Hónapló

Távozás és visszatérés

A csapadékos júniusban újabb kisebb bácskai körura számon rá magam. Nem várom be a pannon kánikulát, időben kiköltözöm Temerinbe, mivel az utóbbi idők nyarai kibírhatatlanok az újvidéki panellakásban. De a kánikula várat magára, a temerini parasztok káromkodva figyelik az eget, én pedig kihasználom a hűvös júniust, s Bácskában utazgatok, ezenkívül a temerini ház körül teszek-veszek, gondozom a sövényt, pázsitot nyírok.

Tartom magam a NATO légitámadás után írott művem, az Exterritórium utolsó mondataihoz. Aztán az újvidéki könyvtáram nélkül, találomra leemelek a könyvespolcról egy-egy kötetet, azok közül, melyeket lassan szelektáltam és az évek során apránként Temerinbe szállítottam – gondolván -, hogy kevésbé fontosak, illetve az életben már nem olvasom el újra őket. Így került a kezembe újra Molnár Ferenc Rabok című regénye, amelyet egy zivataros délutánon egy szuszra elolvastam. A Pál utcai fiúk után, miért ne? A Széntolvajok után, miért ne?  A remekül megszerkesztett regényben, minden mondat a helyén van. A nyelv és a szerkesztés virtuóz egységét azonban nem kedvelik még azok sem, akik egyébként becsülik a nyelvi virtuozitást.

Felemás érzéssel teszem le a könyvet, melynek szerzőjét az egyik tábor kozmopolitának minősítette, noha alig van író, aki annyira pesti lenne, mint ő; a másik tábor a nagypolgár, jelzővel illette, habár a magyar polgársággal nem volt kíméletes. A magyar polgárságról vallott nézete, manapság is figyelmet érdemel, amikor a magyar újkapitalizmus korában mindenki a polgári középosztályra esküszik. Szkeptikus volt, mint Márai, aki kapzsinak, mohónak és ravaszkodónak nevezte et a középosztályt. Néha a történelmi középosztály eszményítése olyan hathatós, hogy a külvárosi szegénység is a középosztály büszke lobogóját lobogtatja a Kossuth téren.

Talán éppen most lenne érdemes elővenni Molnár egyik-másik könyvét, hogy ne feledjük, milyen volt politikailag a mostanság csábító színekkel megfestett keresztény középosztály. Önző és szociálisan érzéketlen, sugallja a „nagypolgári író” regénye, amelynek főhősét Nagy Rizát a „társadalom az élet útjának a szélére söpört, az élet egyéb hulladékai közé”. Vívja, a józan logika szerint, teljesen értelmetlen harcot. Hét hónapi börtönbüntetésre ítélik, mert háromszáz forintot lopott, hogy szép ruhát vegyen magának, amiben tetszeni akar egy középosztálybeli ügyvédnek. A rossz múltú nő végül is elnyeri a férfit, nem azért, hogy felülemelkedjék, hanem azért, hogy lássák, ő is győzni tud. A fiatal ügyvéd pedig felismeri, hogy a börtönbe vetett lány, szabad, a börtönben a szabadság, s minden, ami a „”négy falon kívülre esik, az mind börtön”, amelyben elégedetten, emelt fővel, büszkén ficánkolnak a rabok.

Azonban a bravúros mondatok elolvasása után vegyes érzésekkel tettem vissza a könyvállványra a regényt, mert az elegáns mondatokból hiányzik a mondat illetve a szavak kínja, valamint a happy end is túlságosan tolakodó. Az írói elegancia elfojtotta, elsekélyesítette a szociális érzéket, ámbár a szöveg gördülékeny, a mondatok sziporkáznak, viszont mégis felszínesek.  Máskülönben a szociális érzék, egyre inkább kivész a kortárs irodalomból.

Ezek után, ne merülne fel bennem a kérdés, milyenek is a mai világ mondatai, miután a világ bársonyosabb, áttetszőbb és kitapinthatatlanabb, tele baljós kétértelműséggel. Az egypártrendszeri megfélemlítés vagy erőszak időszakát (hol, hogy) felváltotta a „hatalom szóművészetének” periódusa. Idomult a szavak természete, jelentése. A hajdani tabuszó, ma divatszó. A lázadás, az újítás mondataiból konformista szólamok lettek. Nagy kérdés, hogy tudomásul vesszük-e.  Ami egykor bravúr volt, ma tekintélyelvű sablon lett. A szavak világa gyorsabban változott, mint mi. Talán ezzel magyarázhatom, hogy Balzac vagy Móricz Zsigmond regényeit oly nagy izgalommal olvasgatom újra, és azt tapasztalom, hogy a művek, amelyek ezekben az években születtek, ma olyanok, mintha a távoli múltban íródtak volna.

