Hónapló

A Magyar Perem és a napszámosok

Lakásfeltörés; a rendőrbiztos gyámoltalanul vonogatja a vállát, majd kényszeredetten elismeri, hogy a betöréseket illetően tehetetlen. Ismerőseim azzal vigasztalnak, szerencse a szerencsétlenségben alapon, hogy a betörők látogatásakor, nem tartózkodtunk otthon. Betörés nélkül is lenne javítanivaló a ház körül, amit a „költésvetés” most nem tesz lehetővé, azonban a felfeszített ajtókat, kaput rendbe kell hozni. Kínos alkudozási menet kezdődik a mesteremberekkel. Minden döntés felemás. Teszek-veszek a szobában, miközben félszemmel figyelem a Trianon-emléknapról szóló helyszíni közvetítést a magyar parlamentből. A honatyák lelkesek, a légkör fennkölt. Az egyik mester jön, a másik megy. A magyar nemzetiségű lakatos is a képernyőre pislant, majd megsaccolja a megnyomorított íróasztalt. Ezt majd csak akkor hozza rendbe, ha az asztalos elvégzi a munkáját – jelenti be. Lehet, hogy a mester lényegre törő megállapítása a Trianon-diskurzusra is vonatkozik. Nem rakhatunk zárat az asztalra, amelyen nagy luk tátong.

A hívatlan látogatók szinte leseperték a könyvespolcról a köteteket, minden bizonnyal a könyvek mögött számítottak valamiféle titokzatos értékre. A szoba közepén tornyosuló hatalmas könyvkupac siralmas látványt nyújt. Egyenként veszem kezembe a köteteket, hogy újra rendszerezni tudjam a könyvtárt. Közben fellapozom egyiket-másikat, miközben továbbra is a tévéközvetítésre figyelek. Amiről a honatyák beszélnek ott és most a magyar parlamentben, már régen tisztázta a magyar kultúra. Csak hát nem ilyen emelkedett hangulatban ünnepélyesen még kevésbé ennyire szenvedélyesen.

Az Időírás, időközben című naplógyűjteményemben lapozgatva szembetűnő, hogy éppen tíz évvel ezelőtt idéztem Kosztolányiról: „túl kegyetlen büntetésnek vélte a trianoni békeszerződést, de azért Európa mellett tette le a voksot”. Majd Babits Mihálytól kölcsönöztem a következőt: „halálos betegen, az ólomgömb alatt, nem tudta megidézni Magyarország Trianon utáni térképét”.

Nem ritkák az ilyen egyszerű, de sokatmondó ugyanakkor visszafogott szavak, mint Babitsé, maradandók; legfőképp akkor, amikor túlontúl fluid valamint túlságosan valóságos fogalomról szólnak, mint a nemzet. Egyértelmű volt Babits számára, ismerte a mértéket, minden bizonnyal emiatt tudott oly bölcsen figyelmeztetni: „a tömeg nem ugyanaz, mint a nemzet”. A nemzet – írta – néha, csak egy-két emberben él, míg az utcán ezrek ordítoznak. Sokáig a nemzet tanulószobákba rejtezik, vagy pedig parasztkunyhókban. Műveinek ismeretében jogos a kérdés: a Trianonra utaló Babitsról merészeli-e valaki is azt állítani, hogy nacionalista volt? Értelemszerűen nem volt az. Tiszta lelkiismerettel idéztem, tehát. Példamutató, manapság minden kétséget kizáróan lenézett, européer volt, akit ugyan nem szavalnak, nem is idézgetnek a kisebbségi rendezvényeken, viszont holtában azzal vigasztalódhat, hogy Adyt sem citálják.

