Balkáni és közép-európai paradigmák
Elérkezett Szerbiában is a sztrájkhullám.  Sztrájkolnak a rendőrök, a tanárok, sztrájkra készülődnek az egészségügyi dolgozók, mondjuk tehát, hogy küszöbön van a „közalkalmazottak lázadása”, akik természetesen jobban élnek, mint az egyszerű, kétkezi munkások. A sztrájkok karakterét mérlegelve viszont árulkodó statisztikával szembesülünk: az 1.800 000 szerbiai foglalkoztatottnak közel fele a közszférában dolgozik. Ezek után felvetődik a kérdés, hogy hallgatnak és dolgoznak a magáncégek alkalmazottai? Nem! Örülnek, ha engedik őket dolgozni. Annál is inkább, mert a hivatalos adatok szerint Szerbiában 729 000 munkanélkülit tartanak nyilván. A magáncégekben foglalkoztatottak csak végső esetben, csak akkor lázadoznak, ha hónapokig vagy évekig nem kapnak fizetést, s kiderül, hogy a „gazda” nem fizeti a sem betegsegélyzőt, sem a nyugdíjjárulékot.
A páriák hallgatnak, az állami jászol mellett üldögélő közalkalmazottak viszont sztrájkolnak, olyannyira, hogy a kormány helyzetét is megingatták. A szerény parlamenti többség miatt eddig csak inogtak a kormányzati bársonyszékek, most azonban a föld kezdett rengni. De nem csak a szociális kérdések szülik a feszültséget, hanem bumerángként vág vissza a hagyományos szerbiai centralizmus is. A Demokrata Párt hagyományos bázisában, a Vajdaságban is egyre rosszabbak az életfeltételek. A legújabb gazdasági mutatószámok szerint a társadalmi össztermék Vajdaságban 7 százalékkal alacsonyabb, mint a köztársasági átlag, miközben a belgrádi kétszer akkora, mint a tartományi. A számadat megdöbbentette a vajdaságiakat, s félő, hogy ha a Demokrata Párt a jövőre sorra kerülő választásokon Vajdaságban alulmarad, akkor vesztésre áll a köztársasági választásokon is.
A közhangulatot rontja a januári árrobbanás is. Minden megdrágult, a villanyáram, az élelmiszerek, a közlekedés….. Az újságok azt bizonygatják, hogy Szerbiában az élelmiszer drágább, mint Németországban, holott a fizetések között és föld a különbség. A legújabb adatok szerint a szerbiai átlagfizetés 375 eurót tesz ki, ami az élelmiszerre sem elég. Az elszegényedés tehát tovább tart.  A pauperizációban megedződött szerbiai polgárok türelme fogytán. A jelenlegi nyugtalanságok kontextusa azonban az, hogy a lázongó tömeg éppen az Európa párti kormányt buktatná meg. A legnagyobb paradoxon azonban az, hogy a közalkalmazotti szférában a kormánypártok tagjai vannak többségben, tehát nem kizárt, hogy a jelenlegi kormányt a saját nómenklatúrája ingatja meg. Esetleg meg is buktathatja, vagy ha nem, akkor erősen megingathatja erkölcsi hitelét.
Kétségtelen, hogy sztrájkolók jelentős részének nem ez az elsődleges célja, de ez lesz a következménye. Annál is inkább, mert a jelenlegi a szerbiai társadalom egyre nagyobb szkepszissel tekint az európai csatlakozásra, ez a program többé ez nem csábítja a tömegeket. A közvélemény-kutatók szerint erősen megcsappant az Európa párti polgárok száma. A belgrádi kormány azonban elszántan hangoztatja, hogy továbbra is az EU-s csatlakozás képviseli a prioritást.
De nem csak a rosszabbodó gazdasági helyzet ingatja meg a kormány helyzetét. A megannyi tisztázatlan és lezáratlan korrupciós úgy, a sajtóban elhangzott vélekedéseket támasztja alá, melyek szerint a demokrata párti vezetők közül sokan az egyéni anyagi érdekeket helyezték előtérbe.
Szerbia nagy problémákkal küszködik és rendkívül súlyos helyzetbe került. Egy tényezőről azonban nem szabad megfeledkezni. Míg a kilencvenes években a közép-kelet-európai országokkal szemben úszott, jelenleg a szerbiai állapotok meglepő hasonlóságot mutatnak a többi kelet-európai országokban zajló történésekkel.
Milosevics bukása után a sok tekintetben hibrid és heterogén Demokrata Párt balközép pártnak nevezte magát, s bár az adott körülmények között nehéz volt a baloldaliságot vállalni, Djindjics pártja legalább a diskurzusában igyekezett őrizni ezt a jellemvonást. Vele szemben állt az önmagát jobbközép pártnak nevező, a Vojiszlav Kostunica által vezetett Szerbiai Demokrata Párt, Djindjics meggyilkolása után a szerbiai jobbközép javára billent a mérleg, de nem teljesen, úgyhogy bizonyos szinteken a két párt kompromisszumokat kötött, miközben a Demokrata Párt jobbra lendült ki. A kompromisszum lényege az európai csatlakozás lelassítása volt. A hosszú iszapbirkózásból végül is a Demokrata Párt került ki győztesen, és párt felvállalta, majd felgyorsította az európai csatlakozást. Sokan, és joggal bírálják, hogy sokat habozott, túl sok kompromisszumot kötött, ám az is tény, hogy egyre másra születtek az EU-kompatibilis törvények, és felgyorsult az európai csatlakozási folyamat. Ez azt is jelenti, hogy a kapitalista rendszer, úgymond, konszolidálását a Demokrata Párthoz végzi, s ezen a ponton is a jelenlegi Szerbia sok hasonlóságot mutat más kelet-közép-európai posztkommunista országokkal, ahol szintén az európai egyesülést szorgalmazó baloldalra hárult a kapitalizmus megszilárdításának hálátlan feladata.
Szerbiában pontosan ez történt!
Kostunica veresége után a Demokrata Párt felgyorsította az EU-csatlakozást, mire az európai fórumok egyre nagyobb elismeréssel szóltak Szerbiáról. Feltűnő az is, hogy a Kelet-Közép-Európában oly érzékeny kisebbségi kérdésben is sikerült Szerbiának kikerülni a veszélyes örvényeket. Miközben a régió EU-s országain belül is durva vita folyt a kisebbségek helyzetéről, s Brüsszel pilátusi módra viselkedett, (példaként említhetjük Magyarország és Szlovákia viszályát) Szerbia olyan kisebbségi törvényt hozott, az európai politikusok nagyra értékeltek, s amelyet Martonyi János, magyar külügyminiszter is mintaszerűnek nevezett, és ami a legfontosabb, a vajdasági a magyar kisebbségi vezetők nagy többsége történelmi jelentőségűnek nevezett.
A rendszerváltás hátulütői váltak nyilvánvalóvá, amikor az ország határozottabb lépéseket tett az EU felé. Nem véletlen, hogy a nagy népszerűtlenségnek örvendő szerb oligarchák a sajtóban azt bizonygatják, hogy ők nem Milosevics, hanem Kostunica és Boris Tadics tajkunjai. Többé-kevésbé igazat mondanak, mert igaz, hogy Milosevics idején szerezték az első milliókat, de státusokat a diktátor bukása után szilárdították meg, akkor legalizálták a vagyonukat, s akkor születtek a milliók után a milliárdok. Mindez idő alatt pedig gyarapodott a rendszerváltás veszteseinek a tömege.
A szerbiai jobboldal eközben nem csak a rendszerváltás kínjáért eltorzulásáért, és a vele járó visszaélésekért vonta felelősségre a baloldalt, hanem azzal is megvádolta, hogy az EU-hoz való közeledésével nemzetidegen eszméket pártfogol, mindenben behódol Brüsszelnek, miközben megfeledkezik a szerb nemzeti érdekekről és a nemzeti önbecsülésről. A tavalyi belgrádi szélsőjobboldali tüntetések végül is arról szóltak, hogy Szerbiában létezik egy jelentős számú, igen mobilis és befolyásos tömeg, amely nem kívánja az európai csatlakozást és inkább az orosz és valamelyest a kínai példákat akarja követni. A rendőrség nagy nehézségek árán feltartóztatta a rendbontó tömeget, de utána a bíróság és az ügyészség már elbizonytalanodott. Az alkotmánybíróság mind a mai napig nem hozott döntést a szélsőjobboldali szervezetek betiltásáról. Ez azt jelenti, hogy a rendszer intézményein belül is igen erős az Európa szkeptikus vonulat.
Ebben a helyzetben a szerb nemzeti jobboldal esélyeit mérlegelve belátta, hogy a Sesely féle szélsőségesek alkalmasak a zűrzavar megteremtésére, de a kormányzati többséghez nem elegendők. Kormányt sem alakíthatnak erős koalíciós partner nélkül. Ilyen többé partner pedig nincs a láthatáron.  A Milosevics bukása után hallatlanul népszerűségre szert tevő másik jobboldali párt, a Szerbiai Demokrata Párt fokozatosan elvesztette hitelét, afféle kis törpepárt lett, olyan, amilyen Milosevics idejében volt is. Esélye talán lett volna, ha a konzervatív jobboldalt képviseli, de helyette inkább Sesely radikálisaihoz vonzódott. Egy rövid időre tehát a szerb nemzeti jobboldalon vákuum keletkezett, amibe Tomiszlav Nikolics pártja a Szerb Haladó Párt robbant be. Ez a párt tulajdonképpen a Šešelj féle Szerb Radikális Pártból vált ki, átvette a Szerbiai Demokrata Párt szerepét, és rövid időn belül hallatlan népszerűségre tett szert, nem csak a rurális környezetekben, hanem a városokban is, például Belgrádban, úgyhogy jelenleg komolyan veszélyezteti a Demokrata Párt primátusát.
