2010. május
Illyés nyomában
Ominózus mondatok hangzanak el. Több a közpénzekkel rendelkező, na meg természetesen anyaországi alapítványok támogatását élvező funkcionárius, a választási kampány idején azzal vádolja saját „konkurenseit”, hogy nem tettek semmit a magyarságért. Miközben ugyanezek az urak egy szót sem ejtenek saját felelősségükről, arról, hogy hogyan éltek a beléjük vetett bizalommal és a rendelkezésükre bocsátott anyagi javakkal. A kérdésre pedig, hogy ki mit tett a magyarságért – Illyés Gyula nyomán – azt tudom válaszolni, hogy érdemében az egyszerű emberek tettek a legtöbbet. Azok a családok, amelyekben minduntalan a szájuktól vonták meg a kenyeret, hogy gyerekeiket iskolába küldjék. Ha csak tehették, magyar tagozatra, habár akkor sem érheti őket vád, ha gyerekeiket más lehetőség híján, szerb tannyelvű iskolába íratták, mert lakóhelyük közelében nem létezett magyar tagozat, alapítványi ösztöndíjakra pedig nemigen számíthattak. Nem adatik meg mindenkinek az a kiváltság, hogy az anyaországi adófizető polgárok pénzével rendelkezzék. Bizony, bizony, mind gyakrabban kell emlékeztetni a kisebbségi funkcionáriusokat a realitásokra, arra hogy a magyarok nem csak villákban és luxuslakásokban élnek, hanem a túlnyomó többségük nincstelenségben. Sokat tesz a magyarságért az egyszerű parasztember, aki reggeltől estik a földeken gürcöl. A magyarság becsületét védi a kiváló magyar orvos és mérnök, továbbá a mesterember, aki magyarnak vallja magát, mert hű maradt anyanyelvéhez. Büszke lennék arra a magyar vállalkozóra, aki ösztöndíjat biztosít a szegény és tehetséges magyar diákoknak – ha van ilyen. Én csak egyetlen egyről tudok, Dániel Józsefnek hívták. Soha sem dicsekedett a tengernyi jótettel, ezért kötelességem tisztelettel leírni a megboldogult magyar nyomda nevét: Daniel print. A lakásom közelében levő szupermarket Marika nevű magyar pénztárosnője a másik személy, akire méltán fel lehet nézni, aki minden magyar vevőnek, aki az üzletbe betér, magyarul kíván jó napot, még akkor is, ha néhány a többségi nemzethez tartozó kuncsaft, illetve egyik-másik munkatársa ennek hallatán felmordul. Büszke vagyok rá, mert tudom, hogy közülünk ő kockáztat igazán legtöbbet.
Tito és utódai
Harminc esztendővel ezelőtt távozott az élők sorából Josip Broz Tito. Gazember volt, állítja Dragan Todorović a Szerb Radikális Párt alelnöke. Szerbfaló, állítják a ma divatos szerb nacionalisták. Akik egykoron szentimentálisan kötődtek személyéhez, elvesztését giccses hangnemben siratták, ezek ma gyalázzák. Milovan Djilas, az első kommunista ellenzéki és disszidens, akit Tito marsall anno börtönbe vetett, tárgyilagosan és megbecsüléssel irt róla. Nincs egyetértés a titói korszak megítélését illetően egyesek nosztalgiáznak, mások szitkozódnak.  Lehet, hogy a titóizmusban az volt a legrosszabb, ami közvetlenül utána következett.  Egy német történész, Zundhaussen könyvét lapozgatom, aki szerint jelentős európai államférfi volt. Igaz – ismerem el kényszeredettem – azonban művéből semmi sem maradt fenn. Utódai és egykori hívei verték szét. Ne áltassuk magunkat. Azt kaptuk, amit megérdemeltük. Mi sem voltunk különbek.
