Kuruc struccok

2010. május
Made in Budapest
Az Új Ember című katolikus magazinban, László Ferenc kolozsvári zenetörténész írja: „A székelyeknek nincs külön himnuszuk. Amíg az erdélyi rendek egyikeként társadalmilag különálltak, föl sem vetődött ennek szükségessége, az újkorban pedig, amikor megjelentek a nemzetek, a székelyek politikailag betagolódtak a magyarságba, így még kevésbé kellett nekik saját himnusz. Amit századunk harmincas évei óta székely himnusz gyanánt énekelnek, a ’Ki tudja, merre…’ kezdetű ének, a nemzetrész Trianon utáni tehetetlenségtudatát fejezi ki, azt a szorongató érzést, hogy rajtuk már csak Csaba király és Isten segíthet”. Még ettől a részlettől is sokatmondóbb a katolikus Új Emberben közzétett, következő passzus: „Jellemző, hogy a szóban forgó dal nem a Székelyföldön keletkezett, hanem Budapesten. Mind szövegírója, a székelyudvarhelyi születésű Csanády György, mind zeneszerzője, az Oravicabányán született Mihalik Kálmán olyan magyar volt, aki az impériumváltozás után, nem vállalta az új sorsot, hanem áttelepült az anyaországba.”
Hetérák, kurucok és labancok
Szekfű Gyuláról írta  Gyurgyák János az Ezzé lett magyar hazátok   című eszmetörténeti könyvében, hogy a magyar nemzeteszme tiszteletet parancsoló képviselője. Ekképp minősíti, annak ellenére, hogy – mint írja -, egynéhány kérdésben, így például a magyar liberalizmus megítélésében „óriásit tévedett”. Gyurgyák megjegyzi, hogy „politikusaink, akadémikusaink, publicistáink és egyéb tollforgatóink hetéraságait” bizonyítja Szekfű műveinek fogadtatása. A magyar történésznek és eszmetörténésznek ugyanis volt bátorsága a Három nemzedék, és ami utána következik című könyvében szóvá tenni a magyar vezető réteg felelősségét a Trianon kérdésben. „A magyar vezető réteg egyik része, – írta – nádszálként hajlongott a katasztrófa előszelében” a másik pedig „kemény derékkal megmerevedett, és minden új utat, új gondolatot elutasított”. A harmadik pedig az „utolsó pillanatban jutott hatalomhoz, amikor már itt volt a katasztrófa”. Aztán, érvei tovább sorjáznak. A századelő politikusai nemcsak hogy nem vettek tudomást Adyról, Babitsról, Móriczról, Kodályról, hanem „értetlen, ellenséges állást foglaltak el” velük szemben. Ergo, rá sem hederítettek azokra az értelmiségiekre, írókra, művészekre, kritikusan gondolkodókra akik, vették a bátorságot és merészelték bírálni őket (is). Szekfű ezt a „vezető, intellektuális réteg munkaképtelenségének legszélsőbb, nálunk ennek egyedülálló bizonyítékának” minősítette. Azt sem rejti véka alá, hogy mindebben kuruc-vétket lát. A kuruc úgy sétafikál, mint egy szép strucc, írja, s nem akarja észrevenni, hogy ideológiája az általa egyébként kiátkozott liberalizmus ideológiájából fakad. A keserű valóság elől „optimista, önmagát túlbecsülő, az ellenfélt lenéző és kigúnyoló ködös jövőváró reménységekbe” menekül. De a labancok sem különbek! Míg a kurucoknál „a haza lett a cél a győzelem minden reménysége nélkül, a szabadság nemzeti jelentősége frázissá vált, és idővel megelégedett a – cinkotai itcével”, addig a labancok a „szabadságszeretet érvényesülését akadályozták”. (Szekfű Gyula: A magyar jellem történetünkben). Levontuk-e a tanulságot ezekből a szavakból? Vajon a mai „szép struccok” nem állnak-e szemben továbbra is, a kritikus gondolkodású írókkal, értelmiségiekkel? Vajon az óvatos duhajnak számító mai labancok nem akadályozzák-e továbbra is a szabadságszeretetet? Csakhogy a mi legfőbb szép struccaink, amikor szorul a kapca, akkor elillannak, az óvatos labancok pedig kenetteljes beszédekkel vigasztalják a népet.