A pázsit rendezett, az időjárás borús, ergo utazásra való. Járom a bácskai kisvárosokat, felkeresem a rokonokat, barátokat, ismerősöket. Legszívesebben az elhanyagolt többség képviselőivel találkozom, akiknek nincs semmiféle közéleti tisztségük, netán hatalmuk. Beköszöntött a bácskai lakodalmak idénye noha, még ettől is nagyobb esemény a vendégmunkások hazatérése. Kevés olyan embert ismerek, akinek a közeli vagy távoli rokonságában ne lenne egy-egy vendégmunkás. A hatvanas években indult meg az emberáradat Nyugat felé, míg az elvándorlás kisebb nagyobb mértékben ma is tart. Ezek a vendégmunkások kezdték modernizálni a bácskai magyar világot. Az ajándékokkal teli személygépkocsival érkező vendégmunkások eleinte tranzisztoros rádiókat hoztak haza, meg mindenféle technikai szerkentyűket, amelyek addig feleslegesek voltak a falusi háztartásokban, de – csodák-csodája – a háziasszonyok örültek, ha elektromos vízforralót, kávédarálót, vagy más konyhai kütyüt kaptak. Később nekibátorodtak, mert motoros fűrészektől a frizsiderig mindent hoztak. A vámosok idővel mind engedékenyebbek lettek és a megpakolt pótkocsikat sem nézték oly szigorú szemmel. Mára sem változott sokat a helyzet, legfeljebb annyiban, hogy a nagybácsi lap-topot tesz az unokaöcs asztalára.

Ezek az apró kis gesztusok, felidézték előttem Erdei Ferenc remek könyvét, a Magyarország felfedezése sorozatban megjelent Futóhomokot. Többször is átböngésztem a magyarországi Bácskáról szóló részt, azért is, mert némi rokonságot véltem felfedezni a mi bácskai világunk múltjával, de azért is, mert apai nagyszüleim a századelőn Jánoshalmáról települtek át Szenttamásra. Őszinte csodálkozással olvasom a jellemábrázolást, miszerint a jánoshalmaiak türelmetlenek, lázadók, nyugtalanok, szenvedélyesek voltak, akik szüntelenül „akadékoskodtak”. Talán ez a nyugtalanság indította útjára nagyapámat is, amikor a századelőn eladta néhány holdnyi földjét, s Délre, vagyis Szenttamásra vándorolt, hogy megduplázza vagyonát, mert délen olcsóbbak voltak a jó minőségű termőföldek. Az első világháború kitörése azonban keresztülhúzta ambiciózus terveit. Noha néhány holddal több termőföldre tett szert, mint Jánoshalmán, nem lett belőle nagygazda. Ahhoz, hogy a földjövedelmet kipótolja, jól jövedelmező fuvarozással foglalkozott. A harmincas években apámmal együtt Újvidéken dolgozott, szállította a földet, alkalmi munkákat vállalt az akkoriban legnagyobb építkezésen. Hajdan a Duna árterületének számító ingoványos partszakaszra, a kis Limán területére, amelyet az első sugárút szelt át, álmodták meg a Dunai Bánság székhelyét, a későbbi Báni palota épületét. Manapság kevesen mondanák meg, hogy a tartományi kormány, brácsi fehér márvány épülete, több mint hetven évvel ezelőtt, ugyancsak tomboló gazdasági krízis idején épült. Ennek ellenére több száz, sőt időnként ezres nagyságrendben tudott munkát biztosítani. Bizonyára ez a jánoshalmai jellemvonás, mint a nyugtalanság ébredt fel apámban is, amikor 1956-ban úgy döntött, hogy a család szűkös anyagi helyzetének ellenére is, Újvidékre küld a magyar gimnáziumba. Döntő érvnek számított, hogy Újvidék mindössze 35 kilométernyi távolságra volt Szenttamástól, minek után biciklivel is megtehettük az utat. Amikor a kerékpárral először bekanyarodtunk Újvidék központjába, apám büszkén mutatott a dunai hajóra emlékeztető grandiózus fehér márványpalotára. Én is hozzá járultam, hogy ilyen mutatós legyen – mondta.

Elképzelhető, hogy ez a körülmény is közrejátszott a döntésben, hogy Újvidékre kerüljek. Apám talán soha sem tudott szabadulni az emlékektől, amikor nap mint nap, apa és fia a Duna parton szalonnázott. Látta a várost, az ígéret földjét. A családi történetek ismeretében, helytállónak tartom Erdei Ferenc megállapítását a paraszti életformáról, aki szerint, a parasztok mindig is gyanakodva fogadták, az „úri messiások” dicséretét.

