Hónapló

Titkok s tabuk

Nem számít meglepetésnek, ám annál megrendítőben hatnak azok az újabban közzétett statisztikai adatok, melyek szerint a környező országokban csökkenő irányt vett a magyar kisebbségek lélekszáma. Egyszer csak kivesznek ebből a világból a magyar mondatok, pusztán egy félreeső pesti archívum megsárgult lapjai tanúsítják hajdan volt létezésünket. Voltaképpen nem a fogyatkozás ténye döbbentett meg, hanem az aránya, magyarán, jelenleg magasabb az asszimiláció, mint az egypártrendszer idején volt. Ennek ellenére – kizárólag Vajdaságra gondolok – a régi/új kisebbségi vezetők nem győzik bírálni a titói rendszert, amely asszimilálta a magyarokat. Átkosnak minősítve, csakúgy, mint a magyar nomenklatúra azon részét, amelyik vörös pártkönyvecskéjét nem cserélte fel magyar pártigazolványra. Ez utóbbiak, az árulók, akik pediglen időben „kapcsoltak”, azok „hűségbizonyítványt” kaptak. Ergo: az örök érvény igazolódik. Persze vannak más hangok is. Német László könyvét A teremtett világ igéztében címűt lapozgatva, megakad a szemem az egyik mondaton. „Titónak voltak jó döntései, ő szerette a kisebbségieket, mert velük jobban sakkban tudta tartani a nagyobb nemzeteket”. A mondat természetesen nincs összhangban azoknak a neofita antititóistáknak a szitkaival, akik egykor Titót dicsőítését űzték fő állásban. Amnézia? A világlátott nagybecskereki egyházmegye püspöke, amikor a magyar tömegsírokról szólva nem feledkezik meg említést tenni arról a tényről sem, hogy a partizánok kegyetlenkedései a szerb értelmiséget is megtizedelték. Számon tartja, mennyi tömegsír van Szerbiában. Tudja, hogy meddig tartott az elvakult ateizmus, és mikortól vált toleránsabbá a Kommunista Szövetség. A hódsági származású püspök egyébként az általános iskola négy osztályát magyar nyelven végezte, majd szerb nyelven folytatta iskoláit, tanúsítva ezzel azt, hogy aki magyar akar maradni, magyar marad, bármilyen nyelven végezze is tanulmányait.

Ezt a bonyolult, ellentmondásokkal teli kisebbségi világot . Borges sem tudná értelmezni. Az irodalomban mindez morbid helyzetnek számít, a mindennapi életben azonban megszokott, a politikusi életrajzokban pedig az ilyesfajta fordulat éppenséggel nem minősül rendhagyó esetnek. Nagyobbakkal is előfordult. Kisebbségi világban pedig hol az egyik, hol a másik oldala lendül az inga. A kisebbségi vezetőket – többek között – az is befolyásolja, hogy Batsányitól eltérően, vigyázó szemüket nem Párizsra, hanem hol Budapestre, hol Belgrádra vetik. Időnként homo duplex születik ebből az ide-oda pislákolásból. Nem gondolom, hogy ez személyes botlás nem, ebben benne van a kisebbségi állapot teljes nyomora.

Ellenben a vészharang kongatása nélkül, elgondolkodtató adat, a napjainkban zajló nagyobb méretű asszimiláció, mint az „átkos” évtizedekben; ennek ellenére a kisebbségi politikusok saját szerepükről, teljesítményükről, sikereikről a legnagyobb elismeréssel szólnak. Mivel magyarázható, hogy a teljesítményük rosszabb, mint az egypártrendszerben volt az úgynevezett, nemzetáruló kisebbségi politikusoké? Mivel magyarázható, hogy a „janicsárok” anno jobb eredményeket mutattak fel, mint a jelenlegiek? Ezekre a kérdésekre senki sem adja meg a válaszolt, sőt még a felgyorsuló asszimilációt, illetve a vészjelző lélekszámcsökkenést sem hajlandók tudomásul venni.