A Babitsról és a Kosztolányiról szóló jegyzeteim, más Trianon-cetlikkel együtt, megjelentek az Időírás, időközben című könyvemben természetesen szerb nyelven is (Ispisanje vremena u medjuvremenu) a belgrádi Helsinki bizottság kiadásában. Azért szerb nyelven és azért Belgrádban, mert fontosnak tartom a párbeszédet. Meggyőződésem, hogy értelmetlen csak magunk között sopánkodni, inkább legyünk konstruktívak, ismertessük meg a velünk együtt élő többségi nemzettel a másik, a mi történelmünket is. Tárjuk fel a tényeket azzal a szándékkal, hogy a véleménykülönbségek ellenére, méltányosabb szellemi légkört teremtünk. Véleményem szerint, a szerbnyelvű naplójegyzetek megjelenésével, törekvésem részben sikerült, részben nem. Voltak, akik megértették ezt a másik dimenziót, ellenben voltak akik, gyanakodva kapták fel a fejüket. Az újvidéki Most televízióban, a belgrádi honlapokon, a különböző vajdasági városokban közpénzeken megrendezett tanácskozásokon, egyik-másik Koštunica párti ideológus, „történelem szakértő” azzal vádolt, hogy kötetemben túlságosan sokszor hozom szóba Trianont. Tíz esztendővel ezelőtt még az is vétségnek számított tehát, ha leírtam a szót: Trianon. Ezért csak megvetés járt, válaszra máig nem kaptam lehetőséget az említett televízióban. Vétségnek számított, de tabunak nem. Tabutéma csak az államszocializmusban volt, azonban tematizálására még csak kísérlet sem történt, mint más tabuk esetében. A jaltai világrend oly sziklaszilárdnak tűnt, hogy a versailles-it majdnem hogy teljesen eltűntette a történelem archeológiája. A kollektív emlékezetben ugyan eleven volt, de túlságosan távolinak, úgymond túl történelminek tűnt. A kilencvenes években amikor háború dúlt a néhai Jugoszláviában, Trianon emlegetése, szükségképp egy másik, éles dilemma, a határváltoztatás kontextusába került volna, hiszen éppen Jugoszláviában kezdtek megrepedezni a versailles-i falak.

2000 után, amikor imént emlegetett jegyzeteim megszülettek, Trianon Szerbiában nem számított tabunak.  Rajtam kívül más szerzők is szóvá tették. Az akkoriban kormányzati helyzetbe került magyar kisebbségi politikai elit, persze hogy nem foglalkozott ezzel a kérdéssel. Trianont nem emlegette a kisebbségi nomenklatúra. Egyedül Vladimir Ilić nagybecskereki szociológus kelt nyílt színen a védelmemre.

Ez jut eszembe a trianoni emléknap alkalmából megjelent cikkek meg magasröptű szónoklatok áradatát olvasgatva. A politikusok dolga mérlegelni az emléknap politikai következményeit, amit valószínűleg meg is tettek, még mielőtt nyilatkoztak volna róla. A huszadik században ehhez nem volt szerencséjük, talán a huszonegyedikben bölcsebben viselkednek. Véleményem szerint nem politikai rítussá kell merevíteni a tényeket, hanem tudni kell élni vele; ami magyarán annyit jelent, hogy mindig és mindenkor, mindahány területen, dupla annyit kell teljesíteni. Úgy mintha Trianon meg sem történt volna. Manapság sokan hivatkoznak az Istenre, ami mindenki egyéni hozzáállása, azonban azt, ami az ő dolga azt bízzuk rá, a mi teendőnk, hogy kitartással, nívós értékrendekkel mutassunk jó példát. Ez pedig, szellemi kérdés. Nos, ez az értelmi vetület foglalkoztat, úgy, mint Babitsot.

A kilencven esztendő után, az időközben szörnyű drámákat átélt Európa, más arculatot kapott. Már emiatt is, Trianonról, csak babitsi méltósággal és komolysággal lehet szólni. Mindemellett természetesen örülnék annak is, ha a meg-megnyilatkozó kisebbségi politikusok nekiveselkednének végre, és szerb kollégáikkal kezdeményeznék azt az oly sokszor elmaradt párbeszédet. Politikusok a politikusokkal, történészek a történészekkel cserélhetnének eszmét, és így, közös erővel kapcsolódnának be az európai párbeszédbe. Érdeklődéssel várom a nagy pillanatot, miközben szorongva figyelem, hogy energiájukat nehogy másfelé pazarolják el. Ma már kevésnek, főképp meddőnek bizonyul magunk között panaszkodni, vagy egymást túllicitálva felemlegetni a „trianoni sebeket”. Fontosabb lenne egy másik, többdimenziós történelemszemléletet megjeleníteni, még akkor is, ha egy-egy történelmi esemény kapcsán véleménykülönbség van. Bevezetésképp javasoltam Romsics Ignácz Trianon című könyvének szerb nyelvre történő fordítását. Azóta nyolc esztendő telt el, az ötlet, ötlet maradt. Felterjesztésem figyelembe sem vették azok, akik helyben rendelkeznek a kisebbségnek szánt szerbiai közpénzekkel, illetve az anyaországi adófizető polgárok forintjaival. Merem remélni, hogy talán majd most, a hirtelen feltámadt Trianon diskurzus jegyében sor kerül rá, mondom ezt azzal a nem titkolt aggodalommal, nehogy ezúttal (is) rítus lesz belőle. Mint ahogy Fülep Lajos beszélt a nemzeti öncélúságról, úgy lehet szólni a trianoni öncélúságról is.