A személyes példáról
A jelek szerint, kisebbségi politikusaink ezúttal nagy figyelmet fognak szentelni Trianonnak. Amiről eddig többségük hallgatott, most beszélni fog. Kíváncsi vagyok, hogy a „régi gárda” képviselői hogyan nyilatkoznak, sikerül-e nekik megkerülniük a kérdést, hogy a MNT miért nem kezdte időben az előkészületeket. Mert a Trianon azért mégsem lehet kampány téma, legkevésbé napi-politikai pártkampány. Bár ki tudja, itt minden megtörténhet. Nem egyformák a gusztusok. A Trianon kérdés esetleg megújulási szellemi stratégia apropója lehetne. Noha a múltat a mai Európában nem lehet ugyan megváltoztatni, azonban nem felülmúlhatatlan. A trianoni trauma neobarokkos hangoztatásával szemben Szekfű nagy vitatársa, Németh László éppen a megújhodás érdekében nem átallta leírni, hogy „Még az elszakításnak is volt vigasza: az elszakítottak megfogynak és megedződnek, s jó szilaj kapcsokként más népek testébe mártva, ha magára talált magyarság egyszer küldetést talál létéhez, nagyobb szolgálatot tehetnek, mintha itthon volnának”. Németh erre alapozta a manapság is igen aktuális iróniáját az áttelepülő írókkal kapcsolatban. „Pest, Pest, kattogják az írószívek”, írta azokról a szerzőkről, akiknek a műveit „fuvolán fújt szappanbuborékoknak” nevezett. Ő más utat javasolt, már-már azt fontolgatta, hogy Erdélybe települ át. Azonban útmutatásait, senki sem veszi figyelembe. Pedig a személyes példa a legjobb példa. Németh László nem arra gondolt, hogy irodalmi rendezvényekre, politikai tanácskozásokra járjunk haza, hanem arra, hogy a mindennapi életet kell megosztani a közösséggel, még akkor is, ha ez a legnehezebb út.
Mi történt 100 000 magyarral?
Küszöbön a MNT választások. Hét év után, azok is a közvetlen választások hívei lettek, akik hét éven át kardoskodtak az elektoriális MNT mellett. Baljós jel a pukedlire emlékeztető metamorfózis, s annak színlelése, hogy nem pazaroltunk el hét évet. De bárhogy is legyen, a közvetlen választások remélhetőleg erjedést indítanak el, hátha négy év múlva tisztábban lát ez a közösség is. Igaz, a jelenlegi választási törvény olyan megosztást idézett elő a magyar kisebbség körében, amivel nem nézünk szembe komolyabban, ám merem remélni, hogy az újonnan megválasztott MNT nem csak a stallumok, a pénzek, a tisztségek elosztásával „bajlódik”, hanem azzal is, hogy mi történt 100 000  magyarral. Erről, mintha senki sem akarna érdemlegesen elgondolkodni illetve szót ejteni. Mivel a magyar közösség elöregedett, a natalitás alacsony, a 300 000 lélekszámú közösségnek mintegy 80 százaléka léphetett volna az urnák elé, azonban a listára 138 ezren iratkoztak fel. Egyelőre rejtély, hogy a szavazásra jogosult választópolgárok hány százaléka járul az urnák elé, mivel semmiféle tapasztalatunk nincs e téren, de a viharfelhők máris tornyosulni látszanak. Öt lista közül választhat a vajdasági magyar.  Merem remélni, hogy bölcsen mérlegel, még akkor is, ha e téren nem rendelkezik kellő tapasztalattal. Porondra kell lépni, a demokráciának nevezett játéktérbe ahhoz, hogy felismerjük sebezhető pontjait. Még annak tudatában is, hogy minduntalan az ügyes szemfényvesztők, a rugalmas köpenyegforgatók, a haszonleső bólogatók nyerik el a választópolgárok kegyét, ellenben – sajnos – ennél jobbat mindeddig nem sikerült kitalálni. A nyűgökről szólva, – amelyet némely kandidátus gondoknak nevez – felfigyeltem, hogy több listavezető részben olyan programmal rukkolt elő, amely nem tartozik az új Magyar Nemzet
i Tanács hatáskörébe. Tehát vagy üres kampányfogásról van szó – egyébként, ilyen vádak máris elhangzottak – vagy pedig sürgősen, meg kell változtatni a jelenlegi törvényt. Pontosabban, nem pusztán a listára való feliratkozás módja okoz gondot, hanem a hatáskörök is, amelyeket nem lesz egyszerű megváltoztatni, hiszen magyar szakértők fogadták el, sőt kardoskodtak mellette. Nehéz lesz módosítani a törvényt, nehéz lesz visszanyerni az elvesztett bizalmat, de remélhetőleg a régi és az új arcok, érvek ütköztetése a nyilvánosság előtt folyik. Nem lesz könnyű dolga az újsütetű nemzeti tanácsnak. Rá vetül a listaállítási mód hiányossága, kötik a kezüket a hatásköri törvények, kötelezik az ígéretek. Ilyen helyzetben kell a klientúra építés helyett a közösségépítés útjára térnie.