Vajon milyen katarzist fog előidézni a jövőre esedékes népszámlálás? Egyáltalán, tudomásul vesszük-e a tényeket? Holott éppen most kellene az őszinte önvizsgálat, hiszen a nemzeti azonosság megőrzésének lehetősége sokkal nagyobb, mint eddig bármikor. A Vajdaságban, közel fél tucat kisebbségi párt hirdeti, hogy önfeláldozó és elszánt harcot vív a megmaradásért. A feltételek jobbak, mint valaha. A szabadság amplitúdói az elmúlt nyolcvan évben még sosem voltak ekkorák. A magyar képviselők a parlamentben szóvá tehetik a kisebbség állapotát. A kisebbségi pártok kormányzati felelősséget vállalnak. Állami költségvetésből finanszírozott kisebbségi politikusaink vannak. Az anyaország jelentős támogatást folyósít identitás megőrzés céljából, meg olyat, amilyenről a szocializmusban még álmodni sem lehetett.

Mindenki jobbat akar, azonban az eredmény elmarad.

Egyik ékes bizonyíték az iskolarendszer erodálódása. A diákhiány sokféleképpen magyarázható, például: az alacsony népszaporulattal, vagy az anyaországba való áttelepüléssel stb. Számos okkal hozakodhatunk elő, azonban mindaz nem ad magyarázatot arra, hogy a szülők miért íratják szerb tagozatokra gyerekeiket.

Olvasom, hogy Jeges Zoltán tartományi oktatási titkár nem engedélyezte egy újvidéki általános iskolában meg a zombori gimnázium magyar tagozatának a megnyitását, mivel csak két diák kérte a felvételt. A titkár nem tehetett mást. A tények mégiscsak tények. Két tanuló részére valóban képtelenség tagozatot nyitni Álljunk meg ezen a ponton. Sokakkal egyetemben azon az állásponton voltam, hogy a zombori tanítóképző felszámolásával a kisebbségi magyar politikusok üzentek a zombori és a Zombor környéki magyaroknak: ne számítsanak rájuk. Amikor Újvidéken a Magyar Nemzeti Tanács „átszervezte” a Magyar Szót, akkor a saját lapjában öles betűkkel hirdette: Újvidéket nem tudjuk többé védeni. Egy szó mint száz: Feladtuk! Hiszen, így adunk fel mindent, hősies retorikával és a pesti zsöllye felé intézett teátrális gesztusokkal. A saját téves lépéseinket a többségi intoleranciával magyarázzuk. Az üzenet egyértelmű: az intézmények önkéntes felszámolása a reménytelenséget terjeszti. Ezek után, van valakinek mersze a zombori illetve az újvidéki magyar szülőket kioktatni?

A kisebbségi ember azonban mindig a naiv remény és a végzetes fatalizmus között vergődik. Rövidesen megszólalnak az iskolacsengők, a gondok pedig egyre csak halmozódnak, mert a magyar nyelvű oktatást újabb veszteségek érik. Ezen lehet segíteni a réges-régen beígért hosszú lejáratú stratégiával, de folyamatos akcióval is, ami azt jelenti, hogy úgy kellene „játszania” a közéleti pályán, mint a focistáknak a játékidő utolsó perceiben. Sajnos, a „napi ügyelet” a folyó ügyek égető problematikájának megoldása helyett, a MNT prioritásának tartotta, hogy villámgyorsan cselekedjen és a Pannon Alap társalapítója legyen, abból a meggondolásból, hogy az általa közpénzekből működtetett élő privát kereskedelmi rádió és televízió könnyebben szert tehessen az életet jelentő alapítványi támogatásokra. Természetesen, jelentős anyaországi közpénzekről van szó. Hogy miért ez a rohammunka, amikor halaszthatatlan feladatok várnak ránk? Mint például, az említett jövő nemzedéket érintő oktatási gond! Már csak azért is jó lett volna kivárni, mert az új magyar kormány képviselői többször is jelezték, hogy a Fidesz nagyobb gondot fordít majd a szórványokra. Németh Zsolt kilátásba helyezte a szórványstratégia kidolgozását, mivel, mint mondta, a magyarság több mint 50 százaléka szórványban él, a tömb pedig rojtosodik. Ha pedig igazat mond, akkor elsődleges feladat lenne Bánátban felerősíteni a magyar médiát, mert a szórványban a média a legfontosabb közösségépítő kötőszövetnek számít. Vagy az Orbánt ünneplő MNT így akarta megelőzni a Fidesz irányvételét? Elképzelhető, persze, hogy a MNT nem a szórványra, hanem a határ menti város (ahol már van helyi magyar adó) média fejlesztésére helyezi a hangsúlyt, éppen oda, ahol minden gond nélkül, több mint egy tucat magyar tévéadó műsora nézhető. Az agyon finanszírozott Pannon TV műsora csupán Szabadka területén kísérhető, a Pannon rádió valamivel nagyobb hatótávolságban hallható. Mondhatni, hogy Szabadkán és környékére sugározza műsorát, mint a szabadkai rádió egykor, amelynek a frekvenciáját most a Pannon Rádió birtokolja. A térerő tehát ugyanaz. A különbség, hogy ki az úr a háznál: ki parancsol, és kié a tulajdonjog.