Nikolics immár nem Sesely árnyékában próbál élre törni, hanem a kelet-közép-európai politikai eszmemozgások ismeretében. Pártjának programja eléggé elvont, de mégis vonzó. Nem kíván Európával konfrontálni, de a szerb nemzeti méltóságáért határozottabban kíván síkra szállni. Nem hangoztat kisebbségellenes jelszavakat, ellenkezőleg hajlandó velük koalícióra lépni, s többek között a magyar kisebbségi pártnak, a VMSZ-nek is tesz csábító ajánlatokat, de elvárja, hogy a kisebbségek vegyék tudomásul Szerbia alkotmányban lefektetett nemzetállamiságát, s Szerbiának is ugyanolyan joga van a nemzeti büszkeségre, mint a többi szomszédos nemzetállamnak. Határozottan elutasítja a Nemzetközi Pénzügyi Alappal való eddigi együttműködési formákat, szerinte Szerbia ezzel félgyarmati helyzetbe hozza magát. Támogatja az EU-ba való belépést, de nem minden áron. Szerbia gyors gazdasági és szellemi megújhodását hirdeti, amelynek egyik fontos tényezője a nemzeti egység helyreállítása.
Ez a szótár egyértelműen bizonyítja, hogy Tomiszlav Nikolics lényegében azokkal az eszmékkel építkezik, mint a jelenlegi közép-kelet-európai nemzeti jobboldal. Némi eltérések azonban tapasztalhatók, hiszen Szerbiának 1990 óta nem volt befolyásos liberális pártja. A közéletben inkább a baloldali liberális értelmiség adott jelt magáról, s főleg az értelmiségi körökben eresztett gyökeret. Úgyhogy bár a nemzeti jobboldal ezt réteget bűnbaknak tartja, az antiliberális jelszónak nincs nagy mozgósító ereje, azért, mert a tömegek nem tudják értelmezni. A szerb jobboldal tartózkodik a Milosevics korszak bírálatától, Milosevics uralma idején kompromittálódott a baloldal is, de a nemzeti jobboldal is, mert Milosevics – helyzettől függően – mindkét eszmét monopolizálta. Mindezek miatt a jelenlegi konfrontációkban a múltról szóló vita nem játszik döntő szerepet egyszerűen, azért mert a múltat a politikai elit is, de az egész társadalom felejteni kívánja. A múlttal való szembenézést, Szerbia háborús szerepének értékelését, a kilencvenes években gyökeret eresztett eszmék radikális bírálatát inkább a politikai befolyás nélküli liberális értelmiség követeli, amelynek a hangja egyre inkább háttérbe szorul. Szerbia – akárcsak az egész Kelet-Közép-Európa – mindinkább jobbra lendül ki, csakhogy immár nem a Sesely féle háborús retorikával, hanem európai szókinccsel. Ezt bizonyítja, hogy Tomiszlav Nikolics vezette Szerb Haladó Párt arra számít, hogy a közeljövőben tagja lehet az EP néppárti frakciójának, annak, amelynek sok más, jelentős és rangos párt mellett a Fidesz is tagja.

Levelek SzerbiábólBalkáni és közép-európai paradigmák
Elérkezett Szerbiában is a sztrájkhullám.  Sztrájkolnak a rendőrök, a tanárok, sztrájkra készülődnek az egészségügyi dolgozók, mondjuk tehát, hogy küszöbön van a „közalkalmazottak lázadása”, akik természetesen jobban élnek, mint az egyszerű, kétkezi munkások. A sztrájkok karakterét mérlegelve viszont árulkodó statisztikával szembesülünk: az 1.800 000 szerbiai foglalkoztatottnak közel fele a közszférában dolgozik. Ezek után felvetődik a kérdés, hogy hallgatnak és dolgoznak a magáncégek alkalmazottai? Nem! Örülnek, ha engedik őket dolgozni. Annál is inkább, mert a hivatalos adatok szerint Szerbiában 729 000 munkanélkülit tartanak nyilván. A magáncégekben foglalkoztatottak csak végső esetben, csak akkor lázadoznak, ha hónapokig vagy évekig nem kapnak fizetést, s kiderül, hogy a „gazda” nem fizeti a sem betegsegélyzőt, sem a nyugdíjjárulékot. A páriák hallgatnak, az állami jászol mellett üldögélő közalkalmazottak viszont sztrájkolnak, olyannyira, hogy a kormány helyzetét is megingatták. A szerény parlamenti többség miatt eddig csak inogtak a kormányzati bársonyszékek, most azonban a föld kezdett rengni. De nem csak a szociális kérdések szülik a feszültséget, hanem bumerángként vág vissza a hagyományos szerbiai centralizmus is. A Demokrata Párt hagyományos bázisában, a Vajdaságban is egyre rosszabbak az életfeltételek. A legújabb gazdasági mutatószámok szerint a társadalmi össztermék Vajdaságban 7 százalékkal alacsonyabb, mint a köztársasági átlag, miközben a belgrádi kétszer akkora, mint a tartományi. A számadat megdöbbentette a vajdaságiakat, s félő, hogy ha a Demokrata Párt a jövőre sorra kerülő választásokon Vajdaságban alulmarad, akkor vesztésre áll a köztársasági választásokon is. A közhangulatot rontja a januári árrobbanás is. Minden megdrágult, a villanyáram, az élelmiszerek, a közlekedés….. Az újságok azt bizonygatják, hogy Szerbiában az élelmiszer drágább, mint Németországban, holott a fizetések között és föld a különbség. A legújabb adatok szerint a szerbiai átlagfizetés 375 eurót tesz ki, ami az élelmiszerre sem elég. Az elszegényedés tehát tovább tart.  A pauperizációban megedződött szerbiai polgárok türelme fogytán. A jelenlegi nyugtalanságok kontextusa azonban az, hogy a lázongó tömeg éppen az Európa párti kormányt buktatná meg. A legnagyobb paradoxon azonban az, hogy a közalkalmazotti szférában a kormánypártok tagjai vannak többségben, tehát nem kizárt, hogy a jelenlegi kormányt a saját nómenklatúrája ingatja meg. Esetleg meg is buktathatja, vagy ha nem, akkor erősen megingathatja erkölcsi hitelét. Kétségtelen, hogy sztrájkolók jelentős részének nem ez az elsődleges célja, de ez lesz a következménye. Annál is inkább, mert a jelenlegi a szerbiai társadalom egyre nagyobb szkepszissel tekint az európai csatlakozásra, ez a program többé ez nem csábítja a tömegeket. A közvélemény-kutatók szerint erősen megcsappant az Európa párti polgárok száma. A belgrádi kormány azonban elszántan hangoztatja, hogy továbbra is az EU-s csatlakozás képviseli a prioritást. De nem csak a rosszabbodó gazdasági helyzet ingatja meg a kormány helyzetét. A megannyi tisztázatlan és lezáratlan korrupciós úgy, a sajtóban elhangzott vélekedéseket támasztja alá, melyek szerint a demokrata párti vezetők közül sokan az egyéni anyagi érdekeket helyezték előtérbe.Szerbia nagy problémákkal küszködik és rendkívül súlyos helyzetbe került. Egy tényezőről azonban nem szabad megfeledkezni. Míg a kilencvenes években a közép-kelet-európai országokkal szemben úszott, jelenleg a szerbiai állapotok meglepő hasonlóságot mutatnak a többi kelet-európai országokban zajló történésekkel.Milosevics bukása után a sok tekintetben hibrid és heterogén Demokrata Párt balközép pártnak nevezte magát, s bár az adott körülmények között nehéz volt a baloldaliságot vállalni, Djindjics pártja legalább a diskurzusában igyekezett őrizni ezt a jellemvonást. Vele szemben állt az önmagát jobbközép pártnak nevező, a Vojiszlav Kostunica által vezetett Szerbiai Demokrata Párt, Djindjics meggyilkolása után a szerbiai jobbközép javára billent a mérleg, de nem teljesen, úgyhogy bizonyos szinteken a két párt kompromisszumokat kötött, miközben a Demokrata Párt jobbra lendült ki. A kompromisszum lényege az európai csatlakozás lelassítása volt. A hosszú iszapbirkózásból végül is a Demokrata Párt került ki győztesen, és párt felvállalta, majd felgyorsította az európai csatlakozást. Sokan, és joggal bírálják, hogy sokat habozott, túl sok kompromisszumot kötött, ám az is tény, hogy egyre másra születtek az EU-kompatibilis törvények, és felgyorsult az európai csatlakozási folyamat. Ez azt is jelenti, hogy a kapitalista rendszer, úgymond, konszolidálását a Demokrata Párthoz végzi, s ezen a ponton is a jelenlegi Szerbia sok hasonlóságot mutat más kelet-közép-európai posztkommunista országokkal, ahol szintén az európai egyesülést szorgalmazó baloldalra hárult a kapitalizmus megszilárdításának hálátlan feladata. Szerbiában pontosan ez történt! Kostunica veresége után a Demokrata Párt felgyorsította az EU-csatlakozást, mire az európai fórumok egyre nagyobb elismeréssel szóltak Szerbiáról. Feltűnő az is, hogy a Kelet-Közép-Európában oly érzékeny kisebbségi kérdésben is sikerült Szerbiának kikerülni a veszélyes örvényeket. Miközben a régió EU-s országain belül is durva vita folyt a kisebbségek helyzetéről, s Brüsszel pilátusi módra viselkedett, (példaként említhetjük Magyarország és