A parasztok változni, főképp haladni akartak. Az adott keret nem volt ínyükre, így hát nem véletlen, hogy Erdei Ferenc a paraszti életforma nagy ismerője, a Gyöngyösbokréta mozgalmat „felesleges és kártékony illúziónak” minősített. Viszont, ki ismeri ma Erdei Ferenc műveit? Bizonyára kevesen, mert a közelmúltban lezajlott választási kampányban, amelyen a magyarok megválasztották saját nemzeti tanácsukat, a listavezető kisebbségi politikusok, sorra kijelentették, hogy a vajdasági magyarság legfontosabb kulturális rendezvénye a Gyönygyösbokréta. Gondba ejtő jelenségről van szó, még akkor is, ha nem látunk benne úri divatot, mint Erdei, hanem rokonszenvvel tekintünk az ilyesféle rendezvényekre. Mert amennyiben a kultúránk ezen a szinten áll, mint hogy a kisebbségi politikusok nyilatkozatai igazolják, akkor a nemzeti identitástudattal komoly gondok vannak.

A bácskai vendégmunkások története sokkal többet mond a nemzettudatról, mint az új „úri messiások” projektjei. Igaz, az ő ügyködésük, azaz „projektjeik”, – hogy ezzel a divatos szóhasználattal éljek – úgy a kilencvenes években, mint ma is, jelentették a népéletben az igazi Szülőföld Alapot. Nem a politikusok döntöttek róla. Minden kétséget kizáróan több tízezer vajdasági magyar kisebbségi, a rendszeres támogatásoknak köszönheti, hogy szülőföldjén maradhatott.

Érdemes lejegyezni, hogy – érkezzenek Kanadából Ausztráliából, vagy Új-Zélandról illetve az európai kontinensről – a vendégmunkások az első útja, többnyire a temetőkbe vezet. Tiszteletüket teszik rokonságuk illetve barátaik nyughelyénél, és mint mondják, szeretnék, ha ők is ide kerülnének. Most már nem vágnak nagy építkezésbe, mint anno, a hatvanas vagy a hetvenes években, amikor meg voltak győződve, hogy gyermekeikkel egy fedél alatt fognak élni. Tapasztalatból tudják, hogy a gyermekek szétszélednek a nagyvilágban, aminek van előnye meg hátránya is. Emiatt, kis családi házakat építenek, vagy pedig őrzik az örökséget, ami azzal jár, hogy nyaranta mesterembereket fogadnak, akik javítgatják, tatarozzák a régit. A Magyarországra áttelepültek többségével ellentétben, nem adtak túl olyan könnyen az ingatlanokon. Lakatlan házukba albérlőt fogadtak vagy pedig zárva tartják. Ha van üres telkük, még a robbanásszerű építkezések idején sem adnak túl, még ha borsos árat kínálnak is érte. Inkább lepje el a gaz. A családi örökséget nem herdálják el.

A hír, miszerint a jövőben, letelepülés nélkül is elnyerhető a magyar állampolgárság, lázba hozta az idősebb, nyugdíj előtt álló vendégmunkásokat, meg az itthon maradt rokonokat. Számukra ez azt jelenti, hogy magyar útlevéllel Nyugaton könnyebben jutnak munkához, ha van megfelelő szakképesítésük, vagyis megújhodik a több mint ötven éves gastarbeiter-hagyomány. Most kell felkutatni a munkahelyeket, kapcsolatokra szert tenni, hogy jövőre, mire meg lesz az útlevél, ne pazarolják feleslegesen az időt. Bizonyára sokan megbotránkoznak azon, hogy vannak, akik így értelmezik a nemzeti összetartozást, útlevéllel, munkahellyel, európai vándorbottal. Az adatok ismeretében, reális lehetőségeiket pontosabban értelmezik, mint a politikusuk. Nyugatról inkább visszatérnek a vajdasági magyarok, mint az anyaországból. A kisebbségi közösségek szempontjából ez is jobb, mint a visszatérés nélküli áttelepülés, miközben az áttelepülők között sokan maradásról, hűségről szónokolnak. Mert, a gastarbeiterek többnyire visszatérnek. Kiderül ez abból is, hogy gyakran látok egy-egy ház előtt német rendszámú személygépkocsit, s mellette a serény gazdát, amint rendezi a füvet, miközben elbeszélget a szomszédjaival, megvitatják a közös témákat. Igaz, a magyar szavak közé egy-egy német vagy angol szó is bele-belekeveredik, a hűségről, a nemzeti összetartásról egy szó sem esik, ez magtól értetődik, és azokból a serény mozdulatokból, amellyel a füvet nyírják.

Mozgó Világ, 2010. 08