Európába tartó papírhajók
„Nemcsak vajdasági vagy, hanem európai is”, írta Herceg János még az ötvenes években, a Papírhajó című esszéjében, amelyet legszívesebben a vajdasági magyar esszéirodalom fontos anticipáló szövegének neveznék. Ezzel a kategorikus kijelentéssel, mintha csak híveit akarta volna figyelmeztetni, hogy ne helyezzék el egyetlen szűk dobozkában sem. Viszont épp ezt tették vele. Kénytelen volt beletörődni a sorsba, mintha félt volna feltárni sokszínű, sokarcú szellemi világát. Álmaival nem akarta megkérdőjelezni azt a Herceg-portrét, amit akarata ellenére festettek meg róla. Elismerem, hogy a sematizált Herceg-kép engem is riasztott és – lépre csalt. Akkor kaptam fel a fejem, amikor az újvidéki rádió kulturális műsoraiban hallgattam, amint német folyóiratokat meg újságokat szemléz. Később, a plebejus kozmopolitizmusról töprengve, értelmezni tudtam az Ég és föld című, úgymond, kozmopolita regényét is. Nemzedékem prózájában alig akad néhány mű, amely ennyire „elrugaszkodott” volna az úgynevezett valóságtól, mint Herceg János Ég és föld című regénye. Ám mégis, minden mondata e világról szól, hiszen a dilemmák az itteni mindennapi élethez kötődnek.  Ezt az összefüggést is nyíltan feltárja. „Állj meg a Csatorna-parton, és gondolj a Dunára, a Volgára, a Gangeszre, az Óceánra. Vedd a kezedbe azt a szegényes könyvet, amelyet mi írunk és gondolj Rilkére, Rimbaudra, Whitmanra!. Nézed a palicsi kútásó képét, és jusson eszedbe Cézanne küzdelme, és Gauguiné, aki egészen a Tahitiba ment, hogy megtalálja önmagát. Be kell látnod, hogy a Csatorna vizéből, ha csak egy atomnyi is, de valahol mégis találkozik az Óceán vizével. A vajdasági költő rímei is visszafelelnek olykor Baudelaire verseire, mint az idő és az európai kultúra visszhangja.”  Tudja jól, hogy ő is a Vajdasághoz van kötve, úgy, mint paraszt a földjéhez, de van köztük egy nagy különbség: ő a Csatorna partján állva Ramuzt idézi, és Van Gogh képeit látja. Mindezt óvatosan, mondja el, mint aki meggyónja a bűnét, s mentségül egy gyermekkel példálózik, aki a csatornába eregeti papírhajóját. A gyermek játéka mögé rejtezik, nehogy a hűtlenség vádja érje.
Herceg János és Fehér Kálmán
Nem kell Herceg János minden gondolatával egyetérteni, de szolgalelkűséggel nem lehet vádolni. Ez forgott a fejemben, amikor azt az írását olvastam, melyben Petőfit és Titót állította párhuzamba. „Mert igazat mondtam én, testvérek, hogy régen csak a szívek mélyén szólalhatott meg itt Petőfi. Ahhoz, hogy harsogva szólhasson róla a dal és a szó, ahhoz az kellett, hogy Tito képe is ott legyen a falon, hogy Petőfivel együtt ő is élő valósággá legyen a mi napjainkban.” Ezeket az időket az az ember írta, aki tanúja volt a borzalmak korának. A magyar tömegsírok idejének. A Titót dicsőítő sorok mögött a görög tragédiák világa villan fel. Egyszer valaki majd megírja ezt is, mégpedig olyasvalaki, aki nem hősködni és kérkedni akar, hanem a bonyolult emberi sorsokat, és korunk drámáját kívánja feltárni. Alighogy leteszem a Herceg szöveget, G. I. telefonál a Magyar Szóból. Fehér Kálmán hetven éves, mondja, s arra kér, hogy ebből az alkalomból írjak róla. Egykor szívesen írtam