Szlovákia viszályát) Szerbia olyan kisebbségi törvényt hozott, az európai politikusok nagyra értékeltek, s amelyet Martonyi János, magyar külügyminiszter is mintaszerűnek nevezett, és ami a legfontosabb, a vajdasági a magyar kisebbségi vezetők nagy többsége történelmi jelentőségűnek nevezett. A rendszerváltás hátulütői váltak nyilvánvalóvá, amikor az ország határozottabb lépéseket tett az EU felé. Nem véletlen, hogy a nagy népszerűtlenségnek örvendő szerb oligarchák a sajtóban azt bizonygatják, hogy ők nem Milosevics, hanem Kostunica és Boris Tadics tajkunjai. Többé-kevésbé igazat mondanak, mert igaz, hogy Milosevics idején szerezték az első milliókat, de státusokat a diktátor bukása után szilárdították meg, akkor legalizálták a vagyonukat, s akkor születtek a milliók után a milliárdok. Mindez idő alatt pedig gyarapodott a rendszerváltás veszteseinek a tömege.A szerbiai jobboldal eközben nem csak a rendszerváltás kínjáért eltorzulásáért, és a vele járó visszaélésekért vonta felelősségre a baloldalt, hanem azzal is megvádolta, hogy az EU-hoz való közeledésével nemzetidegen eszméket pártfogol, mindenben behódol Brüsszelnek, miközben megfeledkezik a szerb nemzeti érdekekről és a nemzeti önbecsülésről. A tavalyi belgrádi szélsőjobboldali tüntetések végül is arról szóltak, hogy Szerbiában létezik egy jelentős számú, igen mobilis és befolyásos tömeg, amely nem kívánja az európai csatlakozást és inkább az orosz és valamelyest a kínai példákat akarja követni. A rendőrség nagy nehézségek árán feltartóztatta a rendbontó tömeget, de utána a bíróság és az ügyészség már elbizonytalanodott. Az alkotmánybíróság mind a mai napig nem hozott döntést a szélsőjobboldali szervezetek betiltásáról. Ez azt jelenti, hogy a rendszer intézményein belül is igen erős az Európa szkeptikus vonulat.Ebben a helyzetben a szerb nemzeti jobboldal esélyeit mérlegelve belátta, hogy a Sesely féle szélsőségesek alkalmasak a zűrzavar megteremtésére, de a kormányzati többséghez nem elegendők. Kormányt sem alakíthatnak erős koalíciós partner nélkül. Ilyen többé partner pedig nincs a láthatáron.  A Milosevics bukása utá
n hallatlanul népszerűségre szert tevő másik jobboldali párt, a Szerbiai Demokrata Párt fokozatosan elvesztette hitelét, afféle kis törpepárt lett, olyan, amilyen Milosevics idejében volt is. Esélye talán lett volna, ha a konzervatív jobboldalt képviseli, de helyette inkább Sesely radikálisaihoz vonzódott. Egy rövid időre tehát a szerb nemzeti jobboldalon vákuum keletkezett, amibe Tomiszlav Nikolics pártja a Szerb Haladó Párt robbant be. Ez a párt tulajdonképpen a Šešelj féle Szerb Radikális Pártból vált ki, átvette a Szerbiai Demokrata Párt szerepét, és rövid időn belül hallatlan népszerűségre tett szert, nem csak a rurális környezetekben, hanem a városokban is, például Belgrádban, úgyhogy jelenleg komolyan veszélyezteti a Demokrata Párt primátusát.Nikolics immár nem Sesely árnyékában próbál élre törni, hanem a kelet-közép-európai politikai eszmemozgások ismeretében. Pártjának programja eléggé elvont, de mégis vonzó. Nem kíván Európával konfrontálni, de a szerb nemzeti méltóságáért határozottabban kíván síkra szállni. Nem hangoztat kisebbségellenes jelszavakat, ellenkezőleg hajlandó velük koalícióra lépni, s többek között a magyar kisebbségi pártnak, a VMSZ-nek is tesz csábító ajánlatokat, de elvárja, hogy a kisebbségek vegyék tudomásul Szerbia alkotmányban lefektetett nemzetállamiságát, s Szerbiának is ugyanolyan joga van a nemzeti büszkeségre, mint a többi szomszédos nemzetállamnak. Határozottan elutasítja a Nemzetközi Pénzügyi Alappal való eddigi együttműködési formákat, szerinte Szerbia ezzel félgyarmati helyzetbe hozza magát. Támogatja az EU-ba való belépést, de nem minden áron. Szerbia gyors gazdasági és szellemi megújhodását hirdeti, amelynek egyik fontos tényezője a nemzeti egység helyreállítása.Ez a szótár egyértelműen bizonyítja, hogy Tomiszlav Nikolics lényegében azokkal az eszmékkel építkezik, mint a jelenlegi közép-kelet-európai nemzeti jobboldal. Némi eltérések azonban tapasztalhatók, hiszen Szerbiának 1990 óta nem volt befolyásos liberális pártja. A közéletben inkább a baloldali liberális értelmiség adott jelt magáról, s főleg az értelmiségi körökben eresztett gyökeret. Úgyhogy bár a nemzeti jobboldal ezt réteget bűnbaknak tartja, az antiliberális jelszónak nincs nagy mozgósító ereje, azért, mert a tömegek nem tudják értelmezni. A szerb jobboldal tartózkodik a Milosevics korszak bírálatától, Milosevics uralma idején kompromittálódott a baloldal is, de a nemzeti jobboldal is, mert Milosevics – helyzettől függően – mindkét eszmét monopolizálta. Mindezek miatt a jelenlegi konfrontációkban a múltról szóló vita nem játszik döntő szerepet egyszerűen, azért mert a múltat a politikai elit is, de az egész társadalom felejteni kívánja. A múlttal való szembenézést, Szerbia háborús szerepének értékelését, a kilencvenes években gyökeret eresztett eszmék radikális bírálatát inkább a politikai befolyás nélküli liberális értelmiség követeli, amelynek a hangja egyre inkább háttérbe szorul. Szerbia – akárcsak az egész Kelet-Közép-Európa – mindinkább jobbra lendül ki, csakhogy immár nem a Sesely féle háborús retorikával, hanem európai szókinccsel. Ezt bizonyítja, hogy Tomiszlav Nikolics vezette Szerb Haladó Párt arra számít, hogy a közeljövőben tagja lehet az EP néppárti frakciójának, annak, amelynek sok más, jelentős és rangos párt mellett a Fidesz is tagja.

Balkáni és közép-európai paradigmák
Elérkezett Szerbiában is a sztrájkhullám.  Sztrájkolnak a rendőrök, a tanárok, sztrájkra készülődnek az egészségügyi dolgozók, mondjuk tehát, hogy küszöbön van a „közalkalmazottak lázadása”, akik természetesen jobban élnek, mint az egyszerű, kétkezi munkások. A sztrájkok karakterét mérlegelve viszont árulkodó statisztikával szembesülünk: az 1.800 000 szerbiai foglalkoztatottnak közel fele a közszférában dolgozik. Ezek után felvetődik a kérdés, hogy hallgatnak és dolgoznak a magáncégek alkalmazottai? Nem! Örülnek, ha engedik őket dolgozni. Annál is inkább, mert a hivatalos adatok szerint Szerbiában 729 000 munkanélkülit tartanak nyilván. A magáncégekben foglalkoztatottak csak végső esetben, csak akkor lázadoznak, ha hónapokig vagy évekig nem kapnak fizetést, s kiderül, hogy a „gazda” nem fizeti a sem betegsegélyzőt, sem a nyugdíjjárulékot.
A páriák hallgatnak, az állami jászol mellett üldögélő közalkalmazottak viszont sztrájkolnak, olyannyira, hogy a kormány helyzetét is megingatták. A szerény parlamenti többség miatt eddig csak inogtak a kormányzati bársonyszékek, most azonban a föld kezdett rengni. De nem csak a szociális kérdések szülik a feszültséget, hanem bumerángként vág vissza a hagyományos szerbiai centralizmus is. A Demokrata Párt hagyományos bázisában, a Vajdaságban is egyre rosszabbak az életfeltételek. A legújabb gazdasági mutatószámok szerint a társadalmi össztermék Vajdaságban 7 százalékkal alacsonyabb, mint a köztársasági átlag, miközben a belgrádi kétszer akkora, mint a tartományi. A számadat megdöbbentette a vajdaságiakat, s félő, hogy ha a Demokrata Párt a jövőre sorra kerülő választásokon Vajdaságban alulmarad, akkor vesztésre áll a köztársasági választásokon is.
A közhangulatot rontja a januári árrobbanás is. Minden megdrágult, a villanyáram, az élelmiszerek, a közlekedés….. Az újságok azt bizonygatják, hogy Szerbiában az élelmiszer drágább, mint Németországban, holott a fizetések között és föld a különbség. A legújabb adatok szerint a szerbiai átlagfizetés 375 eurót tesz ki, ami az élelmiszerre sem elég. Az elszegényedés tehát tovább tart.  A pauperizációban megedződött szerbiai polgárok türelme fogytán. A jelenlegi nyugtalanságok kontextusa azonban az, hogy a lázongó tömeg éppen az Európa párti kormányt buktatná meg. A legnagyobb paradoxon azonban az, hogy a közalkalmazotti szférában a kormánypártok tagjai vannak többségben, tehát nem kizárt, hogy a jelenlegi kormányt a saját nómenklatúrája ingatja meg. Esetleg meg is buktathatja, vagy ha nem, akkor erősen megingathatja erkölcsi hitelét.
