2010. május
Egy legenda szertefoszlott
Nem lepett meg a Demokrata Párt és az Szerbiai Szocialista Párt összeborulása, de a VMSZ és a Szerbiai Szocialista Párt szövetsége sem. Az előbbi a választási aritmetika következménye, s a két párt stratégiájának titokzatos módosulása, az utóbbi viszont az egykori „technikai koalíció” folytatása. Ugyanannyira „realista”, mint amilyen egykoron a „technikai koalíció” volt. Bár sok emberben felháborodást okoz, nem árt tudni, hogy az efféle kombinációk nem egyedülállóak. Néha sikerrel járnak, néha kudarcba fulladnak. A jelenség illusztrálásáért nem kell messzire menni. A horvátországi Milorad Pupovac vezette Önálló Szerb Demokrata Párt, kormánykoalícióra lépett a rossz emlékű HDZ-vel. Elemzők szerint a frigy, egyelőre, sikeresnek mutatkozik. A múlt rossz tapasztalatai szerint, természetesen az említett kézfogó, enyhén szólva, nemtetszést vált ki belőlem. Az SZSZP távolított el ugyanis a munkahelyemről, később meg betiltotta azt a szervezetet, amelyben dolgoztam. Az állami televízió fő műsoridőben a kimerevített fotómat sugározta, miközben az ország ellenségének nevezett. Ilyen és hasonló kellemetlenségről, sajnos sok más magyar és nem magyar polgár is beszámolhat, azonban – félek – ezek az argumentumok, nem lehetnek mérvadók. A VMSZ a kilencvenes években mindent felülmúlt azzal a precedens nélküli cselekedettel, mikor technikai koalícióra lépett a Szerbiai Szocialista Párttal, egy másik magyar kisebbségi párt ellenében. Egyebek mellett, együtt repültek Prishtinába, hogy közös erővel győzködjék a koszovói albánokat; ennek ellenére a VMSZ a választásokon kiérdemelte a magyar szavazópolgárok többségének bizalmát. Számomra az eredmény nem volt túl rokonszenves, azonban a szavazatszámláló bizottság hitelesített adatai, cáfolhatatlanok voltak, emiatt kénytelen voltam méltányolni a demokratikus játékszabályokat. Egy-egy párt, mindenekelőtt saját tagságának tartozik felelősséggel, mivel egységes programjukat, akaratukat fejezi ki. A választások után, a számadatok tükrében derül ki, hogy támogatásra talál-e a projektum a közösségben vagy sem. A választásoktól függetlenül azonban azok az értelmiségiek, akik a VMSZ-ben, vagy annak segédletével jelentős tisztségekhez jutottak, nem mondhatják többé, hogy nincs vonzatuk az SZSZP-hez. A mondvacsinált legenda szertefoszlott. Minden bizonnyal megtalálják a magyarázatot a miértekre, mint ahogy a „technikai koalícióra” is tálaltak.  Csak aztán nehogy Milošević és a Szerbiai Szocialista Párt ádáz ellenfeleinek tüntessék fel magukat, akik ellen úgymond „hősi harcot vívtak”. Bibó István lapidáris mondatát idézném: „Nem lehet egy szájból hideget és meleget fújni egyugyanazon tárgyra”.
Elárvult szülők
Rövid látogatás Szenttamásra. Ismerősökkel, rokonokkal találkozom. Egyre több az idősebb korosztály tagjai között a elhagyatott. A házastársak elvesztése után, általában visszahúzódva, elárvultan éldegélnek; a gyerekeik mesze földön keresik boldogulásukat, a legtöbben áttelepültek az anyaországba. Egykor a gyerekek azzal a szándékkal vállaltak munkát külföldön, hogy miután „összeszedik” magukat, visszajönnek. És leginkább vissza is jöttek.  Manapság azonban az idősödő szülők nem reménykedhetnek mind elődeik. A magukra maradt édesapák illetve édesanyák azzal a tudattal élik hétköznapjaikat, hogy társtalanok, árvák.