Ami pedig a sebeket illeti, a kisebbségben élők, a kisebbségben maradók, kilenc évtizeden át cselekedeteikkel illetve egész életükkel gyógyítgatták őket. Nem depresszióval, hanem teljesítményekkel. Csak az élet minden területén eredményeket felmutató kisebbség tud ellenállni a kishitűségnek, a meddő zsörtölődésnek. A siker pedig kitartással kezdődött. A fáradhatatlanok közé sorolom azokat, akik nem menekültek el, mint a hangzatos nemzeti jelszavakkal visszaélő, már ez első hónapokban Budapest felé tartó bácskai magyar úri osztály jelentős része, hanem a szülőföldön maradtak, ami azt is jelenti, hogy hűségesek voltak anyanyelvükhöz és anyanyelvű kultúrájukhoz. Most olvasom éppen, hogy 1923-ig amai Vajdaságterületéről mintegy 35 ezer értelmiségi, állami tisztviselő távozott. A leggazdagabbak még a békediktátum előtt áttelepültek Magyarországra. A vagyonosok mentették a menthetőt, hiszen még az optálási joggal is csak a jómódúak élhettek. AmitNémeth Lászlómondott az erdélyi dzsentriről az teljes mértékben vonatkozik a vajdaságiakra is, miként azon állítása is hatályos, miszerint a magyar úri osztály, már Trianon előtt levette a kezét a Magyar Peremről.

Maradtak a napszámosok, a pedagógusok, a mesteremberek, a földművesek, a nincstelenek; ők mutattak követendő példát.

Ennek súlyát csak akkor tudjuk felmérni, ha tudjuk, hogy a trianoni békediktátum után, az új szerb hatalom felmérte az első világháború előtti vagyoni állapotokat. Kiderült, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia érája alatt, Délvidéken a délvidéki magyarok voltak a legszegényebbek. Igaz, adódott néhány gazdag magyar földbirtokos, azonban a lakosság arányához képest lényegében a napszámosok, a földnélküliek, a nincstelenek a magyarok soraiból kerültek ki. Az összlakosság létszámához viszonyítva viszont a szerbek voltak a legmódosabbak. A jugoszláv kormány nem is szellőztette az alábbi adatokat, hiszen azáltal a magyar kisebbségpolitikát dicsérte volna. Inkább arra törekedett, hogy még inkább rontsa a magyarok gazdasági helyzetét. A magyar napszámos pedig Trianon előtt is, Trianon után is, kiállt a szenttamási piacra, és bizony Trianon előtt is, persze, után is, megtörtént, hogy a szerb vagy a magyar nagygazda – mint a lovakat volt szokás – a fogait is megvizsgálta, mielőtt felfogadta volna, mert egészséges munkaerőt akart alkalmazni.