Kétségtelen, hogy sztrájkolók jelentős részének nem ez az elsődleges célja, de ez lesz a következménye. Annál is inkább, mert a jelenlegi a szerbiai társadalom egyre nagyobb szkepszissel tekint az európai csatlakozásra, ez a program többé ez nem csábítja a tömegeket. A közvélemény-kutatók szerint erősen megcsappant az Európa párti polgárok száma. A belgrádi kormány azonban elszántan hangoztatja, hogy továbbra is az EU-s csatlakozás képviseli a prioritást.
De nem csak a rosszabbodó gazdasági helyzet ingatja meg a kormány helyzetét. A megannyi tisztázatlan és lezáratlan korrupciós úgy, a sajtóban elhangzott vélekedéseket támasztja alá, melyek szerint a demokrata párti vezetők közül sokan az egyéni anyagi érdekeket helyezték előtérbe.
Szerbia nagy problémákkal küszködik és rendkívül súlyos helyzetbe került. Egy tényezőről azonban nem szabad megfeledkezni. Míg a kilencvenes években a közép-kelet-európai országokkal szemben úszott, jelenleg a szerbiai állapotok meglepő hasonlóságot mutatnak a többi kelet-európai országokban zajló történésekkel.
Milosevics bukása után a sok tekintetben hibrid és heterogén Demokrata Párt balközép pártnak nevezte magát, s bár az adott körülmények között nehéz volt a baloldaliságot vállalni, Djindjics pártja legalább a diskurzusában igyekezett őrizni ezt a jellemvonást. Vele szemben állt az önmagát jobbközép pártnak nevező, a Vojiszlav Kostunica által vezetett Szerbiai Demokrata Párt, Djindjics meggyilkolása után a szerbiai jobbközép javára billent a mérleg, de nem teljesen, úgyhogy bizonyos szinteken a két párt kompromisszumokat kötött, miközben a Demokrata Párt jobbra lendült ki. A kompromisszum lényege az európai csatlakozás lelassítása volt. A hosszú iszapbirkózásból végül is a Demokrata Párt került ki győztesen, és párt felvállalta, majd felgyorsította az európai csatlakozást. Sokan, és joggal bírálják, hogy sokat habozott, túl sok kompromisszumot kötött, ám az is tény, hogy egyre másra születtek az EU-kompatibilis törvények, és felgyorsult az európai csatlakozási folyamat. Ez azt is jelenti, hogy a kapitalista rendszer, úgymond, konszolidálását a Demokrata Párthoz végzi, s ezen a ponton is a jelenlegi Szerbia sok hasonlóságot mutat más kelet-közép-európai posztkommunista országokkal, ahol szintén az európai egyesülést szorgalmazó baloldalra hárult a kapitalizmus megszilárdításának hálátlan feladata.
Szerbiában pontosan ez történt!
Kostunica veresége után a Demokrata Párt felgyorsította az EU-csatlakozást, mire az európai fórumok egyre nagyobb elismeréssel szóltak Szerbiáról. Feltűnő az is, hogy a Kelet-Közép-Európában oly érzékeny kisebbségi kérdésben is sikerült Szerbiának kikerülni a veszélyes örvényeket. Miközben a régió EU-s országain belül is durva vita folyt a kisebbségek helyzetéről, s Brüsszel pilátusi módra viselkedett, (példaként említhetjük Magyarország és Szlovákia viszályát) Szerbia olyan kisebbségi törvényt hozott, az európai politikusok nagyra értékeltek, s amelyet Martonyi János, magyar külügyminiszter is mintaszerűnek nevezett, és ami a legfontosabb, a vajdasági a magyar kisebbségi vezetők nagy többsége történelmi jelentőségűnek nevezett.
A rendszerváltás hátulütői váltak nyilvánvalóvá, amikor az ország határozottabb lépéseket tett az EU felé. Nem véletlen, hogy a nagy népszerűtlenségnek örvendő szerb oligarchák a sajtóban azt bizonygatják, hogy ők nem Milosevics, hanem Kostunica és Boris Tadics tajkunjai. Többé-kevésbé igazat mondanak, mert igaz, hogy Milosevics idején szerezték az első milliókat, de státusokat a diktátor bukása után szilárdították meg, akkor legalizálták a vagyonukat, s akkor születtek a milliók után a milliárdok. Mindez idő alatt pedig gyarapodott a rendszerváltás veszteseinek a tömege.
A szerbiai jobboldal eközben nem csak a rendszerváltás kínjáért eltorzulásáért, és a vele járó visszaélésekért vonta felelősségre a baloldalt, hanem azzal is megvádolta, hogy az EU-hoz való közeledésével nemzetidegen eszméket pártfogol, mindenben behódol Brüsszelnek, miközben megfeledkezik a szerb nemzeti érdekekről és a nemzeti önbecsülésről. A tavalyi belgrádi szélsőjobboldali tüntetések végül is arról szóltak, hogy Szerbiában létezik egy jelentős számú, igen mobilis és befolyásos tömeg, amely nem kívánja az európai csatlakozást és inkább az orosz és valamelyest a kínai példákat akarja követni. A rendőrség nagy nehézségek árán feltartóztatta a rendbontó tömeget, de utána a bíróság és az ügyészség már elbizonytalanodott. Az alkotmánybíróság mind a mai napig nem hozott döntést a szélsőjobboldali szervezetek betiltásáról. Ez azt jelenti, hogy a rendszer intézményein belül is igen erős az Európa szkeptikus vonulat.
Ebben a helyzetben a szerb nemzeti jobboldal esélyeit mérlegelve belátta, hogy a Sesely féle szélsőségesek alkalmasak a zűrzavar megteremtésére, de a kormányzati többséghez nem elegendők. Kormányt sem alakíthatnak erős koalíciós partner nélkül. Ilyen többé partner pedig nincs a láthatáron.  A Milosevics bukása után hallatlanul népszerűségre szert tevő másik jobboldali párt, a Szerbiai Demokrata Párt fokozatosan elvesztette hitelét, afféle kis törpepárt lett, olyan, amilyen Milosevics idejében volt is. Esélye talán lett volna, ha a konzervatív jobboldalt képviseli, de helyette inkább Sesely radikálisaihoz vonzódott. Egy rövid időre tehát a szerb nemzeti jobboldalon vákuum keletkezett, amibe Tomiszlav Nikolics pártja a Szerb Haladó Párt robbant be. Ez a párt tulajdonképpen a Šešelj féle Szerb Radikális Pártból vált ki, átvette a Szerbiai Demokrata Párt szerepét, és rövid időn belül hallatlan népszerűségre tett szert, nem csak a rurális környezetekben, hanem a városokban is, például Belgrádban, úgyhogy jelenleg komolyan veszélyezteti a Demokrata Párt primátusát.
Nikolics immár nem Sesely árnyékában próbál élre törni, hanem a kelet-közép-európai politikai eszmemozgások ismeretében. Pártjának programja eléggé elvont, de mégis vonzó. Nem kíván Európával konfrontálni, de a szerb nemzeti méltóságáért határozottabban kíván síkra szállni. Nem hangoztat kisebbségellenes jelszavakat, ellenkezőleg hajlandó velük koalícióra lépni, s többek között a magyar kisebbségi pártnak, a VMSZ-nek is tesz csábító ajánlatokat, de elvárja, hogy a kisebbségek vegyék tudomásul Szerbia alkotmányban lefektetett nemzetállamiságát, s Szerbiának is ugyanolyan joga van a nemzeti büszkeségre, mint a többi szomszédos nemzetállamnak. Határozottan elutasítja a Nemzetközi Pénzügyi Alappal való eddigi együttműködési formákat, szerinte Szerbia ezzel félgyarmati helyzetbe hozza magát. Támogatja az EU-ba való belépést, de nem minden áron. Szerbia gyors gazdasági és szellemi megújhodását hirdeti, amelynek egyik fontos tényezője a nemzeti egység helyreállítása.
Ez a szótár egyértelműen bizonyítja, hogy Tomiszlav Nikolics lényegében azokkal az eszmékkel építkezik, mint a jelenlegi közép-kelet-európai nemzeti jobboldal. Némi eltérések azonban tapasztalhatók, hiszen Szerbiának 1990 óta nem volt befolyásos liberális pártja. A közéletben inkább a baloldali liberális értelmiség adott jelt magáról, s főleg az értelmiségi körökben eresztett gyökeret. Úgyhogy bár a nemzeti jobboldal ezt réteget bűnbaknak tartja, az antiliberális jelszónak nincs nagy mozgósító ereje, azért, mert a tömegek nem tudják értelmezni. A szerb jobboldal tartózkodik a Milosevics korszak bírálatától, Milosevics uralma idején kompromittálódott a baloldal is, de a nemzeti jobboldal is, mert Milosevics – helyzettől függően – mindkét eszmét monopolizálta. Mindezek miatt a jelenlegi konfrontációkban a múltról szóló vita nem játszik döntő szerepet egyszerűen, azért mert a múltat a politikai elit is, de az egész társadalom felejteni kívánja. A múlttal való szembenézést, Szerbia háborús szerepének értékelését, a kilencvenes években gyökeret eresztett eszmék radikális bírálatát inkább a politikai befolyás nélküli liberális értelmiség követeli, amelynek a hangja egyre inkább háttérbe szorul. Szerbia – akárcsak az egész Kelet-Közép-Európa – mindinkább jobbra lendül ki, csakhogy immár nem a Sesely féle háborús retorikával, hanem európai szókinccsel. Ezt bizonyítja, hogy Tomiszlav Nikolics vezette Szerb Haladó Párt arra számít, hogy a közeljövőben tagja lehet az EP néppárti frakciójának, annak, amelynek sok más, jelentős és rangos párt mellett a Fidesz is tagja.

