Cáfolat

Ha Sáfrány Ferenc az asztaltáraságban terjeszt álhíreket és pletykákat, akkor nem válaszolnék. De mivel a „véleménye” a Magyar Szóban (http://www.magyarszo.com/fex.page:2011-08-22_Gazimestantol_a_Kossuth-dijig.xhtml jelent meg kénytelen vagyok röviden cáfolni.  .

1. A Gazimesztán emlékbizottságot abban az időben hozták létre, amikor Milošević és ellenfelei között ádáz harc dúlt. A bizottságban olyan politikusok is helyet kaptak, akiket Milošević később elkergetett, akiket a tömeggyűléseken a „nép” kiátkozott. De nem csak politikusok. A bizottság tagjai között volt, például, írók, művészek, így Radimir Konstantinović is, író, esszéíró, a szerb nacionalizmus legádázabb ellenfele. Ma is példaként emlegetik. A bizottság irányelveket fogadott el, amelyben a leghatározottabban ellenezte, hogy az ünnepséget, nacionalista, soviniszta célokra használják fel. A bizottság nyilvánosságra hozta álláspontját, s ezzel a munkája befejeződött. Nagyon sajnálom, hogy, utána a Szerb Tudományos Akadémia Memorandumának szelleme érvényesült. Hogy miért, azt ne tőlem kérdezze Sáfrány Ferenc, hanem a Szerb Tudományos Akadémia magyar tagjait. Ha van hozzá bátorsága, természetesen. Az sem igaz, hogy erről a kérdésről nem nyilatkoztam. Írtam, mégpedig a Családi Körben közzétett naplójegyzeteimben, amely a honlapomon is megjelent (www.vegel.org), bármikor ellenőrizhető. Hazugságokat tehát ne terjesszen.

2. Az sem igaz, hogy a szerbiai kulturális bizottságáról nem írtam. Írtam, mégpedig azonnal, a Bódis Gábor által szerkesztett Napló című hetilapban. Írtam, mert nem volt mit titkolnom. Én örültem volna legjobban, ha Sáfrány Ferenc kemény párttitkári múlttal kiáll a porondra, és az asztalra csapva, a hatalommal szemtől szembe állva követeli a jogokat, amiket én követeltem. Az elfogadott dokumentum ugyanis elutasította az ő párttitkári időszakában is folyó gyakorlatot, hogy könyveket, színházi előadásokat politikai okok miatt cenzúráznak, vagy betiltanak. Attól kezdve egyetlenegy könyv sem került zúzdába, pedig a kilencvenes években könyvtárnyi Milošević ellenes könyv látott napvilágot. Ugyanakkor síkra szálltam, hogy a kisebbségek kulturális kapcsolata zavartalan legyen és teljesen szabad. A bizottság ezt a kitételt elfogadta. A kilencvenes években a magyar írók gyakran jártak Újvidéken és Szabadkán, s tudtommal nem cenzúrázták őket. Nem állítom, hogy ez nagy hőstett volt, hiszen a kultúra Miloševićet nem is érdekelte, csak a politika, a hatalom, a politikusok, a politikai funkciók, a technikai és egyéb koalíciós partnerek, úgyhogy ezt a terrénumot nem is ellenőrizte.

3. Soha életemben, tegnap sem, ma sem voltam abban a helyzetben, hogy színházigazgatókat, főszerkesztőket, kiadói igazgatókat nevezzek ki, vagy váltsák le. Ljubiša Ristićet sem én neveztem ki. Nem voltam semmiféle ilyesféle testület tagja. Mellesleg, Ristićet a nyolcvanas években a Kommunista Szövetség részéről (amelynek Sáfrány funkcionáriusa volt) durván bírálták, öt évig Belgrádban tilos volt rendeznie, Ljubljanában rendezett, ahol szabadabb volt a légkör. Dobrica Ćosić a szerb nacionalizmus atyja új naplójegyzeteiben (U tudjem veku, Službeni glasnik Beograd, 2011.) is Ristićet kártevőnek, a szerbség ellenségének nevezte. Bizonyára a Ćosić-Panić kormány tagjai is így vélekednek. Én viszont őt a korszak legnagyobb rendezői egyéniségének tartottam és tartom ma is, s annak tartják azok a teateológusok, akik politikai ellenfeleinek számítanak. Az is igaz, hogy Ristić színházában mutatták be a legerőteljesebb színházi előadást, a szarajevói Haris Pašović rendezte Übü királyt.  Amikor Ristić az általam károsnak tartott párt vezetője lett, megszűnt közöttünk minden művészi és emberi kapcsolat. A művészi kapcsolat a következő volt: színre vitte az Áttüntetések című regényemet, és bemutatta a Judit című drámámat, amelyet egyébként a Milošević emberei Pristinában betiltottak. Még három koszovói albán szerző drámáját és a Juditot levették a repertoárról, mert veszélyesnek tartották. (Lásd: Nikolić-Cvetković-Tripković Bela knjiga -1984. Obračun a „kulturnom kontrarevolucijom” u SFRJ. Službeni glasnik, Beograd, 2010). Szeretném látni, hogy Sáfrány „kedvenc értelmiségijei” közül kinek a műveit tiltották be. Ugyancsak ide tartozik, hogy az akkori hatalom elrendelte Ristićnek, hogy dobja ki az utcára Sziveri Jánost, az akkori Népszínház dramaturgját, kinek szintén bemutatták a drámáját. Nem volt hajlandó felmondani, nem akarta az utcára zavarni a tehetséges magyar költőt. Ristić védelembe vette Sziverit, Sáfrány Ferenc nem. Ez a különbség közöttük. Bizony, nem csekély, és nem szolgálja Sáfrány javát. Sziveri temetésekor Budapesten a gyászbeszédet is ő tartotta, abban az időben a pártitkárok szemében főbenjáró bűn volt. Ezt nem én találtam ki, hanem Sziveri mondta Magyarországon az egyik utolsó interjújában. Csak ott mondhatta el. Az interjú rövidesen könyvben is megjelenik, jellemző, hogy ez is Budapesten. Hogy Ristić általam is nyilvánosan elítélt politikai fordulata után kik működtek együtt vele a színházban, arról faggassa Sáfrány a jelenlegi ünnepelt magyar alkotókat. Vagy azokat, akik „technikai koalícióban” voltak Milošević pártkoalíciójával, tehát vele is. Tegye meg, ha van hozzá bátorsága.

4. A Wikipédiát nem én szerkesztem – és nem én írom. Csak a gyűlölet beszél Sáfrányból, amikor azt terjeszti, hogy, például, a német Wikipédiát én írom, vagy én befolyásolom a rangos európai esszéistákat, hogy mit írjanak rólam. Egy azonban biztos, a miloševići nagy tisztogatások idején, 1992-ben engem (is) eltávolítottak a munkahelyemről. Ezt nem én hoztam nyilvánosságra, hanem a jugoszláviai és az európai sajtó.  Mutasson Sáfrány Ferenc még egy vajdasági magyar írót, aki akkor a nyilvános feketelistára került (nem a mendemondákról beszélek, hanem a dokumentálható tényekről). Hátam mögött egy betiltott előadással (nyilvános dokumentum van róla), előttem a munkanélküliséggel (nyilvános dokumentum van róla) éltem át azokat az éveket. Ezek a tények. A többi gyűlölködés, irigység és hanta.

Magyar Szó, 2011. augusztus 24.