbi időben ez rendszeres jelenség. Tíz évvel ezelőtt főleg az idősebbek látogatták az irodalmi esteket, melyek pártértekezletekre hasonlítottak, ahol a szónok elmondja a magáét, utána pedig a pislákoló villanykörte fényénél hazafias nótákat dalolnak.
Mostanában azonban megváltozott az irodalmi estek közönsége, az idősebbekhez csatlakoztak a fiatalok, akiknek egy része a szélsőséges politika felé sodródott, a másik része pedig a kultúrába menekült.
A szerémségi Pazova felé tartva Ivan Negrišorac költő, prózaíró és kritikus a magyar irodalomról érdeklődött, mindenek előtt Esterházy Péterről, aki úgy látszik mélyebb nyomokat hagyott a szerb irodalmi életben. És Petri Györgyről, természetesen. Több értelmiségitől hallottam, hogy, sajnos, a szerbiai rendszerváltásnak nem volt Petri Györgye. És ez – mint kiderült – nagy baj.
Belgrádban a másként gondolkodó, független értelmiségiek viszont sokszor idézik Bibó Istvánt. Mivel a fáradhatatlan Vickó Árpád fordításában szerb nyelven megjelent könyvéhez utószót írtam, természetesen hogy belgrádi kiruccanásaimkor gyakran szóba kerül. A jelenleg érzékelhető kelet-közép-európai rendszerváltás eltorzulása folytán Bibó ma sokkal időszerűbb, mint, mondjuk, tizenöt évvel ezelőtt. Kelet-Közép-Európában aktuális volt, amikor a demokrácia csak bimbózott, és aktuális lett most is, amikor hervadozni kezdet.
A hervadozással kapcsolatban természetesen szóba került az újvidéki Bölcsészettudományi Kar évfordulója alkalmával elmondott ünnepi bevezetőm is, amelyek között, többek között leírtam, hogy: „Időközben Euróba ege is beborulni látszik, Európa immár nem hasonlít az új, egyesülő Európa eufóriájában élő kilencvenes évek Európájára. Ha pedig a kontinens fejlettebb országaiban beborult az ég, akkor a mi régiónkban villámok csapkodnak. Csak az a kérdés, hogy idejében észleljük-e őket.” Ezzel kapcsolatban kérdések hangzanak el, amelyekre kiábrándultan válaszolok. Kelet-Közép-Európában az eurószkepticizmussal szinte egy időben tör fel a hagyományos kisállami nemzetállami nyomorúság.  Úgy látszik, nem lehet éppen minden nyomorúságunkért a szocializmust hibáztatni. A gyökerek mélyebbek, csak nem akarunk tudni róluk.
Aztán Márai kerül szóba, akit az említett bevezetőben Thomas Mannal állítottam párhuzamba. Ő még 1945-ben azt írta, hogy hiányzik a közös európai ihlet. 1989. után arra gondoltam, hogy ez a félelem végképp lekerült a napirendről, ám az utóbbi években be kellett látnom, hogy újra aktuális lett, főleg az „új demokráciákban”. Márai kevésbé ismert Szerbiában, mint a nagyvilágban, így hát érthető, hogy arról faggatnak, hogy van-e valami tőle szerb fordításban. Szerencsére, Sava Babić fordításában naplójegyzeteiből megjelent egy válogatás valamelyik vidéki kiadónál. Néhány nap múlva többen jelentkeztek, és örömmel számolnak be, hogy felfedeztek egy nagy magyar európai írót.
A magyar irodalom tehát továbbra sem került le a napirendről. Az elmúlt években Szerb Antalt fedezték fel Szerbiában. Az Utas és a holdvilág után megjelent a Pendragon legenda is, mindkettő Vickó Árpád fordításában, és azóta is úgy látom, hogy irodalmi körökben Szerb Antal napirenden van.
Szerb Antalról beszélgetek a NIN díjas prózaíróval, Radoszlav Petkovićtyal, aki nem csak a Szerb Antal, hanem a magyar kultúra nagy híve is. Azok közé tartozik, akik a kilencvenes években rendszeresen látogattak Budapestre, hogy – mint mondták – szabad levegőt lélegezzenek be. Legszívesebben Budán bandukolt, s mindig úgy nézte, hogy szállodát is ott találjon magának.  Mint Krúdy, mondom neki. Felkapja a fejét és beírja a noteszébe. Krúdy. Majd utánanéz, hogy van-e tőle angolul valami. A Sors és körvonal (magyarul: Jelenkor, Pécs) című Petkovity-regénynek vannak 56-os magyar motívumai is. A regény írása közben nem ismerte Budapestet, tehát térképről olvasta le az utcák és a terek neveit. Későbbi látogatásai során felkereste a regényben szereplő utcákat és tereket. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen gyakran megtörténik az írókkal, hogy előbb kitalálják maguknak a valóságot, amellyel később szembesülnek.