Végre!
Az idei Sterija Játákokon feladta a leckét a marosvásárhelyi Yorcik Stúdió és a bukaresti dramAcum Színház a 20/20 című bilingvális  (román és magyar) előadása. A száraz és főképp unalmas, semmitmondó, ősz szakállat hordozó avantgárd „vadkapitalista esztétizálás” után, a romániai együttes döntögetni kezdte a nagy romániai tabut, az etnikai viszonyokat, majd a minap újvidéken színre vitte, a nemzeti gyűlölködés drámáját. A kiindulópontot az 1990-es marosvásárhelyi események jelentették –az, a véres március – amelyek, a romániai rendszerváltás után robbantak ki, és amikor a románok és a magyarok kerültek egymással szembe. Nem csak romániai (erdélyi) tabu ez. Vajdaságban sem ismeretlen jelenség, hiszen a tömegsírok, a kilencvenes évek hisztériái, a mai etnikai leszámolások tanúskodnak róla. A romániai színtársulat, a közönségen túl a régió színházainak is feladta a leckét. És nem csak az etnikai dimenziókat tárja fel az előadás, bár erre fókuszál, hanem a rendszerváltás bugyrait is felvillantja. Végre a művészet is tudomást vesz arról, hogy hol, mely korban élünk: a XXI. század elején!

Családi Kör, 2010. június 3.

 

 

 

Kuruc struccok

2010. május
Made in Budapest
Az Új Ember című katolikus magazinban, László Ferenc kolozsvári zenetörténész írja: „A székelyeknek nincs külön himnuszuk. Amíg az erdélyi rendek egyikeként társadalmilag különálltak, föl sem vetődött ennek szükségessége, az újkorban pedig, amikor megjelentek a nemzetek, a székelyek politikailag betagolódtak a magyarságba, így még kevésbé kellett nekik saját himnusz. Amit századunk harmincas évei óta székely himnusz gyanánt énekelnek, a ’Ki tudja, merre…’ kezdetű ének, a nemzetrész Trianon utáni tehetetlenségtudatát fejezi ki, azt a szorongató érzést, hogy rajtuk már csak Csaba király és Isten segíthet”. Még ettől a részlettől is sokatmondóbb a katolikus Új Emberben közzétett, következő passzus: „Jellemző, hogy a szóban forgó dal nem a Székelyföldön keletkezett, hanem Budapesten. Mind szövegírója, a székelyudvarhelyi születésű Csanády György, mind zeneszerzője, az Oravicabányán született Mihalik Kálmán olyan magyar volt, aki az impériumváltozás után, nem vállalta az új sorsot, hanem áttelepült az anyaországba.”