Levelek SzerbiábólBalkáni és közép-európai paradigmák
Elérkezett Szerbiában is a sztrájkhullám.  Sztrájkolnak a rendőrök, a tanárok, sztrájkra készülődnek az egészségügyi dolgozók, mondjuk tehát, hogy küszöbön van a „közalkalmazottak lázadása”, akik természetesen jobban élnek, mint az egyszerű, kétkezi munkások. A sztrájkok karakterét mérlegelve viszont árulkodó statisztikával szembesülünk: az 1.800 000 szerbiai foglalkoztatottnak közel fele a közszférában dolgozik. Ezek után felvetődik a kérdés, hogy hallgatnak és dolgoznak a magáncégek alkalmazottai? Nem! Örülnek, ha engedik őket dolgozni. Annál is inkább, mert a hivatalos adatok szerint Szerbiában 729 000 munkanélkülit tartanak nyilván. A magáncégekben foglalkoztatottak csak végső esetben, csak akkor lázadoznak, ha hónapokig vagy évekig nem kapnak fizetést, s kiderül, hogy a „gazda” nem fizeti a sem betegsegélyzőt, sem a nyugdíjjárulékot. A páriák hallgatnak, az állami jászol mellett üldögélő közalkalmazottak viszont sztrájkolnak, olyannyira, hogy a kormány helyzetét is megingatták. A szerény parlamenti többség miatt eddig csak inogtak a kormányzati bársonyszékek, most azonban a föld kezdett rengni. De nem csak a szociális kérdések szülik a feszültséget, hanem bumerángként vág vissza a hagyományos szerbiai centralizmus is. A Demokrata Párt hagyományos bázisában, a Vajdaságban is egyre rosszabbak az életfeltételek. A legújabb gazdasági mutatószámok szerint a társadalmi össztermék Vajdaságban 7 százalékkal alacsonyabb, mint a köztársasági átlag, miközben a belgrádi kétszer akkora, mint a tartományi. A számadat megdöbbentette a vajdaságiakat, s félő, hogy ha a Demokrata Párt a jövőre sorra kerülő választásokon Vajdaságban alulmarad, akkor vesztésre áll a köztársasági választásokon is. A közhangulatot rontja a januári árrobbanás is. Minden megdrágult, a villanyáram, az élelmiszerek, a közlekedés….. Az újságok azt bizonygatják, hogy Szerbiában az élelmiszer drágább, mint Németországban, holott a fizetések között és föld a különbség. A legújabb adatok szerint a szerbiai átlagfizetés 375 eurót tesz ki, ami az élelmiszerre sem elég. Az elszegényedés tehát tovább tart.  A pauperizációban megedződött szerbiai polgárok türelme fogytán. A jelenlegi nyugtalanságok kontextusa azonban az, hogy a lázongó tömeg éppen az Európa párti kormányt buktatná meg. A legnagyobb paradoxon azonban az, hogy a közalkalmazotti szférában a kormánypártok tagjai vannak többségben, tehát nem kizárt, hogy a jelenlegi kormányt a saját nómenklatúrája ingatja meg. Esetleg meg is buktathatja, vagy ha nem, akkor erősen megingathatja erkölcsi hitelét. Kétségtelen, hogy sztrájkolók jelentős részének nem ez az elsődleges célja, de ez lesz a következménye. Annál is inkább, mert a jelenlegi a szerbiai társadalom egyre nagyobb szkepszissel tekint az európai csatlakozásra, ez a program többé ez nem csábítja a tömegeket. A közvélemény-kutatók szerint erősen megcsappant az Európa párti polgárok száma. A belgrádi kormány azonban elszántan hangoztatja, hogy továbbra is az EU-s csatlakozás képviseli a prioritást. De nem csak a rosszabbodó gazdasági helyzet ingatja meg a kormány helyzetét. A megannyi tisztázatlan és lezáratlan korrupciós úgy, a sajtóban elhangzott vélekedéseket támasztja alá, melyek szerint a demokrata párti vezetők közül sokan az egyéni anyagi érdekeket helyezték előtérbe.Szerbia nagy problémákkal küszködik és rendkívül súlyos helyzetbe került. Egy tényezőről azonban nem szabad megfeledkezni. Míg a kilencvenes években a közép-kelet-európai országokkal szemben úszott, jelenleg a szerbiai állapotok meglepő hasonlóságot mutatnak a többi kelet-európai országokban zajló történésekkel.Milosevics bukása után a sok tekintetben hibrid és heterogén Demokrata Párt balközép pártnak nevezte magát, s bár az adott körülmények között nehéz volt a baloldaliságot vállalni, Djindjics pártja legalább a diskurzusában igyekezett őrizni ezt a jellemvonást. Vele szemben állt az önmagát jobbközép pártnak nevező, a Vojiszlav Kostunica által vezetett Szerbiai Demokrata Párt, Djindjics meggyilkolása után a szerbiai jobbközép javára billent a mérleg, de nem teljesen, úgyhogy bizonyos szinteken a két párt kompromisszumokat kötött, miközben a Demokrata Párt jobbra lendült ki. A kompromisszum lényege az európai csatlakozás lelassítása volt. A hosszú iszapbirkózásból végül is a Demokrata Párt került ki győztesen, és párt felvállalta, majd felgyorsította az európai csatlakozást. Sokan, és joggal bírálják, hogy sokat habozott, túl sok kompromisszumot kötött, ám az is tény, hogy egyre másra születtek az EU-kompatibilis törvények, és felgyorsult az európai csatlakozási folyamat. Ez azt is jelenti, hogy a kapitalista rendszer, úgymond, konszolidálását a Demokrata Párthoz végzi, s ezen a ponton is a jelenlegi Szerbia sok hasonlóságot mutat más kelet-közép-európai posztkommunista országokkal, ahol szintén az európai egyesülést szorgalmazó baloldalra hárult a kapitalizmus megszilárdításának hálátlan feladata. Szerbiában pontosan ez történt! Kostunica veresége után a Demokrata Párt felgyorsította az EU-csatlakozást, mire az európai fórumok egyre nagyobb elismeréssel szóltak Szerbiáról. Feltűnő az is, hogy a Kelet-Közép-Európában oly érzékeny kisebbségi kérdésben is sikerült Szerbiának kikerülni a veszélyes örvényeket. Miközben a régió EU-s országain belül is durva vita folyt a kisebbségek helyzetéről, s Brüsszel pilátusi módra viselkedett, (példaként említhetjük Magyarország és Szlovákia viszályát) Szerbia olyan kisebbségi törvényt hozott, az európai politikusok nagyra értékeltek, s amelyet Martonyi János, magyar külügyminiszter is mintaszerűnek nevezett, és ami a legfontosabb, a vajdasági a magyar kisebbségi vezetők nagy többsége történelmi jelentőségűnek nevezett. A rendszerváltás hátulütői váltak nyilvánvalóvá, amikor az ország határozottabb lépéseket tett az EU felé. Nem véletlen, hogy a nagy népszerűtlenségnek örvendő szerb oligarchák a sajtóban azt bizonygatják, hogy ők nem Milosevics, hanem Kostunica és Boris Tadics tajkunjai. Többé-kevésbé igazat mondanak, mert igaz, hogy Milosevics idején szerezték az első milliókat, de státusokat a diktátor bukása után szilárdították meg, akkor legalizálták a vagyonukat, s akkor születtek a milliók után a milliárdok. Mindez idő alatt pedig gyarapodott a rendszerváltás veszteseinek a tömege.A szerbiai jobboldal eközben nem csak a rendszerváltás kínjáért eltorzulásáért, és a vele járó visszaélésekért vonta felelősségre a baloldalt, hanem azzal is megvádolta, hogy az EU-hoz való közeledésével nemzetidegen eszméket pártfogol, mindenben behódol Brüsszelnek, miközben megfeledkezik a szerb nemzeti érdekekről és a nemzeti önbecsülésről. A tavalyi belgrádi szélsőjobboldali tüntetések végül is arról szóltak, hogy Szerbiában létezik egy jelentős számú, igen mobilis és befolyásos tömeg, amely nem kívánja az európai csatlakozást és inkább az orosz és valamelyest a kínai példákat akarja követni. A rendőrség nagy nehézségek árán feltartóztatta a rendbontó tömeget, de utána a bíróság és az ügyészség már elbizonytalanodott. Az alkotmánybíróság mind a mai napig nem hozott döntést a szélsőjobboldali szervezetek betiltásáról. Ez azt jelenti, hogy a rendszer intézményein belül is igen erős az Európa szkeptikus vonulat.Ebben a helyzetben a szerb nemzeti jobboldal esélyeit mérlegelve belátta, hogy a Sesely féle szélsőségesek alkalmasak a zűrzavar megteremtésére, de a kormányzati többséghez nem elegendők. Kormányt sem alakíthatnak erős koalíciós partner nélkül. Ilyen többé partner pedig nincs a láthatáron.  A Milosevics bukása utá