Természetesen napirendre került, hogy Magyarország lesz a jövő évi Belgrádi Nemzetközi Könyvvásár díszvendége. Még tavaly tavasszal morfondíroztunk Petkovity feleségével, Vladislava Gordić – Petkovićtyal, az ismert szerb kritikussal, a vásár művészeti igazgatójával, hogy miért nem szerepel Magyarország a belgrádi vásáron. Nagy kár! Valamit tenni kéne, állapítottuk meg. Aztán tavasszal telefonált, és a felől érdeklődött, hogy a Vásár igazgatósága hogyan léphetne kapcsolatba felelős magyarországi tisztségviselőkkel. Először is Szőcs Gézára gondoltam, akivel a nyolcvanas években Újvidéken ismerkedtem meg, éppen Bécsbe utazva útba ejtette Újvidéket, és hosszasan beszélgettünk újvidéki panellakásomban. Miről is beszélgethetett két kisebbségi író, mint Magyarországról? Hogy milyen keserű az élet a Kárpát-medencében és mennyivel jobb lenne a dél-amerikai pampák között élni.
A határon kívüli írók közötti kapcsolat akkor is intenzív volt, nem a különböző „projekteknek” köszönve, hanem annak, hogy olvastuk egymást. Jobban, mint ma. A kapcsolatok személyesebbek és meghittebbek voltak. Persze, ez néha balul végződött, s éppen a nyolcvanas években a Sziveri János által szerkesztett Új Symposion Szőcs verseit közölte, ami az itteni magyar nomenklatúrában nagy felháborodást keltett. Ez is vádpont lett Sziveri ellen, és hozzájárult menesztéséhez. Az utcára került költő és Ljubiša Ristićnek, a neves rendezőnek köszönhető, hogy egzisztenciálisan túlélte ezt az időszakot. Ő ugyanis Sziveri Jánost a szabadkai Népszínház dramaturgjaként alkalmazta, tehát ő is kitette magát az ideológiai hajszának. A vád szerint a szerkesztőség beavatkozott Románia belügyeibe, mivel Szőcs akkoriban az erdélyi magyar ellenzékhez tartozott és Chausescu keze lesújtott rá. A történet pikantériája, hogy az akkori hajsza egyik-másik szereplője a mai vajdmagyar kultúrpolitika jeles képviselője. Az idők változnak, az emberek nem. Vajon hogyan néznek Szőcs szemébe, töprengek, de tudom, hogy feleslegesen, hiszen a mai kelet-közép-európai politika a legnagyobb bukfenceket is szívesen jutalmazza. Ami márciusban fehér volt, az decemberben fekete lett. Nem csoda tehát, hogy a térség polgárai undorodnak a politikától. Talán emiatt került a kultúra az érdeklődés középpontjába.
Szűcs elérhetőségével azonban nem rendelkezem, ezért Gordić asszonynak azt javasoltam, hogy forduljon a belgrádi Magyar Nagykövetséghez, valamit Zentai Péter Lászlóhoz a Magyar Könyvkiadó és Könyvterjesztők Egyesületének elnökéhez, ők bizonyára tudnak segíteni.
Sikerült! Valójában örülök ennek, hiszen már évek, évtizedek óta hangoztatom a magyar kultúra szerbiai jelenlétének fontosságát. A Sólyom László által rendezett kisebbségi konferenciákon szóvá tettem, hogy jó lenne Belgrádban létrehozni egy Magyar Házat, hiszen ez még a magyar kisebbség számára is fontos lenne. Igaz, a mai gazdasági helyzetben gondolni sem merek erre, de mégsem rejtem a véka alá, hogy a magyar kultúra e téren sokkal többet nyomna a latba, mint a magyar politika. Sőt, ellensúlyozni képes a magyar politikát. Most ez éppen jókor jönne.