Hetérák, kurucok és labancok
Szekfű Gyuláról írta  Gyurgyák János az Ezzé lett magyar hazátok   című eszmetörténeti könyvében, hogy a magyar nemzeteszme tiszteletet parancsoló képviselője. Ekképp minősíti, annak ellenére, hogy – mint írja -, egynéhány kérdésben, így például a magyar liberalizmus megítélésében „óriásit tévedett”. Gyurgyák megjegyzi, hogy „politikusaink, akadémikusaink, publicistáink és egyéb tollforgatóink hetéraságait” bizonyítja Szekfű műveinek fogadtatása. A magyar történésznek és eszmetörténésznek ugyanis volt bátorsága a Három nemzedék, és ami utána következik című könyvében szóvá tenni a magyar vezető réteg felelősségét a Trianon kérdésben. „A magyar vezető réteg egyik része, – írta – nádszálként hajlongott a katasztrófa előszelében” a másik pedig „kemény derékkal megmerevedett, és minden új utat, új gondolatot elutasított”. A harmadik pedig az „utolsó pillanatban jutott hatalomhoz, amikor már itt volt a katasztrófa”. Aztán, érvei tovább sorjáznak. A századelő politikusai nemcsak hogy nem vettek tudomást Adyról, Babitsról, Móriczról, Kodályról, hanem „értetlen, ellenséges állást foglaltak el” velük szemben. Ergo, rá sem hederítettek azokra az értelmiségiekre, írókra, művészekre, kritikusan gondolkodókra akik, vették a bátorságot és merészelték bírálni őket (is). Szekfű ezt a „vezető, intellektuális réteg munkaképtelenségének legszélsőbb, nálunk ennek egyedülálló bizonyítékának” minősítette. Azt sem rejti véka alá, hogy mindebben kuruc-vétket lát. A kuruc úgy sétafikál, mint egy szép strucc, írja, s nem akarja észrevenni, hogy ideológiája az általa egyébként kiátkozott liberalizmus ideológiájából fakad. A keserű valóság elől „optimista, önmagát túlbecsülő, az ellenfélt lenéző és kigúnyoló ködös jövőváró reménységekbe” menekül. De a labancok sem különbek! Míg a kurucoknál „a haza lett a cél a győzelem minden reménysége nélkül, a szabadság nemzeti jelentősége frázissá vált, és idővel megelégedett a – cinkotai itcével”, addig a labancok a „szabadságszeretet érvényesülését akadályozták”. (Szekfű Gyula: A magyar jellem történetünkben). Levontuk-e a tanulságot ezekből a szavakból? Vajon a mai „szép struccok” nem állnak-e szemben továbbra is, a kritikus gondolkodású írókkal, értelmiségiekkel? Vajon az óvatos duhajnak számító mai labancok nem akadályozzák-e továbbra is a szabadságszeretetet? Csakhogy a mi legfőbb szép struccaink, amikor szorul a kapca, akkor elillannak, az óvatos labancok pedig kenetteljes beszédekkel vigasztalják a népet.
A személyes példáról
A jelek szerint, kisebbségi politikusaink ezúttal nagy figyelmet fognak szentelni Trianonnak. Amiről eddig többségük hallgatott, most beszélni fog. Kíváncsi vagyok, hogy a „régi gárda” képviselői hogyan nyilatkoznak, sikerül-e nekik megkerülniük a kérdést, hogy a MNT miért nem kezdte időben az előkészületeket. Mert a Trianon azért mégsem lehet kampány téma, legkevésbé napi-politikai pártkampány. Bár ki tudja, itt minden megtörténhet. Nem egyformák a gusztusok. A Trianon kérdés esetleg megújulási szellemi stratégia apropója lehetne. Noha a múltat a mai Európában nem lehet ugyan megváltoztatni, azonban nem felülmúlhatatlan. A trianoni trauma neobarokkos hangoztatásával szemben Szekfű nagy vitatársa, Németh László éppen a megújhodás érdekében nem átallta leírni, hogy „Még az elszakításnak is volt vigasza: az elszakítottak megfogynak és megedződnek, s jó szilaj kapcsokként más népek testébe mártva, ha magára talált magyarság egyszer küldetést talál létéhez, nagyobb szolgálatot tehetnek, mintha itthon volnának”. Németh erre alapozta a manapság is igen aktuális iróniáját az áttelepülő írókkal kapcsolatban. „Pest, Pest, kattogják az írószívek”, írta azokról a szerzőkről, akiknek a műveit „fuvolán fújt szappanbuborékoknak” nevezett. Ő más utat javasolt, már-már azt fontolgatta, hogy Erdélybe települ át. Azonban útmutatásait, senki sem veszi figyelembe. Pedig a személyes példa a legjobb példa. Németh László nem arra gondolt, hogy irodalmi rendezvényekre, politikai tanácskozásokra járjunk haza, hanem arra, hogy a mindennapi életet kell megosztani a közösséggel, még akkor is, ha ez a legnehezebb út.
Mi történt 100 000 magyarral?