Az esetet elmérgesíti a döntést követő tulajdonjogi vita is. A sajtóban elhangzott vád szerint a Magyar Nemzeti Tanács elnöke, közpénzekkel gyarapítja privátvagyonát, mivel ő egyben tulajdonosa is a rádiót működtető Pannon Alapnak. A polgárok felháborodva kérdezik, hogy a MNT miért nem karolta fel a magyar nyelvű műsorok sugárzását beszüntető tizenegy adót. A Magyar Szó napilap egymással vitatkozó kommentezői kiábrándultságukban egyetértenek abban, miszerint mást vártak a Magyar Nemzeti Tanácstól. Joggal érzik magukat becsapottnak. Ismerősökkel, barátokkal találkozom, akik felháborodva teszik szóvá az esetet. Korhecz-gatet, emlegetnek. Nincs betekintésem a dokumentumokba, nálunk ezek nem szoktak nyilvánosak lenni, habár azoknak kellene lenniük. Amint közpénzekről, az adófizető polgárok forintjairól vagy dinárjáról van szó a számadatok tabukká válnak. Nem ildomos. Rossz vért szül, ha a kezdet-kezdetén tisztázatlan marad az ügy, persze az elhamarkodott ítéltnek sincs helye. Ajánlatos lenne, ha a MNT független ankétbizottságot nevezne ki, amely mértékadóan és elfogulatlanul tájékoztatná a közvéleményt az eset gazdasági, jogi és morális következményeiről. Ha valakit ártatlanul vádolnak, azt fel kell menteni. Aki pedig vét, annak le kell vonnia a konzekvenciát. Azonban kik azok, akik ítéletében megbíznak a polgárok? Vajon kinek hisznek az emberek, az elsődleges tőkefelhalmozás korában, amikor másról sem olvashatunk, mint a különböző mutyizásokról, a törvények kijátszásáról, a tisztességtelen gazdagodásról. A botrányokról épp eleget cikkezik a napi sajtó. Legtöbb esetben azonban az derül ki, hogy bár morálisan felháborító dolgok történnek, a botrányhősök általában nem sértettek törvényt. Talán, a jogszabályok hasznavehetetlenek. Így devalválódik az erkölcsi felháborodás, omlanak össze a morális normák. Nincs hatalom nélküli erkölcsi tekintély. Félek, hogy a kisebbségben is hiány van erkölcsi tekintély tekintetében, a kisebbségi polgárok mind kevésbé bíznak a politikusokba, a kisebbségben nem létezik politikától független, ellenőrző szerepet játszó intézmény. Az emberek kiábrándultan legyintenek, mondván, minden politikus egyforma. A fatalizmus már-már a cinizmus határát súrolja és teljes kishitűségbe torkollik. Ez a kishitűség viszont hatványozott károkat okozhat, gyengíti a kisebbségi közösség kohéziós erejét, elfojt minden önálló kezdeményezést. Ezek után érthető, hogy négy vajdasági magyar párt és tizenkét magyar civilszervezet kéréssel fordult Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkárhoz, amelyben kérik, hogy pártoktól függetlenül, a Vajdaságban is végezzék el, a Szülőföld Alap pályázati rendszerének átvilágítását. Külön szóvá tették a Szekeres Alapítványt és a MNT-ot! Nincs ebben semmi különös, mindenütt a világon szigorúan ellenőrzik az alapítványokat, főleg az adófizetők pénzével gazdálkodó közalapítványokat. A folyamodvány azon része döbbentett meg leginkább, amely a nemzetpolitikai helyettes államtitkár asszonyt arra kéri, hogy az „átvilágítás terjedjen ki a titkos szerződésekre” is. Léteztek titkos, titkosított szerződések? Ki titkolódzott és ki előtt kellett titkolózni?

Mozgó Világ, 2010/9