Vallomás a történelemről
A kilencvenes években, időnként betértem a Vajdasági Független Újságírók Egyesületébe, ahol a helységbe lépve minduntalan szembetaláltam magam azzal a fallal, amelyen másokéval együtt, eredeti aláírásomat őrizték. Ugyanis anno a Tévéablak elnevezésű „performance” résztvevői firkantották az iroda falára a nevüket. A Tévéablak volt az első vajdasági szellemi front Milosevic rendszere ellen. 1991 őszén, jó néhány elégedetlenkedővel együtt, úgy véltük, hogy a közállapotok immár tarthatatlanok. A háború csak hogy el nem kezdődött, a sajtócenzúra egyre erősödött. A katasztrófa szele a levegőben lebegett, ezért, más megnyilatkozási fórum híján, estéről estére az állami tv híradójával egy időben, tehát fél nyolckor, az újvidéki  Zmaj utca egyik első emeleti ablakából, (szeptember 2. és október 2. között) véleményünknek adtunk hangot. Ez az ablak jelképesen jelenítette meg a tv képernyőt, szónoklataink pedig – talán, mondani sem kell – kontráztak a tévéhíradónak. Az állami tv kártékony hatását pellengéreztük, és mondtuk el a hamísítatlan igazságot. Az újvidéki polgárok, még rossz idő esetén is összegyűltek az ablak alatt, azért, hogy más, kritikus hangot és más véleményeket is hallhassanak. Aki akart és főleg volt mersze, az az ablak elé állhatott, megoszthatta nézeteit a hallgatósággal, majd a fellépés után a falon hagyhatta aláírását. Jöttek bátor kiállású értelmiségiek, tanárok, írók, újságírók, a közélet szereplői nem csak Újvidékről, hanem Belgrádból meg Vajdaság más városaiból is. Az egy hónap leforgása alatt összesen 115-en léptünk fel az improvizált utcai tv híradóban. Lévén október, az időjárás is egyre rosszabbra fordult, azonban nem emiatt kellett abba hagyni az akciót, hiszen mind tömegesebb volt a hallgatóság, a nézősereg, hanem azért, mert nem akadt több értelmiségi, aki az ablak előtt vállalta volna a nyilvános véleménynyilvánítást. Ez a pillanat volt a legszörnyűbb, a legfájdalmasabb az egészben. Ehhez tartozik még, hogy a vidékről érkező szónokok nem tudtak benzinhez jutni, a városközi közlekedés pedig egyre bizonytalanabb lett. Mind kilátástalanabbnak láttam a jövőt. Egy év múlva – a Čosić-Panić kormány idején – eltávolítottak a munkahelyemről is. Dühöngtek a depresszív idők. Esténként egyedül sétáltam a rosszul megvilágított Zmaj utcában. Nem maradt más számomra, mint naplójegyzetek írása, amelyeknek a Borba adott helyet (később, magyar nyelven, könyv formájában 1995-ben, Wittgenstein szövőszéke címmel a budapesti T-Twins kiadónál láttak napvilágot), majd – miután Milosevic a napilap szerkesztőségét megfojtotta, a Naša Borbában jelentek meg. Közben, a néhány évig tartó munkanélküli státus után, az éppen alakuló Soros Alapítvány kért fel az újvidéki iroda beindítására. Nem volt veszélytelen vállalkozás, hiszen Milošević rendszere az egyik fő ellenséget látta benne, amiért az alapítvány munkáját betiltotta. 2000 végén a Vajdasági Független Újságírók Egyesületének irodáit átmeszelték. Amikor néha napján betértem, a fehér falba ütköztem. Ilyen csalóka a történelem, latolgattam. Új szelek kezdtek fújdogálni. 2000 után már mindenki hősi ellenállónak nevezte magát, még azok is, akik az egyik napról a másikra továbbálltak. A Vajdasági Független Újságírók Egyesülete pár évvel ezelőtt új helységekbe költözött. Amikor azt hittem, örökre eltűnt a fal emléke, a kezembe került az „Újvidéki ablak” című kiadvány Jan Briza szerkesztésében. Amint kézbe vettem és fellapoztam megpillantottam annak a régi falnak a fotóját, amelyen a nevem állt. Dokumentumkép. Mégsem tűnt el az a kalandos eseménysorozat véglegesen. Ilyen a történelem, a jeleket csak azért sem lehet nyomtalanul eltüntetni.