Küszöbön a MNT választások. Hét év után, azok is a közvetlen választások hívei lettek, akik hét éven át kardoskodtak az elektoriális MNT mellett. Baljós jel a pukedlire emlékeztető metamorfózis, s annak színlelése, hogy nem pazaroltunk el hét évet. De bárhogy is legyen, a közvetlen választások remélhetőleg erjedést indítanak el, hátha négy év múlva tisztábban lát ez a közösség is. Igaz, a jelenlegi választási törvény olyan megosztást idézett elő a magyar kisebbség körében, amivel nem nézünk szembe komolyabban, ám merem remélni, hogy az újonnan megválasztott MNT nem csak a stallumok, a pénzek, a tisztségek elosztásával „bajlódik”, hanem azzal is, hogy mi történt 100 000  magyarral. Erről, mintha senki sem akarna érdemlegesen elgondolkodni illetve szót ejteni. Mivel a magyar közösség elöregedett, a natalitás alacsony, a 300 000 lélekszámú közösségnek mintegy 80 százaléka léphetett volna az urnák elé, azonban a listára 138 ezren iratkoztak fel. Egyelőre rejtély, hogy a szavazásra jogosult választópolgárok hány százaléka járul az urnák elé, mivel semmiféle tapasztalatunk nincs e téren, de a viharfelhők máris tornyosulni látszanak. Öt lista közül választhat a vajdasági magyar.  Merem remélni, hogy bölcsen mérlegel, még akkor is, ha e téren nem rendelkezik kellő tapasztalattal. Porondra kell lépni, a demokráciának nevezett játéktérbe ahhoz, hogy felismerjük sebezhető pontjait. Még annak tudatában is, hogy minduntalan az ügyes szemfényvesztők, a rugalmas köpenyegforgatók, a haszonleső bólogatók nyerik el a választópolgárok kegyét, ellenben – sajnos – ennél jobbat mindeddig nem sikerült kitalálni. A nyűgökről szólva, – amelyet némely kandidátus gondoknak nevez – felfigyeltem, hogy több listavezető részben olyan programmal rukkolt elő, amely nem tartozik az új Magyar Nemzet
i Tanács hatáskörébe. Tehát vagy üres kampányfogásról van szó – egyébként, ilyen vádak máris elhangzottak – vagy pedig sürgősen, meg kell változtatni a jelenlegi törvényt. Pontosabban, nem pusztán a listára való feliratkozás módja okoz gondot, hanem a hatáskörök is, amelyeket nem lesz egyszerű megváltoztatni, hiszen magyar szakértők fogadták el, sőt kardoskodtak mellette. Nehéz lesz módosítani a törvényt, nehéz lesz visszanyerni az elvesztett bizalmat, de remélhetőleg a régi és az új arcok, érvek ütköztetése a nyilvánosság előtt folyik. Nem lesz könnyű dolga az újsütetű nemzeti tanácsnak. Rá vetül a listaállítási mód hiányossága, kötik a kezüket a hatásköri törvények, kötelezik az ígéretek. Ilyen helyzetben kell a klientúra építés helyett a közösségépítés útjára térnie.
Végre!
Az idei Sterija Játákokon feladta a leckét a marosvásárhelyi Yorcik Stúdió és a bukaresti dramAcum Színház a 20/20 című bilingvális  (román és magyar) előadása. A száraz és főképp unalmas, semmitmondó, ősz szakállat hordozó avantgárd „vadkapitalista esztétizálás” után, a romániai együttes döntögetni kezdte a nagy romániai tabut, az etnikai viszonyokat, majd a minap újvidéken színre vitte, a nemzeti gyűlölködés drámáját. A kiindulópontot az 1990-es marosvásárhelyi események jelentették –az, a véres március – amelyek, a romániai rendszerváltás után robbantak ki, és amikor a románok és a magyarok kerültek egymással szembe. Nem csak romániai (erdélyi) tabu ez. Vajdaságban sem ismeretlen jelenség, hiszen a tömegsírok, a kilencvenes évek hisztériái, a mai etnikai leszámolások tanúskodnak róla. A romániai színtársulat, a közönségen túl a régió színházainak is feladta a leckét. És nem csak az etnikai dimenziókat tárja fel az előadás, bár erre fókuszál, hanem a rendszerváltás bugyrait is felvillantja. Végre a művészet is tudomást vesz arról, hogy hol, mely korban élünk: a XXI. század elején!

Családi Kör, 2010. június 3.