n hallatlanul népszerűségre szert tevő másik jobboldali párt, a Szerbiai Demokrata Párt fokozatosan elvesztette hitelét, afféle kis törpepárt lett, olyan, amilyen Milosevics idejében volt is. Esélye talán lett volna, ha a konzervatív jobboldalt képviseli, de helyette inkább Sesely radikálisaihoz vonzódott. Egy rövid időre tehát a szerb nemzeti jobboldalon vákuum keletkezett, amibe Tomiszlav Nikolics pártja a Szerb Haladó Párt robbant be. Ez a párt tulajdonképpen a Šešelj féle Szerb Radikális Pártból vált ki, átvette a Szerbiai Demokrata Párt szerepét, és rövid időn belül hallatlan népszerűségre tett szert, nem csak a rurális környezetekben, hanem a városokban is, például Belgrádban, úgyhogy jelenleg komolyan veszélyezteti a Demokrata Párt primátusát.Nikolics immár nem Sesely árnyékában próbál élre törni, hanem a kelet-közép-európai politikai eszmemozgások ismeretében. Pártjának programja eléggé elvont, de mégis vonzó. Nem kíván Európával konfrontálni, de a szerb nemzeti méltóságáért határozottabban kíván síkra szállni. Nem hangoztat kisebbségellenes jelszavakat, ellenkezőleg hajlandó velük koalícióra lépni, s többek között a magyar kisebbségi pártnak, a VMSZ-nek is tesz csábító ajánlatokat, de elvárja, hogy a kisebbségek vegyék tudomásul Szerbia alkotmányban lefektetett nemzetállamiságát, s Szerbiának is ugyanolyan joga van a nemzeti büszkeségre, mint a többi szomszédos nemzetállamnak. Határozottan elutasítja a Nemzetközi Pénzügyi Alappal való eddigi együttműködési formákat, szerinte Szerbia ezzel félgyarmati helyzetbe hozza magát. Támogatja az EU-ba való belépést, de nem minden áron. Szerbia gyors gazdasági és szellemi megújhodását hirdeti, amelynek egyik fontos tényezője a nemzeti egység helyreállítása.Ez a szótár egyértelműen bizonyítja, hogy Tomiszlav Nikolics lényegében azokkal az eszmékkel építkezik, mint a jelenlegi közép-kelet-európai nemzeti jobboldal. Némi eltérések azonban tapasztalhatók, hiszen Szerbiának 1990 óta nem volt befolyásos liberális pártja. A közéletben inkább a baloldali liberális értelmiség adott jelt magáról, s főleg az értelmiségi körökben eresztett gyökeret. Úgyhogy bár a nemzeti jobboldal ezt réteget bűnbaknak tartja, az antiliberális jelszónak nincs nagy mozgósító ereje, azért, mert a tömegek nem tudják értelmezni. A szerb jobboldal tartózkodik a Milosevics korszak bírálatától, Milosevics uralma idején kompromittálódott a baloldal is, de a nemzeti jobboldal is, mert Milosevics – helyzettől függően – mindkét eszmét monopolizálta. Mindezek miatt a jelenlegi konfrontációkban a múltról szóló vita nem játszik döntő szerepet egyszerűen, azért mert a múltat a politikai elit is, de az egész társadalom felejteni kívánja. A múlttal való szembenézést, Szerbia háborús szerepének értékelését, a kilencvenes években gyökeret eresztett eszmék radikális bírálatát inkább a politikai befolyás nélküli liberális értelmiség követeli, amelynek a hangja egyre inkább háttérbe szorul. Szerbia – akárcsak az egész Kelet-Közép-Európa – mindinkább jobbra lendül ki, csakhogy immár nem a Sesely féle háborús retorikával, hanem európai szókinccsel. Ezt bizonyítja, hogy Tomiszlav Nikolics vezette Szerb Haladó Párt arra számít, hogy a közeljövőben tagja lehet az EP néppárti frakciójának, annak, amelynek sok más, jelentős és rangos párt mellett a Fidesz is tagja.

Balkáni és közép-európai paradigmák
Elérkezett Szerbiában is a sztrájkhullám.  Sztrájkolnak a rendőrök, a tanárok, sztrájkra készülődnek az egészségügyi dolgozók, mondjuk tehát, hogy küszöbön van a „közalkalmazottak lázadása”, akik természetesen jobban élnek, mint az egyszerű, kétkezi munkások. A sztrájkok karakterét mérlegelve viszont árulkodó statisztikával szembesülünk: az 1.800 000 szerbiai foglalkoztatottnak közel fele a közszférában dolgozik. Ezek után felvetődik a kérdés, hogy hallgatnak és dolgoznak a magáncégek alkalmazottai? Nem! Örülnek, ha engedik őket dolgozni. Annál is inkább, mert a hivatalos adatok szerint Szerbiában 729 000 munkanélkülit tartanak nyilván. A magáncégekben foglalkoztatottak csak végső esetben, csak akkor lázadoznak, ha hónapokig vagy évekig nem kapnak fizetést, s kiderül, hogy a „gazda” nem fizeti a sem betegsegélyzőt, sem a nyugdíjjárulékot.
A páriák hallgatnak, az állami jászol mellett üldögélő közalkalmazottak viszont sztrájkolnak, olyannyira, hogy a kormány helyzetét is megingatták. A szerény parlamenti többség miatt eddig csak inogtak a kormányzati bársonyszékek, most azonban a föld kezdett rengni. De nem csak a szociális kérdések szülik a feszültséget, hanem bumerángként vág vissza a hagyományos szerbiai centralizmus is. A Demokrata Párt hagyományos bázisában, a Vajdaságban is egyre rosszabbak az életfeltételek. A legújabb gazdasági mutatószámok szerint a társadalmi össztermék Vajdaságban 7 százalékkal alacsonyabb, mint a köztársasági átlag, miközben a belgrádi kétszer akkora, mint a tartományi. A számadat megdöbbentette a vajdaságiakat, s félő, hogy ha a Demokrata Párt a jövőre sorra kerülő választásokon Vajdaságban alulmarad, akkor vesztésre áll a köztársasági választásokon is.
A közhangulatot rontja a januári árrobbanás is. Minden megdrágult, a villanyáram, az élelmiszerek, a közlekedés….. Az újságok azt bizonygatják, hogy Szerbiában az élelmiszer drágább, mint Németországban, holott a fizetések között és föld a különbség. A legújabb adatok szerint a szerbiai átlagfizetés 375 eurót tesz ki, ami az élelmiszerre sem elég. Az elszegényedés tehát tovább tart.  A pauperizációban megedződött szerbiai polgárok türelme fogytán. A jelenlegi nyugtalanságok kontextusa azonban az, hogy a lázongó tömeg éppen az Európa párti kormányt buktatná meg. A legnagyobb paradoxon azonban az, hogy a közalkalmazotti szférában a kormánypártok tagjai vannak többségben, tehát nem kizárt, hogy a jelenlegi kormányt a saját nómenklatúrája ingatja meg. Esetleg meg is buktathatja, vagy ha nem, akkor erősen megingathatja erkölcsi hitelét.
Kétségtelen, hogy sztrájkolók jelentős részének nem ez az elsődleges célja, de ez lesz a következménye. Annál is inkább, mert a jelenlegi a szerbiai társadalom egyre nagyobb szkepszissel tekint az európai csatlakozásra, ez a program többé ez nem csábítja a tömegeket. A közvélemény-kutatók szerint erősen megcsappant az Európa párti polgárok száma. A belgrádi kormány azonban elszántan hangoztatja, hogy továbbra is az EU-s csatlakozás képviseli a prioritást.
De nem csak a rosszabbodó gazdasági helyzet ingatja meg a kormány helyzetét. A megannyi tisztázatlan és lezáratlan korrupciós úgy, a sajtóban elhangzott vélekedéseket támasztja alá, melyek szerint a demokrata párti vezetők közül sokan az egyéni anyagi érdekeket helyezték előtérbe.
Szerbia nagy problémákkal küszködik és rendkívül súlyos helyzetbe került. Egy tényezőről azonban nem szabad megfeledkezni. Míg a kilencvenes években a közép-kelet-európai országokkal szemben úszott, jelenleg a szerbiai állapotok meglepő hasonlóságot mutatnak a többi kelet-európai országokban zajló történésekkel.
Milosevics bukása után a sok tekintetben hibrid és heterogén Demokrata Párt balközép pártnak nevezte magát, s bár az adott körülmények között nehéz volt a baloldaliságot vállalni, Djindjics pártja legalább a diskurzusában igyekezett őrizni ezt a jellemvonást. Vele szemben állt az önmagát jobbközép pártnak nevező, a Vojiszlav Kostunica által vezetett Szerbiai Demokrata Párt, Djindjics meggyilkolása után a szerbiai jobbközép javára billent a mérleg, de nem teljesen, úgyhogy bizonyos szinteken a két párt kompromisszumokat kötött, miközben a Demokrata Párt jobbra lendült ki. A kompromisszum lényege az európai csatlakozás lelassítása volt. A hosszú iszapbirkózásból végül is a Demokrata Párt került ki győztesen, és párt felvállalta, majd felgyorsította az európai csatlakozást. Sokan, és joggal bírálják, hogy sokat habozott, túl sok kompromisszumot kötött, ám az is tény, hogy egyre másra születtek az EU-kompatibilis törvények, és felgyorsult az európai csatlakozási folyamat. Ez azt is jelenti, hogy a kapitalista rendszer, úgymond, konszolidálását a Demokrata Párthoz végzi, s ezen a ponton is a jelenlegi Szerbia sok hasonlóságot mutat más kelet-közép-európai posztkommunista országokkal, ahol szintén az európai egyesülést szorgalmazó baloldalra hárult a kapitalizmus megszilárdításának hálátlan feladata.
Szerbiában pontosan ez történt!
Kostunica veresége után a Demokrata Párt felgyorsította az EU-csatlakozást, mire az európai fórumok egyre nagyobb elismeréssel szóltak Szerbiáról. Feltűnő az is, hogy a Kelet-Közép-Európában oly érzékeny kisebbségi kérdésben is sikerült Szerbiának kikerülni a veszélyes örvényeket. Miközben a régió EU-s országain belül is durva vita folyt a kisebbségek helyzetéről, s Brüsszel pilátusi módra viselkedett, (példaként említhetjük Magyarország és Szlovákia viszályát) Szerbia olyan kisebbségi törvényt hozott, az európai politikusok nagyra értékeltek, s amelyet Martonyi János, magyar külügyminiszter is mintaszerűnek nevezett, és ami a legfontosabb, a vajdasági a magyar kisebbségi vezetők nagy többsége történelmi jelentőségűnek nevezett.