Trianon, Versailles, Jalta, egyesült Európa
T
rianon igazságtalan, mondják sokan halálos komolyan, mintha nagy hőstettet hajtottak volna, holott ezzel mindenki tisztában van, csak nem beszélnek róla. Csak most került a politikusok asztalára.  A mértékadó európai történészek tovább léptek, és a versailles-i békediktátumok kudarcáról értekeznek. Hobsbawm könyve, a XX. századról szóló Szélsőségek kora abból a megállapításból indul ki, hogy a versailles-i béke, nem tudta kialakítani az új európai egyensúlyt. A Habsburg és a Török Birodalom felbomlása után „az utódlásra leginkább a különböző nacionalista mozgalmak tartottak igényt”, amelyeket a győztes hatalmak bátorítottak, elsősorban azért mert, antibolsevikok voltak. Katasztrófához vezetett az is, írja Hobsbawm, hogy az új határokat a tiszta nemzetállami elv szerint akarták megrajzolni. Európa a nacionalista mozgalmakat támogatta, amivel előkészítette a II. világháborút. Annak befejésekor létrejött a jaltai békediktátum. Több mint ötven év után, Berlinben leomlottak a jaltai falak, majd bekövetkezett a kelet-közép-európai rendszerváltás, vagyis mindaz, amit a jaltai békediktátum előírt. A versailles-i Európa azonban – néhány módosítással – az új Európa fundamentumát képviseli. Ugyanarról a kiindulópontról, mondják, most másfelé, az egyesült Európába vezet az út. Ezért is írhattam a közel tíz évvel ezelőtt a naplójegyzeteimbe: „A Nagy-Magyarország végét jelentő trianoni békeszerződésről még 80 év távlatából is nehéz érzelmek nélkül beszélni, még akkor is, ha a világ már régen elfelejtette. Ha nyugati értelmiségivel beszélgetek és kiejtem a szót, hogy Trianon, szórakozottan mosolyág rám, hümmög magában, a vállát vonogatja, és udvariasan más témára tér át. Európa immár nem kíván a XX századdal szembesülni, jobbnak tartja mielőbb elfelejteni.” (Időírás, időközben). Ellentmondások? Igen, az egész huszadik század ellentmondásos volt: soha nem látott fejlődést hozott, és mindaddig elképzelhetetlen diktatúrákat szült. A szabadság terei soha sem bővültek ennyire, de soha sem volt veszélyeztetettebbek.
Tizennyolc év után
1992. március elején, mint ahogy a Teleki Intézet dokumentációja is tanúsítja, a regionális PEN közgyűlésén Konrád Györggyel együtt javasoltuk a kettős állampolgárság intézményének elismerését a régió nemzeti kisebbségei számára. Akkoriban egyetlen magyarországi párt sem karolta fel a javaslatot. A PEN elfogadta és támogatta. Az ezt követő időszakban több ország törvénybe iktatta. Köztük Szerbia is. A magyar országgyűlés ülése után úgy tűnik, hogy most, 2010-ben Magyarország is nyomukba lép. Természetesen, ha a kilencvenes években került volna rá sor, akkor, esetleg megannyi buktató meg viszály elkerülhető lett volna.
Kis kofferről álmodunk
Azt álmodtam, hogy panellakásom előszobájában egy 100 000 eurót tartalmazó koffert hagyott a rejtezkedő Isten. Később kiderült, hogy még néhány lakó erről álmodott. Még szerencse, hogy álmodtuk, dörmögte a bajsza alá a szomszédos panellakásbeli asztalos. Mi lenne velünk, ha az Isten letagadná tettét? Erre boldogan felsóhajtottunk, arra gondolván, hogy, lám, milyen szerencsénk volt.
Családi Kör, 2010. május 27.