2010.április
Az öndicséretről
Közéletünk állapota, a közhangulat valamelyest javult. A sajtóban kritikusabb cikkek is olvashatók, ellenben a régi beidegződések még működnek. Gyakorta a kritika éle azok felé irányul, akiknek nincs hatalmuk. A sunyi módon visszasompolygó egypártrendszer reflexeitől, továbbá a miloševići uralom örökségétől nehéz szabadulni. Hiszen akkor is a másként gondolkodókat vonták felelősségre, amennyiben bírálni merészeltek. A funkcionáriusi monopólium ma is tartja magát, állapítom meg, miközben az újságokban néhány főhivatású kisebbségi politikus interjúit olvasom. Barak Obama az Egyesült Államok elnöke nem enged meg magának annyi öndicséretet, mint ők. Azonban az a legfontosabb, hogy a médiában elmarad a kormányzati tisztségviselők nyilatkozatainak mérlegelése, éppen akkor, amikor, oly sokat beszélünk az európai normákról. Ha egy európai állami tisztségviselő politikus nyilatkozik, akkor ugyanaz az újság közli az ellenzéki pártok ellenvéleményét is. Aztán következnek a független kommentárok, a szakszerű elemzések. A bácskai magyar funkcionáriusok egy része akkor is nyilatkozik, ha kell és akkor is, ha nem ugyanazt mondja, amit már sokszor elmondott. A vitatkozó és a mérlegelő kommentárok rendszerint elmaradnak. Punktum.
Miért dobog a szív?
Vége a második világháborúnak, az ellenállásban részt vevő francia baloldali értelmiségiek körében felmerül a kérdés, hogyan tovább. Olyan baloldaliakról van szó, akik individualisták maradtak, nem tudtak megbékélni a baloldali pártokkal. Főleg a kommunistákkal álltak perben, habár tudták, nélkülük nem születhet új világ. Később kiderült: velük sem. Erről szól Simone de Beauvoir regény a Mandarinok. Ezek az értelmiségiek fontosnak tartják a közéletiséget, a jövő csodájáról álmodoznak, ezért érthető, hogy a regény egyik szereplőjében felmerül a dilemma, hogy abbahagyja az írást és életét a politikának szenteli. „Vége az írásnak, vége az életnek. Egy a jelszó: cselekedni”, mondja, ám közben rendületlenül írja regényeit, cikkeit. A közéleti elkötelezettség, az egyéni szabadság és függetlenség feszültségében, konfliktusában jött létre a francia irodalmi reneszánsz. Elsősorban az egész európai irodalomra ható egzisztencializmusra gondolok, amely Camustól Sartreig különbözőképpen fogalmazta meg az egyén és a köz viszonyát, ám az egzisztencialisták nem vonultak be az elefántcsonttoronyba vagy a privátdacsákba, amint ezt Simone de Beauvoir regénypanorámája és eszmeregénye tanúsítja. Regényét is ezzel a konklúzióval zárja: „Az ember vagy közönyösségbe merül, vagy újra benépesül a föld; nem merültem el. Mivel a szívem tovább dobog, kell, hogy valamiért, valakiért dobogjon. Mivel nem vagyok süket, újra fogom hallani, amint szólítanak.” De mi történik akkor, ha a zsivaj akkora hogy nem hallatszik az igazi hang, a szív pedig egyre hangosabban dobog? Mindaddig, amíg bírja.
A századelők találkozása
Walter Kappacher: Fligenpalast című regénye érdemelte ki a német irodalom legjelentősebb díjának egyikét, a Büchner-dijat. Az 1924-ben lejátszódó regény az első világháború utáni új idők reményét eleveníti fel és – temeti el. Századelőnk visszavetült a múlt század elejére.
Reményvesztett ifjúság
Szerbiában 2008.-ban 19.815 új lakás épült, vagy háromszor kevesebb, mint 1989-ben. Egy fiatalembertől hallottam, hogy a szülei haláláig albérletben lakik, aztán beköltözik a megörökölt lakásba. Egyebek mellett, az elhangzott félelmetes mondat függvényében (is), joggal szólhatunk reményvesztett ifjúságról. A háború következményeinek terhét még évekig cipeljük, míg a háborús pártok hallgatnak, mintha semmi sem történt volna. Ez az állapot rombolja az erkölcsi mércéket, elmossa a határokat a jó és a rossz között. Ezért ne csodálkozzunk tehát azon, hogy a fiatalok körében egyre nagyobb méreteket vesz az erőszak, a drogfogyasztás, az etnikai gyűlölködés.
Függetlenek a holdudvarban
Egye inkább elbizonytalanodom annak meghatározásában, hogy ki számit független értelmiséginek. Érthető, hiszen az értelmiségi lét meghatározása is ingatag, bár könyvtárnyi irodalom szól róla. Ha elfogadjuk azt a többé-kevésbé közismert definíciót, mely szerint az értelmiségiek szellemi értékeket teremtenek, akkor felmerül a kérdés, hogy ki közülük a független. Azt nem gondolom, hogy az értelmiségiek függetlenek lehetnek az eszmerendszerektől és az értékrendektől. Ebben a vonatkozásban nincs függetlenség. Egyedül arról lehet szó, hogy a független értelmiségi független a hatalmi gócoktól, a politikai pártoktól, a hatalmi játéktértől, kritikus (főleg) az uralkodó hatalommal szemben. Álláspontját nyilvánosságra is hozza. Tehát nem az a független értelmiségi, aki véleményét véka alá rejti, bölcsen hallgat, és úszik az árral. Persze, hallgatni is jogában áll, hiszen diktatúrában ez is beszédes. Demokráciában is joga van kivonulni a közéletből. Emellett teremthet olyan értékeket, amelyekről idővel kiderül, hogy jobban kifejezik a közösség szellemiségét, mint azok, akik éjjel-nappal a közösség szolgálatára hivatkoznak. Lehet az értelmiségi remete is. Lehet rebellis független is, de nem muszáj annak lennie. Vannak kiváló alkotók és értelmiségiek, akik szorosan vagy informálisan (ez a holdudvar!) kötődnek az egyik vagy a másik párthoz, esetleg pártjuk megbízásából funkciót is vállalnak. A „holdudvarba” tartoznak például azok a szakmabeliek, főleg a jogászok és a politológusok, akik szaktudásukat (vagy anyagi ellenszolgáltatás fejében, vagy pedig a személyes presztízs és marketing érdekében) egyik vagy másik párt részére bocsátják. Sokféle képlet létezik tehát, és ez rendben is van. Viszont egy ember sem lehet egyidőben független és párthoz kötődő is. Miként nem mondhatjuk el egy hölgyről sem, hogy csak félig van áldott állapotban.
