A verőlegények kora

2011. augusztus

A divatról és a lányokról

Különösen meghatóak Tőzsér Árpád naplójának részletei, amikor egészen nyíltan, minden álszemérem nélkül ír testi bajairól, betegségéről. Szokatlan hangvétel ez a kisebbségi naplókban. De még szokatlanabb, ahogy a női test szépségeit szemrevételezi – pajkosan és játékosan. ”Ma egy érdekes fiatalasszony ment el előttem, a feneke Cs. M. feneke volt”, írja. Szokatlan hangvétel a kisebbségi közírásban, amelyben éppen ezen a ponton maradt valami a szocrealista doktrínából. Így van az irodalomban is. Az ifjúság kalandjai után kivesznek a nők. Nem a szerelmi történetekre gondolok, hanem a női test csodáira, az erotikus vágyakozásra. A kisebbségi közéleti ember nem akar tudni a női testről. És sok más „bűnről”, és szenvedélyről. Még a halálfélelem sem üldöz bennünket. A kisebbségi hős olyan, mint a hős proletár Makszim Gorkij regényeiben. Makulátlan, aki csak az eszméknek él. Vagy pedig nem is hős, hanem megvetendő nemzetáruló. Pedig ő is ember, szerencsére csak ember, és nem „Übermensch”. Ez járt eszemben a minap, az újvidéki Zmaj utca egyik teraszán üldögélve egy nagyobb társaságban. Mindannyian a csinos lányok fenekét bámultuk, s a bécsi divattervező, aki épen az előző nap érkezett Budapestről Újvidékre, megjegyezte, hogy az újvidéki lányok divatosabban öltözködnek, mint a budapestiek. A divathoz pénz is kell, jegyeztem meg, mire ő megjegyezte, hogy ez esetben nem erről van szó, a divatban éppen az a csodálatos, hogy ez a látszatok műfaja. Az újvidékiek a látszatok művészei. Budapest drágábban öltözködik, Újvidék erotikusabban. Az újvidéki lányok olcsó cuccok segítségével, olyan elegáns és erotikus légkört teremtenek maguk körül, amilyennel legfeljebb Rómában és a többi olasz városban találkozik az ember.

A gladiátorok szabadsága

A hosszabb utamat néhány rövidebb kiruccanás előzi meg, halaszthatatlan budapesti ügyintézés, kétnapos futkározás a legnagyobb kánikulában. Levegőért kapkodva járom az utcákat, az aszfalt hullámzik a szemem előtt, úgy érzem, hallucinálok. Szerencsére Miroslav Ilić barátom autójával utazom oda és vissza. Mennyivel, más így utazni, mint autóbusszal vagy vonattal. Autóval valamennyivel több, mint három óra hosszat tartott az út, s miközben az időt mérem, arra gondolok, hogy egy évtized múlva (nem tudom megítélni, hogy optimista vagyok vagy pesszimista) a gyorsvasutak, mondjuk, két óra alatt teszik meg az utat. Elképzelem, hogy délután felülök a vonatra, megnézek egy színházi előadást, s éjfélkor utazom vissza. Nem csak erről van szó, veti közbe Miroslav, az ember Budapesten dolgozik, mondjuk, hetente kétszer Pestre utazik, a munka többi részét a komputer segítségével Újvidéken végzi el. A távolság új kultúrája születik meg. Bizonyára valamit veszítünk is, mert hiányozni fog az utazás élménye, de arra gondolok, hogy mennyit nyernek azok, akik ezt megérik. Kapkodó ide-oda utazásom közben olvasom a hírt, hogy megemlékeztek a temerini ülősztrájk húszéves jubileumáról amelyen, sajnos, nem lehettem jelen.  Csorba Béla meghívására akkor örömmel mentem, hiszen az ellenállás legszerényebb formája is érdekelt. Még akkor is, ha tudtam, hogy kudarccal végződik. A Književna reč munkatársaival utaztam Temerinbe. Ez a kéthetente megjelenő újság, amelynek tanácselnöke voltam, a nyolcvanas évek legradikálisabb ellenzéki kulturális fórumának számított, de 1991-ben már a végnapjait élte. Akkor már nem tiltották be, hanem elvonták a támogatást. Ezt a módszert tehát nem most találták ki. Sejtve, hogy „anyagi okok” miatt megszűnik ez az újság is, Filip Dávid azon tépelődött, hogy létre kellene hozni egy erőteljes értelmiségi kört. Röviddel utána megszületett a Belgrádi Kör, amelynek vitafórumaira telt ház volt kíváncsi.  A szerbiai helyzet feszült volt, jobb folytatást ígért, mint ami következett. Kezdjük mindjárt Temerinnel, mondtam nekik, hiszen a populista mozgalom első áldozatai rendszerint a kisebbségek. Lelkesen fogadták a meghívást, és a közönség lelkesen fogadta őket. Így került sor Filip David, Milovan Marčetić, Predrag Marković David Albahari temerini fellépésére. De Újvidéken is mozgolódtak, erre emlékeztet Dinko Gruhonjić minapi levele, amelyben arra kér, hogy mint egykori munkatárs, vegyek részt az Ablak nevű „független hírműsor” húszéves jubileumának ünnepségén. Az állami médiában 1991-ben többé nem lehetett kimondani az igazságot, a független média éppen bontogatta szárnyait. Így az újvidéki főutcára nyíló ablak helyettesítette a televíziót, amelynek műsorát az utcáról nézték a polgárok. Sok szereplője volt ennek a tévéműsornak, de nem elég. Zagorka Radović szervezőasszony elmondta, hogy sokan elutasították a fellépést. Sajnos, nem vehetek részt az ünnepségen, mert abban az időben külföldön tartózkodom, írtam a válaszomban, mire Gruhonjić megkért, hogy írjak néhány sort erre az alkalomra. Mit is írjak ott és ma? A legszívesebben az írnám, hogy ma is szükség lenne ablakra, nem azért, mert olyasféle veszély fenyegeti a sajtószabadságot, mint 1991-ben, hanem azért, mert ez a szabadság veszélyesen eltorzult. Hatalomért küzdő gladiátorok állnak egymással szemben, akik a szabadságot puszta eszköznek tartják, és arra használják fel, hogy egymást lejárassák. Soha ennyi rágalom, emberi méltóságot sértő mondat nem hangzott el, mint napjainkban. Mindez a szabadság nevében történik. Úgy vélem, egyre inkább manipulálunk a szabadsággal. S ebben az arénában alig talál magának helyet az, aki nem tartozik az egyik vagy a másik hatalom táborába, hanem csak az igazságot keresi, és fel akarja tárni hétköznapi életünk drámáját, fel akarja térképezni azokat a zsákutcákat, amelyekbe szüntelenül betévedünk. A pártatlan kritika marginalizálódik vagy az internetre száműzik. Mit is mondanék, ha netán ma lépnék az ablak elé? Bizonyára zavarban lennék, mert attól tartanék, hogy a hallgatók automatikusan besorolnak egyik vagy a másik táborba, tehát elveszíteném személyes autonómiámat. Akkor pedig miért is szóljak? Folytathatnám azzal is, hogy akkor könnyebb volt egyenes és nyílt beszédet mondani. Ma már nehezebb, hiszen sajnos, közöttünk is akadnak, akik a győztesek jogán tisztségekre tettek szert, de megfeledkeztek az ablak szelleméről. De szólni kell. A kezdetben emberarcú szocializmust akartunk, később a szabadságról ábrándoztunk, és a végén beeveztünk a vadkapitalizmusba, amelyben az igazságosság, a méltányosság, a szabadság újra csorbát szenved. Nem plebiscitárius diktátorok veszélyeztetik, hanem anonim erők. Ha szólunk, úgy érezzük, hogy szavunk pusztába kiáltott szó.  Olyan szabadságba léptünk, amely a szabadságból való kiábrándulást idézi elő. És ez nagyon veszélyes lejtő, amelyen az új demokratikus diktatúra csapdái leselkednek ránk.  Talán erről szólnék az új ablak előtt.