Ugyanez játszódott le 1944-ben is. Ezekről az évekről a szüleimtől hallottam. Ők mesélték, hogy 1944-ben hogyan szeleltek el azok, akik leghangosabban szónokoltak a nemzeti érzésről. Meg Trianonról. Soha sem felejtem el a kisdobos történetét, aki 1941-1944 között a közigazgatási híreket dobolta ki az utcasarkokon, majd a partizánoktól tartva, rémült kiabálással rohant a Budapest felé tartó, roskadásig megrakott teherkocsik után: „Magyar testvérek, segítsetek”. A szerencsétlen velük akart menekülni, félt, hogy itt kollaboránsnak tartják. A teherkocsiról azonban a következő választ kapta: „Tartsatok ki, visszajövünk.” „Nincs hely a teherautóban, mert tele van szőrmebundával, meg drága porcelán étkészlettel, kristály szervizekkel” – mondta a lakatos, aki az egyik magas rangú budapesti tisztviselő kovácsoltvas-kerítésére magyar címert tervezett. Előzőleg ugyanis ugyanabban a villában, egy szerbiánac kolonista, ugyancsak magas rangú tisztviselő lakott. Akkor a szerb királyi címert ugyanez a lakatos készítette el.

Ki volt a nagyobb hős? A tisztviselő vagy a lakatos?

Erre keressük a választ. Azonban előrebocsátom, hogy a partizánok bevonulása után, a kisdobosnak nyoma veszett. Nem volt kollaboráns, csak végezte a dolgát, dobolt. Azt dobolta ki, amit a pesti urak elrendeltek.

Ki volt a gyáva, a kisdobos vagy a magas rangú tisztviselő?

Aztán a kilencvenes években tanúja voltam a kisebbségi magyarok szívósságának, annak az elszántságnak, amellyel a maradás mellett döntöttek, még akkor is, amikor a közelben háború dúlt, illetve amikor a radikálisok mind hangosabban el innen-t mutogattak, vagy pedig hullottak a bombák. Ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy a vert falú házak lakói voltak a kitartóbbak. Sokan távoztak abban az időben, minek következtében felélénkült az ingatlanpiac. Érkeztek a boszniai meg a horvátországi szerb menekültek és felvásárolták a házakat. Jó üzleteket kötöttek, mert a Vajdaságban, főleg a magyarlakta helyiségekben nagy volt az ingatlan kínálat, minek folytán az árak zuhantak, ami rendkívül vonzó volt a menekültek számára. Az alacsony ár is vonzotta őket. Nagyon sok lakóházon írta, hogy „Kuća na prodaju – Ez a ház eladó”. Akkoriban többet utazgattam a bácskai kisvárosokban, és észrevettem, hogy főleg a vert falú, avagy szegényebb külsejű házak lakói maradtak a szülőföldön. Őrizték azt, amit két kezük munkájával teremtettek. Mert teremtettek! A vályogfalú házaknak legalább az elejét kitéglázták, később pedig, a hatvanas évek végén, a folyosó, vagy a gang végében fürdőszobát építettek. Majd kisautót vásároltak. Telefonvonalat igényeltek. Gyerekeiket iskolába küldték. Később új, téglaépületek emeltek a tágas placcon. Sokan városokba költöztek, villákra és luxuslakásokra nem jutott, de örültek az összkomfortos panellakásoknak is. A kisdobos sorsát el akarták felejteni, miért is emlékeznének rá, amikor olyan ellentmondásos történet volt.

Visszahelyezem a köteteimet a polcra miközben elégedetten nyugtázom, hogy egy sem hiányzik. A könyvek – ha nem is érintetlenül – de maradtak, akárcsak azok a nincstelen földnélküliek, béresek, kétkezi munkások, akik útnak indították gyermekeiket, akikből mérnökök, agronómusok, mesteremberek, vagy pedig nagy munkagépeket irányító, traktorral, kombájnnal dolgozó parasztok lettek. A tévéképernyőjére pillantok, az egyik képviselő felszólalásában éppen azzal büszkélkedik, hogy ősei is az elszakított területekről származnak. Ő pedig, hébe-hóba „hazalátogat”.

Nem tudom, hogy a képviselők szónoklataik előtt forgatták-e a magyar kultúra nagyjainak a műveit; ha igen, akkor bizonyára eszükbe jutott, hogy ha egyszer emléket állítanak Trianonnak, akkor az okvetlenül egy maradó magyar napszámos szobra legyen, aki magyar nyelvű olvasókönyvet ad gyermeke kezébe. Minden eddigi ismeretem szerint ő gyógykezelte a legsikeresebben a trianoni sebeket.

Mozgó Világ, 2010/07