A kalauz és a parasztok
Lassan döcög a nevét meghazudtoló Avala Intercity Budapest felé. Minden rutinos a vám- és az útlevélvizsgálat is, immár a határ is mást jelent, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Szóba elegyedem a kalauzzal, aki elmondja, hogy a közeljövőben nem fognak gyorsabban közlekedni a vonatok. Akkor lesz sebesebb a vasút – mondja magabiztosan – ha majd a parasztoknak is jobb lesz. Határozott álláspontja meglep, ezért arról faggattam, hogy földtulajdonos-e? A fejét rázza. Nincs! De már vagy másfél évtizede pásztázza a vonat ablakából a szántókat, a gürcölő parasztokat, és arra a következtetésre jutott, hogy ebben az országban, mármint Szerbiában, ők a legszorgalmasabbak. Akkor is hangyaszorgalommal dolgoznak, ha ez ráfizetéssel jár.
Csodavárók
A magyar főváros Budapest, a választások előtti napon. Nyugalom uralkodik, már-már közömbösség. Mindenki elkönyvelte a Fidesz győzelmét és várja a folytatást. Újságot vásárolok. A kioszk előtt néhány ember a pártokról diskurál, azonban nem szenvedélyes netán mániákus inkább heccelődő. Ezekben a hetekben a politikusok is viszonylag mérsékelten viselkedtek, az utca emberei viszont egymást ugratták, tréfálkoznak, mintha ne
m is az ő jövőjükről lenne szó. Ugyanezt a hangot ismerem fel a barátaimmal, és az ismerősökkel való találkozókon is. Kampánycsend van és nyugalom. Egyesek szerint baljós nyugalom, mások szerint megkönnyebbülés. Vannak, akik csodát várnak, vannak, akik további hanyatlásra és viszálykodásra számítanak. A Fidesz mértékkel ígérgetett ugyan, azonban a honpolgárok túl sokat remélnek tőle. Nem is annyira racionális közpolitikát, hanem csodát várnak. Lehet, hogy egy év után éppen ez lesz a legnagyobb tehertétel.
Kisebbségi empátia
Vasárnap délben vonattal utazom a pozsonyi irodalmi estemre. Útközben megbámulom a gyönyörű Visegrád környéki tájat. A fővárosi, vidékies pályaudvaron vendéglátóim várnak. Elfoglalom a vendégszobát, azonban a bőröndöket ki se csomagolom, hanem A-val sietek az óvárosba, hogy még világoson, tegyek egy sétát a történelmi városmagban. Egy fiatalemberbe ütközöm, akitől magyarul érdeklődöm, hogy merre van az óváros, ő pedig magyarul válaszol. Elmondja azt is, hogy rozsnyói, de Pozsonyban él, mert csak itt talál munkát. Szülőföldjén nagy a szegénység. Aztán óvatosan rám kérdez, hogy élünk Újvidéken. A kérdés hangsúlyából természetesen értem, hogy a kisebbségi helyzetre céloz, megpróbálok neki röviden, tömören válaszolni. Nagy érdeklődéssel bólogat, tekintetéből kiolvasom, hogy mindent ért, még azt is, amit nem mondok ki. Aztán én kérdezek, ő is ugyanúgy válaszol, mint én. Egyikünk sem mondott semmi fontosat, de mégis felismertem azt a kisebbségi empátiát, amely rendszerint az anyaországiak szapulásával zárul, A fiatalember is kitér erre, mert nem mulasztja el megjegyezni, hogy Pozsonyban magányos, de ezt könnyebben elviseli, mint azt a magányt, amit magyarországi  tartózkodása alatt élt át. Merthogy ott is próbálkozott. A szlovákokat ismerve nem voltak nagy elvárásai, azonban azt sehogy sem tudja felfogni, hogy miért nézték ki a magyarok. Érdekes, hogy ilyen és hasonló megállapításokat csak az egyszerű emberek szájából hallok, a kisebbségi értelmiségiek azonnal másról beszélnek, ha netán szóba kerül a téma.
Korszakvég?
Éjszaka a televízió képernyője előtt követem a közvetítést a magyarországi választásokról. Semmi váratlan dolog nem történt, a Fidesz valamennyivel kevesebb arányban győzött, mint ahogy a közvélemény-kutatók előrelátták, az LMP pedig többet. Az MSZP és a Jobbik a várt eredményt érte el. Két hét múlva a következő fordulón eldől, hogy a Fidesz szert tesz-e a kétharmados többségre.   Az elemzők szerint lezárult egy korszak. Egy biztos, a magyarországi pártkonfiguráció lényegesen megváltozott. Eltűnt a színről két egykor meghatározó rendszerváltó párt. A pártok változtak, de azt még nem lehet tudni, hogy változik-e Magyarország.
Családi Kör, 2010. április 15.