Verőlegények

Aki olvasta Balzacot, az bizonyára emlékszik a verőlegényekre. Egy-egy befolyásos politikus nem kíván a nyílt színen szerepelni, ezért „alkalmi újságírókat”, verőlegényeket alkalmaz, hogy azok kompromittálják az általa nemkívánatos személyeket. Néha az irigységből, néha a féltékenységből, legtöbbször azonban politikai karrierizmusból. Ez egyre inkább divatba jön nálunk is. Mirko Kovač, író, többször vitriolos gúnnyal szólt Dodikról, és a boszniai Szerb Köztársaság politikáról. Erre felléptek a verőlegények, és azzal vádolják, hogy Mirko Kovač a szocializmusban elismert író volt. Ami igaz. Csakhogy aki Mirko Kovač egyetlen könyvét olvasta, az tudja, hogy Kovač műveinek antitotalitárius szellemét. De a verőlegények arra számítanak, hogy senki sem olvassa el Kovač regényeit. Még elképesztőbb a Danilo Kiš elleni vád, az, hogy 1988-ban AVNOJ-dijat kapott. Az igaz, hogy a díjnak erős politikai konotációja van, de aki ismeri Danilo Kiš munkásságát, az tudja, hogy minden egyes könyve azoknak a szellemét tagadja, akik  a díjat neki adományozták, vagy megengedték, hogy neki adományozzák. A verőlegények azonban arra számítanak, hogy a „széles olvasótábor” nem ismeri Danilo Kiš könyveit. Valójában nem is a verőlegények a fontosak, hanem a háttérben megbúvó gazdáik.

Láz és útiláz

Hitetlenkedve bámulom a lázmérőt, 37.3-at mutat. Csak enyhe hőemelkedés vigasztalom magam. Holnap ugyanis Dél-Tirolba kéne utaznom, aztán még tovább. Emlékszem, tíz évvel ezelőtt, amikor először utaztam hosszabb időre Nyugatra, az egyik napról a másikra felszökött a vérnyomásom.  Induljak vagy ne? Elindultam, s vagy három hét után rendbe jött a vérnyomásom. Talán most is így kéne döntenem. Végül is mindig számolni kell azzal, hogy valahol vége lesz az útnak.

Családi Kör, 2011. 09. 02.