A rendszerváltás hátulütői váltak nyilvánvalóvá, amikor az ország határozottabb lépéseket tett az EU felé. Nem véletlen, hogy a nagy népszerűtlenségnek örvendő szerb oligarchák a sajtóban azt bizonygatják, hogy ők nem Milosevics, hanem Kostunica és Boris Tadics tajkunjai. Többé-kevésbé igazat mondanak, mert igaz, hogy Milosevics idején szerezték az első milliókat, de státusokat a diktátor bukása után szilárdították meg, akkor legalizálták a vagyonukat, s akkor születtek a milliók után a milliárdok. Mindez idő alatt pedig gyarapodott a rendszerváltás veszteseinek a tömege.
A szerbiai jobboldal eközben nem csak a rendszerváltás kínjáért eltorzulásáért, és a vele járó visszaélésekért vonta felelősségre a baloldalt, hanem azzal is megvádolta, hogy az EU-hoz való közeledésével nemzetidegen eszméket pártfogol, mindenben behódol Brüsszelnek, miközben megfeledkezik a szerb nemzeti érdekekről és a nemzeti önbecsülésről. A tavalyi belgrádi szélsőjobboldali tüntetések végül is arról szóltak, hogy Szerbiában létezik egy jelentős számú, igen mobilis és befolyásos tömeg, amely nem kívánja az európai csatlakozást és inkább az orosz és valamelyest a kínai példákat akarja követni. A rendőrség nagy nehézségek árán feltartóztatta a rendbontó tömeget, de utána a bíróság és az ügyészség már elbizonytalanodott. Az alkotmánybíróság mind a mai napig nem hozott döntést a szélsőjobboldali szervezetek betiltásáról. Ez azt jelenti, hogy a rendszer intézményein belül is igen erős az Európa szkeptikus vonulat.
Ebben a helyzetben a szerb nemzeti jobboldal esélyeit mérlegelve belátta, hogy a Sesely féle szélsőségesek alkalmasak a zűrzavar megteremtésére, de a kormányzati többséghez nem elegendők. Kormányt sem alakíthatnak erős koalíciós partner nélkül. Ilyen többé partner pedig nincs a láthatáron.  A Milosevics bukása után hallatlanul népszerűségre szert tevő másik jobboldali párt, a Szerbiai Demokrata Párt fokozatosan elvesztette hitelét, afféle kis törpepárt lett, olyan, amilyen Milosevics idejében volt is. Esélye talán lett volna, ha a konzervatív jobboldalt képviseli, de helyette inkább Sesely radikálisaihoz vonzódott. Egy rövid időre tehát a szerb nemzeti jobboldalon vákuum keletkezett, amibe Tomiszlav Nikolics pártja a Szerb Haladó Párt robbant be. Ez a párt tulajdonképpen a Šešelj féle Szerb Radikális Pártból vált ki, átvette a Szerbiai Demokrata Párt szerepét, és rövid időn belül hallatlan népszerűségre tett szert, nem csak a rurális környezetekben, hanem a városokban is, például Belgrádban, úgyhogy jelenleg komolyan veszélyezteti a Demokrata Párt primátusát.
Nikolics immár nem Sesely árnyékában próbál élre törni, hanem a kelet-közép-európai politikai eszmemozgások ismeretében. Pártjának programja eléggé elvont, de mégis vonzó. Nem kíván Európával konfrontálni, de a szerb nemzeti méltóságáért határozottabban kíván síkra szállni. Nem hangoztat kisebbségellenes jelszavakat, ellenkezőleg hajlandó velük koalícióra lépni, s többek között a magyar kisebbségi pártnak, a VMSZ-nek is tesz csábító ajánlatokat, de elvárja, hogy a kisebbségek vegyék tudomásul Szerbia alkotmányban lefektetett nemzetállamiságát, s Szerbiának is ugyanolyan joga van a nemzeti büszkeségre, mint a többi szomszédos nemzetállamnak. Határozottan elutasítja a Nemzetközi Pénzügyi Alappal való eddigi együttműködési formákat, szerinte Szerbia ezzel félgyarmati helyzetbe hozza magát. Támogatja az EU-ba való belépést, de nem minden áron. Szerbia gyors gazdasági és szellemi megújhodását hirdeti, amelynek egyik fontos tényezője a nemzeti egység helyreállítása.
Ez a szótár egyértelműen bizonyítja, hogy Tomiszlav Nikolics lényegében azokkal az eszmékkel építkezik, mint a jelenlegi közép-kelet-európai nemzeti jobboldal. Némi eltérések azonban tapasztalhatók, hiszen Szerbiának 1990 óta nem volt befolyásos liberális pártja. A közéletben inkább a baloldali liberális értelmiség adott jelt magáról, s főleg az értelmiségi körökben eresztett gyökeret. Úgyhogy bár a nemzeti jobboldal ezt réteget bűnbaknak tartja, az antiliberális jelszónak nincs nagy mozgósító ereje, azért, mert a tömegek nem tudják értelmezni. A szerb jobboldal tartózkodik a Milosevics korszak bírálatától, Milosevics uralma idején kompromittálódott a baloldal is, de a nemzeti jobboldal is, mert Milosevics – helyzettől függően – mindkét eszmét monopolizálta. Mindezek miatt a jelenlegi konfrontációkban a múltról szóló vita nem játszik döntő szerepet egyszerűen, azért mert a múltat a politikai elit is, de az egész társadalom felejteni kívánja. A múlttal való szembenézést, Szerbia háborús szerepének értékelését, a kilencvenes években gyökeret eresztett eszmék radikális bírálatát inkább a politikai befolyás nélküli liberális értelmiség követeli, amelynek a hangja egyre inkább háttérbe szorul. Szerbia – akárcsak az egész Kelet-Közép-Európa – mindinkább jobbra lendül ki, csakhogy immár nem a Sesely féle háborús retorikával, hanem európai szókinccsel. Ezt bizonyítja, hogy Tomiszlav Nikolics vezette Szerb Haladó Párt arra számít, hogy a közeljövőben tagja lehet az EP néppárti frakciójának, annak, amelynek sok más, jelentős és rangos párt mellett a Fidesz is tagja.

Levelek SzerbiábólBalkáni és közép-európai paradigmák
Elérkezett Szerbiában is a sztrájkhullám.  Sztrájkolnak a rendőrök, a tanárok, sztrájkra készülődnek az egészségügyi dolgozók, mondjuk tehát, hogy küszöbön van a „közalkalmazottak lázadása”, akik természetesen jobban élnek, mint az egyszerű, kétkezi munkások. A sztrájkok karakterét mérlegelve viszont árulkodó statisztikával szembesülünk: az 1.800 000 szerbiai foglalkoztatottnak közel fele a közszférában dolgozik. Ezek után felvetődik a kérdés, hogy hallgatnak és dolgoznak a magáncégek alkalmazottai? Nem! Örülnek, ha engedik őket dolgozni. Annál is inkább, mert a hivatalos adatok szerint Szerbiában 729 000 munkanélkülit tartanak nyilván. A magáncégekben foglalkoztatottak csak végső esetben, csak akkor lázadoznak, ha hónapokig vagy évekig nem kapnak fizetést, s kiderül, hogy a „gazda” nem fizeti a sem betegsegélyzőt, sem a nyugdíjjárulékot. A páriák hallgatnak, az állami jászol mellett üldögélő közalkalmazottak viszont sztrájkolnak, olyannyira, hogy a kormány helyzetét is megingatták. A szerény parlamenti többség miatt eddig csak inogtak a kormányzati bársonyszékek, most azonban a föld kezdett rengni. De nem csak a szociális kérdések szülik a feszültséget, hanem bumerángként vág vissza a hagyományos szerbiai centralizmus is. A Demokrata Párt hagyományos bázisában, a Vajdaságban is egyre rosszabbak az életfeltételek. A legújabb gazdasági mutatószámok szerint a társadalmi össztermék Vajdaságban 7 százalékkal alacsonyabb, mint a köztársasági átlag, miközben a belgrádi kétszer akkora, mint a tartományi. A számadat megdöbbentette a vajdaságiakat, s félő, hogy ha a Demokrata Párt a jövőre sorra kerülő választásokon Vajdaságban alulmarad, akkor vesztésre áll a köztársasági választásokon is. A közhangulatot rontja a januári árrobbanás is. Minden megdrágult, a villanyáram, az élelmiszerek, a közlekedés….. Az újságok azt bizonygatják, hogy Szerbiában az élelmiszer drágább, mint Németországban, holott a fizetések között és föld a különbség. A legújabb adatok szerint a szerbiai átlagfizetés 375 eurót tesz ki, ami az élelmiszerre sem elég. Az elszegényedés tehát tovább tart.  