írótársaimról szubjektív sorokat, személyes hangnemű esszéket, azzal a reménnyel, hogy ezzel bensőséges írói párbeszédet kezdeményezek. Sajnos, a párbeszédekből nem lett semmi, monologizáltam, majd lassan-lassan elhallgattam. Minden irodalomban számtalan olyan szöveg akad, amelyben írók vallanak az írókról, a vajdasági magyarban azonban nemigen tudok ilyen írói dialógusokról. Igaz, hogy ezek inkább szellemi dokumentumok, a hiteles ítéletet a kritikusok és az irodalomtörténészek mondják ki. Úgy vélem, ezúttal is inkább a kritikusok és az irodalomtörténészek feladata lenne, de – talán éppen a hercegi olvasat hatása alatt – nem mondok nemet. Sokáig együtt haladtunk egy úton, aztán elváltak utjaink, s hogy ki szenvedett többet, ebben a kérdésben nem lehetek ítélőbíró. Tétován elfogadom a felkérést. Herceg Jánossal megnyílt és Fehér Kálmánnal lezárul egy korszak. Felvillan benne a gondolat, hogy Fehér Kálmánnak még egy fontos művet kell megírnia. Olyasvalamit, mint amilyen regénye, a Szentlélek karavánja.
A kormánypártok kampánya
Janicsár lett az új divatszavunk. A kilencvenes években a belgrádi nacionalisták janicsároknak nevezték a boszniai muzulmánokat, aztán sokáig nem lehetett hallani ezt a szitokszót. Manapság a MNT választási kampányában újra előkerült, csakhogy most a magyarok nevezik janicsároknak a – magyarokat. A Magyar Értelmező Kéziszótár meghatározása szerint a janicsár az elrabolt keresztény gyermekből mohamedánná nevelt gyalogos katona, átvitt ételemben pedig, szolgalelkű és áruló. Bárhogyan is értelmezzük – ez a kifejezés sértő, politikailag semmiképpen sem nevezhető korrektnek. A Magyar Összefogás lista hívei nevezik így a Vajdasági Magyarként Európába lista híveit. Ismeretes, hogy az utóbbi listán a Demokrata Párthoz közel álló Humentis civilszervezet képviselői szerepelnek. Vitatható, hogy a Demokrata Pártnak civil álruhában kellett-e fellépnie, de a törvény így látja elő. A törvény pedig, amelynek dicsőségét a Magyar Összefogás hívei az egész Kárpát-medencében zengik – valljuk be – nem születhetett volna meg a Demokrata Párt nélkül. Most azonban, egyik napról a másikra, a törvény védangyalaiból janicsárok lettek. Nem kívánom védeni a demokratákat, elvégre a szerbiai kisebbségi miniszter, Svetozar Ciplic, a Demokrata Párt tagja, elégedett a kampány jelenlegi kimenetelével. Ő hozta meg a szabályokat, ő felel a kampány tisztaságáért, ergo szólítsák egymást úgy, ahogy akarják. Inkább a kampány humoros oldalát nézem, hiszen köztudott, hogy a Magyar Összefogás hívei a tartományban együtt kormányoznak a demokratákkal. El tudom képzelni, amint az egyik majd a másik fél kisebb-nagyobb tisztségviselői, reggelente összetalálkoznak a tartományi kormányépületben és szívélyesen köszöntik egymást. „Jó reggelt janicsár úr” – így az egyik – ízlik-e a feketekávé?” „Ah, hitetlen gyaur úr, rosszul tette fel a kérdést. Már régen nem iszom feketekávét, főleg nem törökkávét. Reggelente angol teát fogyasztok, mert Európába tartok” – válaszol a másik. Úgy tűnik nincs itt nagy gond, legalábbis amíg az urak együtt kormányoznak és időnként kávé és tea mellet pihenik ki a kormányzás fáradalmait.
Családi Kör, 2010. május 13.