Az elmúlt években a szerb sajtó, ellentétben a kilencvenes évekkel, alig írt a magyar politikáról.  A magyar külügyminisztérium bejelentése sem keltett nagyobb visszhangot. Közzétette ugyanis, hogy megvétózza Szerbia uniós tagjelölti státusát, amennyiben nem változtatja meg a restitúciós törvényt, amelyből a vajdasági magyar közösség 1942-es kollektív bűnössége olvasható ki. Az információ megjelent, ám kommentár alig-alig akad, legfeljebb a szélsőségesek mutogattak a szerbiai liberális ellenzékre, lám egy húron pendülnek a magyar kormánnyal, mivelhogy ők is megkérdőjelezik a tagjelölti státus jogosultságát. A magyar bejelentés tehát inkább belpolitikai vitákat gerjesztett. Nem Magyarország, hanem Németország és Koszovó érdekelte Szerbiát. A sajtó inkább szimbolikus jelentőséget tulajdonított a magyar kormány figyelmeztetésének, amelynek egy alku lett a vége. A belgrádi kormány nem változtatta meg az inkriminált törvényt, ellenben egy másik, a rehabilitációs törvénnyel toldozta-foltozta. A vajdasági magyarok elleni, 1944 őszén és 1945 tavaszán történt atrocitások ügye azzal került le napirendről, hogy a hozzátartozóknak jogában lesz rehabilitációs pert indítani. Bizonyítaniuk kell, hogy az áldozatok ártatlanok voltak. Ez a joguk eddig is megvolt. Kivételt képez három kisebb település magyar lakossága, amelyekben 1944-ben kollektív bűnösként bélyegezték meg a magyarokat, ott könnyített eljárást élveznek majd, de a pert el kell indítaniuk. Mindenki elégedett, az Orbán-kormány is és a helyi kisebbségi párt is. Pár év múlva kiderül, hogy az alku jó volt-e. Attól tartok, hogy nem, mert a vajdasági magyarok elleni 44/45-ös atrocitásokról a parlament nem hozott deklarációt, s jelenleg két egymással feleselő törvény van érvényben, arról nem is szólva, hogy a bonyolult per mennyire riasztja vissza az áldozatok hozzátartozóit.
Az érdektelenség azonban hirtelen megszakították az új magyarországi események. A belgrádi B92 egyik műsorában Vojin Dimitrijević, jogászprofesszor, a Milošević elleni tábor egyik vezető értelmiségije. A nemzetközi jog legjelesebb szerbiai szakértője, aki nem volt szerepet vállalni abban a jogászcsapatban, amely Szerbiát védte a Hágai Nemzetközi Bíróságon Bosznia vádjával szemben (Bosznia ugyanis azzal vádolta Szerbiát, hogy 1993-ban genocídiumot követett el) baljós kijelentést tett. Vojin Dimitrijević borúlátóan ítélte meg a szerbiai állapotokat, de megjegyezte, hogy az egész kelet-közép-európai térség a harmincas évekre kezd emlékeztetni. Magyarországgal példálózott. Röviddel utána a szerbiai köztelevízió számolt be a magyarországi politikáról. Arra emlékeztetett, hogy a magyar parlament több olyan törvényt hozott, amelyet kifogásoltak az amerikai kormányzat és az uniós fórumok, és rosszallást váltottak ki az európai sajtóban. Az ország az államcsőd küszöbére került, minek folytán Orbán meghátrálásra kényszerült. A köztelevízió megfogalmazásának van belpolitikai éle is, hiszen Orbánra hivatkoznak azok, akik a jelenlegi kormány „meghunyászkodó politikáját” bírálják. Ezt követte a Vreme című politikai magazin hírmagyarázata és kommentárja. Ivan Ivanji, író terjedelmes cikkben foglalkozik Magyarországgal és a nyugati vádakat újabbal bővíti ki, szerinte Orbán nem csak a jogállamiságot sérti, hanem a nacionalista magyar eszmerendszert inaugurálja. Kommentár is olvasható a Vremeben. Teofil Pančić az miloševići korszak és a jelenlegi állapotok kritikusa arról elmélkedik, hogy ki lesz a szerb Orbán. A szerb orbánizmus megtestesítőjét főleg Vojislav Koštunicában látja, Kostunicát társítani kell Ivica Dačićtyal, Milošević utódpártjának jelenlegi elnökével. Mindehhez hozzá kell adni még néhány szélsőjobb kispolitikust is. A szerb Orbán tehát még nem született meg, írja Pancsity, de nincs kizárva, hogy rövidesen feltűnik.
 Ezt követően egyre több információ jelenik meg Magyarországról. Nem csak elmarasztalóak. A belgrádi kormányt bíráló szélsőjobb pártok és csoportok az követelik, hogy Szerbia is álljon a sarkára az EU-val és az IMF-fel szemben. Úgy, mint Magyarország. A nagy paradoxon az, hogy miközben a magyar diplomaták válaszleveleket küldenek, ha a New York Timesben vagy a Standardban megjelenik az országot bíráló cikk, a vajdasági magyar pártideológusok nem reagálnak ezekre az írásokra, inkább Budapestre utazva támogatják a magyar kormányt. Ebben a helyzetben biztosan jól jön, ha Magyarország lesz a belgrádi nemzetközi könyvvásár díszvendége, hiszen a kultúra javíthat azon a képen, amely az utóbbi időben kopásnak indult. Márai írta egykor, hogy a magra kultúra jobb, mint a magyar politika. Úgy tűnik, igaza volt.
Mozgó Világ, 2012. 12.