A pauperizációban megedződött szerbiai polgárok türelme fogytán. A jelenlegi nyugtalanságok kontextusa azonban az, hogy a lázongó tömeg éppen az Európa párti kormányt buktatná meg. A legnagyobb paradoxon azonban az, hogy a közalkalmazotti szférában a kormánypártok tagjai vannak többségben, tehát nem kizárt, hogy a jelenlegi kormányt a saját nómenklatúrája ingatja meg. Esetleg meg is buktathatja, vagy ha nem, akkor erősen megingathatja erkölcsi hitelét. Kétségtelen, hogy sztrájkolók jelentős részének nem ez az elsődleges célja, de ez lesz a következménye. Annál is inkább, mert a jelenlegi a szerbiai társadalom egyre nagyobb szkepszissel tekint az európai csatlakozásra, ez a program többé ez nem csábítja a tömegeket. A közvélemény-kutatók szerint erősen megcsappant az Európa párti polgárok száma. A belgrádi kormány azonban elszántan hangoztatja, hogy továbbra is az EU-s csatlakozás képviseli a prioritást. De nem csak a rosszabbodó gazdasági helyzet ingatja meg a kormány helyzetét. A megannyi tisztázatlan és lezáratlan korrupciós úgy, a sajtóban elhangzott vélekedéseket támasztja alá, melyek szerint a demokrata párti vezetők közül sokan az egyéni anyagi érdekeket helyezték előtérbe.Szerbia nagy problémákkal küszködik és rendkívül súlyos helyzetbe került. Egy tényezőről azonban nem szabad megfeledkezni. Míg a kilencvenes években a közép-kelet-európai országokkal szemben úszott, jelenleg a szerbiai állapotok meglepő hasonlóságot mutatnak a többi kelet-európai országokban zajló történésekkel.Milosevics bukása után a sok tekintetben hibrid és heterogén Demokrata Párt balközép pártnak nevezte magát, s bár az adott körülmények között nehéz volt a baloldaliságot vállalni, Djindjics pártja legalább a diskurzusában igyekezett őrizni ezt a jellemvonást. Vele szemben állt az önmagát jobbközép pártnak nevező, a Vojiszlav Kostunica által vezetett Szerbiai Demokrata Párt, Djindjics meggyilkolása után a szerbiai jobbközép javára billent a mérleg, de nem teljesen, úgyhogy bizonyos szinteken a két párt kompromisszumokat kötött, miközben a Demokrata Párt jobbra lendült ki. A kompromisszum lényege az európai csatlakozás lelassítása volt. A hosszú iszapbirkózásból végül is a Demokrata Párt került ki győztesen, és párt felvállalta, majd felgyorsította az európai csatlakozást. Sokan, és joggal bírálják, hogy sokat habozott, túl sok kompromisszumot kötött, ám az is tény, hogy egyre másra születtek az EU-kompatibilis törvények, és felgyorsult az európai csatlakozási folyamat. Ez azt is jelenti, hogy a kapitalista rendszer, úgymond, konszolidálását a Demokrata Párthoz végzi, s ezen a ponton is a jelenlegi Szerbia sok hasonlóságot mutat más kelet-közép-európai posztkommunista országokkal, ahol szintén az európai egyesülést szorgalmazó baloldalra hárult a kapitalizmus megszilárdításának hálátlan feladata. Szerbiában pontosan ez történt! Kostunica veresége után a Demokrata Párt felgyorsította az EU-csatlakozást, mire az európai fórumok egyre nagyobb elismeréssel szóltak Szerbiáról. Feltűnő az is, hogy a Kelet-Közép-Európában oly érzékeny kisebbségi kérdésben is sikerült Szerbiának kikerülni a veszélyes örvényeket. Miközben a régió EU-s országain belül is durva vita folyt a kisebbségek helyzetéről, s Brüsszel pilátusi módra viselkedett, (példaként említhetjük Magyarország és Szlovákia viszályát) Szerbia olyan kisebbségi törvényt hozott, az európai politikusok nagyra értékeltek, s amelyet Martonyi János, magyar külügyminiszter is mintaszerűnek nevezett, és ami a legfontosabb, a vajdasági a magyar kisebbségi vezetők nagy többsége történelmi jelentőségűnek nevezett. A rendszerváltás hátulütői váltak nyilvánvalóvá, amikor az ország határozottabb lépéseket tett az EU felé. Nem véletlen, hogy a nagy népszerűtlenségnek örvendő szerb oligarchák a sajtóban azt bizonygatják, hogy ők nem Milosevics, hanem Kostunica és Boris Tadics tajkunjai. Többé-kevésbé igazat mondanak, mert igaz, hogy Milosevics idején szerezték az első milliókat, de státusokat a diktátor bukása után szilárdították meg, akkor legalizálták a vagyonukat, s akkor születtek a milliók után a milliárdok. Mindez idő alatt pedig gyarapodott a rendszerváltás veszteseinek a tömege.A szerbiai jobboldal eközben nem csak a rendszerváltás kínjáért eltorzulásáért, és a vele járó visszaélésekért vonta felelősségre a baloldalt, hanem azzal is megvádolta, hogy az EU-hoz való közeledésével nemzetidegen eszméket pártfogol, mindenben behódol Brüsszelnek, miközben megfeledkezik a szerb nemzeti érdekekről és a nemzeti önbecsülésről. A tavalyi belgrádi szélsőjobboldali tüntetések végül is arról szóltak, hogy Szerbiában létezik egy jelentős számú, igen mobilis és befolyásos tömeg, amely nem kívánja az európai csatlakozást és inkább az orosz és valamelyest a kínai példákat akarja követni. A rendőrség nagy nehézségek árán feltartóztatta a rendbontó tömeget, de utána a bíróság és az ügyészség már elbizonytalanodott. Az alkotmánybíróság mind a mai napig nem hozott döntést a szélsőjobboldali szervezetek betiltásáról. Ez azt jelenti, hogy a rendszer intézményein belül is igen erős az Európa szkeptikus vonulat.Ebben a helyzetben a szerb nemzeti jobboldal esélyeit mérlegelve belátta, hogy a Sesely féle szélsőségesek alkalmasak a zűrzavar megteremtésére, de a kormányzati többséghez nem elegendők. Kormányt sem alakíthatnak erős koalíciós partner nélkül. Ilyen többé partner pedig nincs a láthatáron.  A Milosevics bukása utá
n hallatlanul népszerűségre szert tevő másik jobboldali párt, a Szerbiai Demokrata Párt fokozatosan elvesztette hitelét, afféle kis törpepárt lett, olyan, amilyen Milosevics idejében volt is. Esélye talán lett volna, ha a konzervatív jobboldalt képviseli, de helyette inkább Sesely radikálisaihoz vonzódott. Egy rövid időre tehát a szerb nemzeti jobboldalon vákuum keletkezett, amibe Tomiszlav Nikolics pártja a Szerb Haladó Párt robbant be. Ez a párt tulajdonképpen a Šešelj féle Szerb Radikális Pártból vált ki, átvette a Szerbiai Demokrata Párt szerepét, és rövid időn belül hallatlan népszerűségre tett szert, nem csak a rurális környezetekben, hanem a városokban is, például Belgrádban, úgyhogy jelenleg komolyan veszélyezteti a Demokrata Párt primátusát.Nikolics immár nem Sesely árnyékában próbál élre törni, hanem a kelet-közép-európai politikai eszmemozgások ismeretében. Pártjának programja eléggé elvont, de mégis vonzó. Nem kíván Európával konfrontálni, de a szerb nemzeti méltóságáért határozottabban kíván síkra szállni. Nem hangoztat kisebbségellenes jelszavakat, ellenkezőleg hajlandó velük koalícióra lépni, s többek között a magyar kisebbségi pártnak, a VMSZ-nek is tesz csábító ajánlatokat, de elvárja, hogy a kisebbségek vegyék tudomásul Szerbia alkotmányban lefektetett nemzetállamiságát, s Szerbiának is ugyanolyan joga van a nemzeti büszkeségre, mint a többi szomszédos nemzetállamnak. Határozottan elutasítja a Nemzetközi Pénzügyi Alappal való eddigi együttműködési formákat, szerinte Szerbia ezzel félgyarmati helyzetbe hozza magát. Támogatja az EU-ba való belépést, de nem minden áron. Szerbia gyors gazdasági és szellemi megújhodását hirdeti, amelynek egyik fontos tényezője a nemzeti egység helyreállítása.Ez a szótár egyértelműen bizonyítja, hogy Tomiszlav Nikolics lényegében azokkal az eszmékkel építkezik, mint a jelenlegi közép-kelet-európai nemzeti jobboldal. Némi eltérések azonban tapasztalhatók, hiszen Szerbiának 1990 óta nem volt befolyásos liberális pártja. A közéletben inkább a baloldali liberális értelmiség adott jelt magáról, s főleg az értelmiségi körökben eresztett gyökeret. Úgyhogy bár a nemzeti jobboldal ezt réteget bűnbaknak tartja, az antiliberális jelszónak nincs nagy mozgósító ereje, azért, mert a tömegek nem tudják értelmezni. A szerb jobboldal tartózkodik a Milosevics korszak bírálatától, Milosevics uralma idején kompromittálódott a baloldal is, de a nemzeti jobboldal is, mert Milosevics – helyzettől függően – mindkét eszmét monopolizálta. Mindezek miatt a jelenlegi konfrontációkban a múltról szóló vita nem játszik döntő szerepet egyszerűen, azért mert a múltat a politikai elit is, de az egész társadalom felejteni kívánja. A múlttal való szembenézést, Szerbia háborús szerepének értékelését, a kilencvenes években gyökeret eresztett eszmék radikális bírálatát inkább a politikai befolyás nélküli liberális értelmiség követeli, amelynek a hangja egyre inkább háttérbe szorul. Szerbia – akárcsak az egész Kelet-Közép-Európa – mindinkább jobbra lendül ki, csakhogy immár nem a Sesely féle háborús retorikával, hanem európai szókinccsel. Ezt bizonyítja, hogy Tomiszlav Nikolics vezette Szerb Haladó Párt arra számít, hogy a közeljövőben tagja lehet az EP néppárti frakciójának, annak, amelynek sok más, jelentős és rangos párt mellett a Fidesz is tagja.